Kaptam egy könyvet a nevem napjára az anyukámtól: Bérczes László a szerzője, a Bárka Színház rendezője és művészeti tanácsadója. Beszélgetőkönyvről van szó: Bérczes a legjobb barátjával beszélget heteken, hónapokon keresztül, miután a barátja megtudta: rosszindulatú daganat van a tüdejében. A beszélgetés csapongó, felöleli a félelmetes jelent, a bizonytalan jövőt – de nekünk leginkább azok a részek érdekesek, amelyek a múltról szólnak: Cseh Tamás életéről, gyerekkoráról, eszméléséről, magára találásáról – merthogy ő Bérczes barátja, a könyv főszereplője.
Vallomásom: soha nem érintett meg Cseh Tamás munkássága, amíg élt. Az egy szál gitáros, klasszikus dalos előadásmód nem tartozott a kedvenceim közé, a fura, hunyorgó előadó dalaira nem figyeltem oda. A hunyorgást egyébként más is észrevette: a könyvből megtudtam, hogy Cseh Tamás indián neve ez volt: Füst a Szemében (ez utal egyrészt a hunyorgásra, másrészt az állandó dohányzásra, amely végül a halálát is okozta…).
Indián neve? Én azt is csak pár éve tudtam meg, hogy Cseh Tamás elindított még kora ifjú korában egy mozgalmat – az Indiánt. Barátaival a Bakonyban táborozva indiánként éltek, csatáztak, törzseket alakítottak, ahogy haladt az idő, egyre többet megtanultak a valódi indiánok néprajzáról, mítoszairól, és így eljutottak a Karl May-féle vadregényes meséktől egy komolyan végigvitt élet-játékig, amely a hatvanas-hetvenes években igencsak szúrta a szemét a „hatóságnak”… Még ügynököt is építettek be közéjük, hogy szemmel tartsák az indiánokat! Hogy miért?! Ma már nehéz ezt felfogni! Azért, mert ez a játék a szabadságvágy megtestesülése volt, mert „mozgalom” jellege volt, mert különbözött a hivatalos kultúrpolitikától… (Erről egyébként egy nagyjátékfilm is készült, Török Ferenc, a Moszkva tér és a Szezon rendezője készítette, Apacsok címmel, és megismerjük belőle Cseh Tamás indián-világát csakúgy, mint az említett besúgó-sztorit.)
Már az Indián is jelzi: nem hétköznapi figura volt, és ha Cseh Tamás dalai nem is, az egyénisége nagyon is megfogott már elsőre! Egy rajztanár, aki nem találja helyét a hatvanas évek fojtó magyar légkörében. A könyv egyik legérdekesebb fotója számomra az a hivatalos iskolai fénykép, amely Cseh Tamást a tantestület gyűrűjében ábrázolja, mögöttük a tanítványai feszítenek – a képen vagy harminc ember látható, s mind feszesen, jól fésülten bámul a kamerába, a tanárok egyen-kéztartással – kivéve az első sor harmadik szélén ülő fiatalembert, aki oldalra dől, kinéz a képből, és láthatóan úgy kilóg a sorból, mint egy indián a fehér emberek közül…
Ebben az életkorában akadt össze a kor legfontosabb alternatív művészeivel a pesti éjszakában – azokkal, akiknek a neve a tömegkultúrán felnövőknek semmit nem mond. Baksa Soós Jánossal, Erdély Miklóssal, Halász Péterrel, Szentjóby Tamással… Már zenél, gitározgat a házibulikon, és halandzsa angol meg francia dalokat énekelget, amit a többiek szeretnek hallgatni.
És akkor egy banális véletlen összehozza Bereményi Gézával, aki akkoriban szinkrondramaturgként dolgozott a filmgyárban. Bereményi annyit mond neki: „Hallom, te gitározol meg énekelsz…és hogy angolul énekelsz. Én írnék rájuk magyar szöveget, nem próbáljuk ki?” – és a többi már legenda. Bereményi dalszövegei Cseh Tamás dalaival összefonódva egy egész generáció életérzését formázták meg (nem az én generációmét, én ennek az egymásra találásnak az idején még csak 2 éves voltam…).
