Többször kifejtettem már, hogy önzésnek tartom, amikor a nők negyven körül vállalnak csak gyereket (persze nem azokról van szó, akiknek ilyen-olyan ok miatt csak akkor jön össze a dolog). Tudom, első ránézésre nem túl toleráns ez a vélemény, de akkor is így gondolom!

Mert a szülővé váláshoz kell egyfajta vagányság. Ha nincs vagányság és természetesség, nagyban meglátszik az eredményen is...és bizony minél öregebbek vagyunk, annál kevesebb bennünk a természetes vagányság! Ha tetszik, ha nem, ez biológia.

Huszas éveiben például simán mászik át egy három méteres kapun az ember pár pohár itóka hatása alatt úgy, hogy kutya baja nem esik. Ezt jóval ritkábban próbálja meg 40 körül. Ugyanígy huszonévesen bármilyen repülő csészealjra ráül és élvezi, később már attól is leizzad, ha alacsonyan száll el a feje felett egy menetrendszerinti járat!

Szóval a vagányság fontos a gyereknevelésben is! Mindez eszembe jutott, amikor pár napja összefutottam a játszótéren egy ismerős negyvenes anyukával, akinek 4 éves fia van. És jajjj!!!! Elég volt egy óra, hogy felmenjen a vérnyomásom, ami egyébként a játszótér fái alatt szokott lemenni! Elég gyorsan kiderült, hogy minden veszélyt jelent a kisfiú testi épségére. Ez meg is látszik a mozgáskultúráján, viszont nem akadályozza meg abban, hogy ő legyen a főnök.

Nem először láttam túlzásokba eső anyukát, ezért van kiforrot véleményem a dologról!

A nagyfiam születésekor azt tapasztaltam, hogy a tőlem öt évvel idősebb –ugyancsak első gyermekes- szobatársam sokkal körülményesebben közelíti meg a problémákat, mint én. Bár tudom, ez nem csak korfüggő, hanem alkat-függő is.

Én is tele voltam kétellyel, én is izgultam, de valahogy azt gondoltam, majdcsak kialakul a helyzet, lassan tapasztalatot is fogok szerezni és minden egyre könnyebb lesz. Ő mindenből műsorszámot csinált. Nem evett a gyerek, a mama percenként hívta be a nővéreket, akik elmondták, hogy szoptassa, majd rákap a gyerek az ízére.  

Egy hetet kellett eltöltenünk egy szobában, nem volt könnyű. A végén már azért is szólt, hogy az én fiam miért sír éjszaka. Bántotta, hogy sír és eszik, mint egy torkos borz, mert az ő fia csak aludt és aludt, enni nem akart!

Aztán teltek az évek, az én két gyerekem felnőtt Pest belvárosában, nem a legalkalmasabb természeti környezet a gyerekneveléshez, de később láttam csak, hogy mégsem volt ezzel semmi baj sem.

Soha egy anyukának nem volt gondja a játszótéren a másikkal. Egy nagy családot alkottunk, már tudtuk egymás napirendjét, ismertük egymás gyerekének a szokásait is, és minden fáradtságot el lehetett felejteni a játszótéren. Segítettünk is egymásnak ebben-abban, szóval barátok lettünk. Közösen eszegettünk, iszogattunk, mindig annyit vittem én is a gyerekeknek, hogy kínálgatni is tudjanak. A játékok is állandóan cserebere tárgyát képezték, majd a nap végén mindenki megkereste a játék tulajdonosát.

Volt olyan, hogy megérkezett mondjuk nyolc gyerek szinte egyszerre, nyolc műanyag motoron, és azonnal mind átpattant egy másik gyerek motorkájára. Úgy körözött a sok kisgyerek, hogy véletlenül sem ült egy sem a saját motorkáján! Nagyon aranyosak voltak.  

Akkor értettem meg, hogy ezek voltak a játszóteres korszakok legszebb évei, amikor átköltöztünk Budára a már öt és három éves gyerekeinkkel.

Itt tapasztaltam meg, milyen is az, amikor a szülő neveli önzővé a saját gyerekét.

Azt tapasztaltam, hogy azok a nők szülnek általában későn, akiket a gyerek soha nem érdekelte egy kicsit sem. Nem tudnak mit kezdeni egy apró emberkével, de egy nagyobbacskával sem, így vágy sem volt arra, hogy sajátjuk lehessen, csak az utolsó előtti pillanatban... A legtöbb esetben ezeknél a nőknél nem a karrier állja útját az anyaságuknak, hanem saját önzőségük. Ebből következően az anyaság sem változtat rajtuk sokat, és a gyerek is azt az életfilozófiát kapja, hogy: „szerezz meg magadnak mindent, amit csak akarsz, minden azért van, hogy Te boldog legyél”!

Voltam tanúja olyan helyzetnek, amikor anyu játszott a 3-4 éves gyerekkel, odatotyogott hozzájuk egy másféléves a homokozóban, felvette a lapátot, a nagy meg elkezdett hisztizni az anyjának, hogy „az az enyééééém, adjaaaa visszaaaa! Anyu erre nem azt válaszolta, ami várható lett volna, hogy: „miért ne nézhetné meg, különben is a baba kicsi, még nem tudja, hogy enyém meg tiéd, de Te aranyos vagy, és szívesen odaadod a játékaidat másoknak is, ugye”!