A siker azonnali és elsöprő, lemezek következnek, a teljes magyar szellemi elit a keblére öleli a két fiatalembert. Jancsó, Bacsó Péter, Dayka Margit – a legnagyobb nevek rajonganak a füsttel telt szemű fiúért. A legendás Katona József Színház veszi fel állandó tagjai közé, itt adja dalestjeit hosszú éveken át.
A könyvbéli beszélgetés szól minderről, és szól arról a Magyarországról, amely ma már talán nem is létezik… Fergeteges sztorik tarkítják – a kedvenceim közé tartozik pl. az, amely Cseh Tamás apjának fejfájáról szól: az apja halála után megtalált a Bibliájában néhány skiccet a szülőfalujának jellegzetes, csónakos fejfáiról. Azonnal tudta: nagybeteg apja ilyen fejfa alatt szeretett volna nyugodni. Elindult hát Szentmihályba, amely ma már Tiszavasvárihoz tartozik, hogy rendeljen egy csónakos fejfát az apjának. A presszóban kérdezősködve eljutott a gyógyszergyárba egy tagbaszakadt emberhez, aki állítólag készít ilyen fejfát, mutatja neki a rajzokat. „Igen, szentmihályi fa, meglesz.” – mondja az ember, majd sarkon fordul, és elmegy. A budapesti fiú tanácstalan – ez most egy megállapodás? Hogy lesz ebből az apjának fejfája?! Vert seregként hazakullog, elviseli anyja szemrehányásait, és már-már lemond a fejfáról. Ám hetek múltán azzal fogadja az édesanyja: „Képzeld, Tamáskám, becsöngettek ma valami férfiak, hogy voltak Farkasréten, beásták a fejfát, ott van, tessék kimenni megnézni, se egy kávét, se egy fillért nem fogadtak el, hazamentek. Szentmihályi emberek.” Na, ez az a világ, ami talán már egészen kiveszett, és amiért nagyon fáj a szívem az ilyen történetek olvastakor!
A könyv a betegség baljós jelenléte ellenére is sokszor nagyon szórakoztató, de azért nem tudjuk elkerülni a tudást, amellyel mi már rendelkezünk: a rák legyőzte a főszereplőt, gyönyörű kamaszlányát és alig felnőtt fiát, szép feleségét itthagyta, ránk pedig a dalokat, amelyek - ez most egy újabb vallomás! – mégiscsak eljutottak hozzám is. És éppen a halálának „köszönhetően”… Akkora kultusza lángolt fel művészetének, miután meghalt, hogy kis túlzással a csapból is Cseh-Bereményi dalok folynak még ma is… Itt van például a Budapest – amit sohasem hallottam tőle életében, de amit nagy kedvencem, a Budapest Bár is feldolgozott, hallgassátok meg, és hagyjátok, hogy a hetvenes évek behatoljon minden porcikátokba, ahogy a szikár verssorokat és a laza dallamot hallgatjátok.
És itt hagyta nekünk világszemléletét is, amelyet én most e keretek közt nem részleteznék, de sokat mondanak róla e mondatok: „Megszállt ország voltunk, ha kimentél a város szélére, csak ruszkival találkoztál, Pápától Kecskemétig, Veszprémtől Debrecenig mindenütt ruszkik. Akit ez nem izgat, az menjen a kurva anyjába, vagy azt szállják meg, hogy megtanulja. Nagyon haragszom erre a „szabad” világra, amelyik olyan könnyen felejtette el 56-ot és a prágai eseményeket. Che Guevara lett a szabadságharcos, azt istenítette egész Európa, miközben itt voltak az apró cseh fiúk meg a gyönyörű magyar fiúk, akik valóban forradalmat csináltak. Ezt azért kellett elmondanom, mert ha ebből valaha is könyv lesz, ki nem maradhat belőle, hogy nagyon erősen hazaszerető ember voltam és vagyok ma is. (…) nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy most is valószínűleg azért vagyok beteg, mert ez a kutyavilág megbetegített. Hiába rajzoltam, hiába tanítottam, hiába énekeltem. Annyi reménykedés után megint olyan országban élek, ahol a hülyeség az úr, és ezt már valószínűleg nem viselte el az idegrendszerem, és gyorsan csinált egy rákot.”
Cseh Tamás 2009-ben, 66 évesen ment el, három évnyi betegeskedés után. Hallgassuk emlékére a „Csönded vagyok” című dalát, és a „Jobbik részem”-et.
Nóra