Anyu ehelyett ránézett a másfél éves „betolakodóra”, és azt mondta tagoltan: ugyeee visszaaaa adod nekiiii, mert ez az övééééé! Hát erre mit lehet mondani? Bravóóóóó!

Szóval az önzőség önzőséget szül. Aki állandóan magát mindenki elé helyezi, az nem tudja megmutatni a gyerekének sem, hogyan lehet szocializálódni, egy közösség részévé válni, és úgy egyéniségnek maradni, hogy közben elemi emberi együttélési és udvariassági szabályokat is megtanuljunk és betartsunk.

A szomszéd anyuka baja az, hogy valószínűleg a saját gyereke megszületése előtt ő is minden gyerekre úgy nézett, mint szükséges rosszra, és alapvetően ez nem is nagyon változott, most is így néz...hetekig képtelen volt megtanulni, hogy melyik gyerekem fiú, melyik lány, pedig elég jól látszik. Volt olyan eset, amikor szórakozottan megkérdezte a nagynövésű öt éves fiúról, hogy idősebb-e, mint a kisnövésű, de az öccsétől mégis egy bő fejjel magasabb 11 éves lányom...Na de a saját gyerekéről le nem veszi a szemét, minden mozdulatát figyelemmel követi, bár a kisfiú nagyon óvatos, mégis "szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik", ha próbálkozik egy „bonyolultabb” mozgássorral...

Mama abbahagyja a mondatot a felénél, és faképnél hagyja a beszélgetőtársát, jelen esetben engem, mintha ott sem lennék, ha úgy ítéli meg, hogy a helyzet „veszélyes”. És mindig úgy ítéli meg...ha azt hinnénk, hogy ez csak azért van, mert ugye a játszótér tényleg lehet veszélyes, és jó, ha az ember figyel a gyerekére, akkor elmesélem azt, amikor a boltban futottunk össze, ő kérdezett, én már nem is kezdek el semmit sem mesélni, mert ismerem...szóval ő kezdett el beszélgetni velem, aztán türelmetlenül, mintha feltartanám, a mondat közepén leállt, mert a gyereke közölte velem: pá-pá néni! És elindult! Anyukája pedig utána, mint akit hipnotizáltak! Az én legnagyobb megdöbbenésemre!

Azt gondolom magamról, hogy elég liberális anya vagyok, de azt mégsem gondolom, hogy a puskának kellene vinnie a nyulat, vagy a faroknak csóválnia a kutyát. Azt gondolom, minden gyerekkel el kell fogadtatni, hogy nem őérte van az egész világ, hanem ő egy darabja csak annak, és ha az anyja beszélgetni akar valakivel két percet, akkor nem mondhatja azt, hogy pá-pá néni, mert nem aranyoska lesz ettől, hanem neveletlen, és nem fog szó nélkül maradni a dolog az anyja részéről. Mert ez így normális, meg kell tanulni adni is, nem csak kapni!

Milyen lesz az az ember, aki csak kapni akar? És itt jön be a képbe, hogy egyáltalán nem magánügye senkinek sem, hogy milyen elvek alapján neveli a gyerekét, mert a gyereket nem fogja a család keretein belül megtartani...hanem ki fogja engedni az életbe. Mégha egy három-négy évesről nehéz is ezt elképzelni, hogy hamar fel fog nőni, mégis el kell, mert akinek vannak kamasz vagy idősebb gyerekei, az tudja, hogy „most” voltak „tegnap” kisbabák, és „holnap” meg már felnőttek.

Még egy jótanács a kisgyerekes szülőknek: lehet, hogy elsőre úgy tűnik, minden idősebb gyerek saját gyermeke egy potenciális ellensége, de mégsem az. A kicsiknek csak jót tesz, ha bekerülnek egy közösségbe -akár csak pár órára-, ami bizonyos hierarchia alapján áll össze: ahol alkalmazkodni kell, ahol nem ő a főnök, hanem egy a sok közül. Ahol a nagyok őszintén beszélnek a kicsikkel, akik szembesülhetnek olyan dolgokkal, amikkel otthon például nem szembesülnek esetleg: minden teljesítmény mögött kemény munka kell, hogy álljon és szembe kell tudni nézni saját adottságainkkal is.

Ha nem tudunk a versenyfutásban győzni, akkor úgy sem leszünk elsők, ha futás közben azt kiabáljuk, hogy „én vagyok az első, én vagyok az első”! És hiába mondja azt az anyukánk, hogy mi vagyunk a világ legügyesebb gyerekei, ha kiderül, hogy ez egyáltalán nincs így...

Minél hamarabb szembesülünk az „igazsággal”, annál kiegyensúlyozottabb és kerekebb lesz az életünk! Ezért kell a gyereket nem szent tehénként, hanem emberi gyengéivel is tisztában lévő szociális lényként kezelni és nevelni, aki nem gázol át szó nélkül másokon, például majd később a saját szülein, de ez már egy másik történet!

Zsófi