Egy gyermekpszichológus ismerősöm ajánlotta figyelmembe Beth. A. Grosshans könyvét („Ki az úr a háznál?”) – mely nagyon hasznos segítség a gyereknevelés legnehezebb helyzeteiben.

A könyv alapgondolata: a zaklatott, veszekedésekkel teli családok egyik legfőbb problémája, hogy nincsenek megfelelően tisztázva a családon belüli hatalmi viszonyok. A könyv hátoldalán írott ajánlójában dr. Karczag Judit gyermekpszichológus azt írja: a könyv módszerei segítenek abban, hogy embert neveljünk gyerekeinkből – ne pedig főfoglalkozású önmegvalósítót…

Már a könyv elején leszögezi a gyermekpszichológus szerző: a „hatalom” ebben az értelemben nem uralkodást és elnyomást jelent. A családban hatalommal bíró személy az, aki képes meghatározni a dolgok menetét, aki erőteljes, cselekedni tudó, aki megszabja a kapcsolat feltételeit. A szülők egy családon belül eredendően hatalommal bírnak, a gyerekek pedig megpróbálnak maguknak hatalmat szerezni.

A szülő feladata a nevelés során nem csak a szocializáció, hanem az is, hogy védje és vezesse a gyereket az érettséghez vezető úton. Éppen ezért helytelen a manapság eluralkodó szemlélet: hogy a gyereket „hagyni kell kibontakozni”, hogy különlegessé kell tenni a gyereknek minden együtt töltött pillanatot, hogy demokratikusan, családi egyeztetés útján dőljenek el az eldöntendő kérdések a családban.

A könyv azt mondja: ez mind helytelen. A családunk akkor fog kiegyensúlyozottan működni, ha a gyerekre nem ruházunk túl nagy hatalmat – ő ugyanis nem tud még élni vele. Vagy féktelenné válik, indulatos lesz – vagy szorongó, bizonytalan. Mert a gyerek erejét még messze meghaladja az a feladat, hogy a családi élet menetét irányítsa. Ha tehát a szülő ráhagyja a döntések meghozatalát a gyerekre, mondván, hogy kár huzakodni – azzal árt a gyereknek.

Ráadásul minél többször hagyunk rá dolgokat, annál jobban magához akarja majd ragadni a gyeplőt – nem azért, mert jó neki, ha ő irányít (hisz arra nem képes), hanem mert a gyerek természetéből adódik, hogy ha egy „fegyver” egyszer már működött, akkor azt legközelebb is használnia kell. Ha egy hisztivel elért valamit, amit a szülő eredetileg nem akart – akkor legközelebb is a hiszti fegyveréhez nyúl majd. Ha pedig egyszer már megbillen a családi hatalmi egyensúly, akkor ez a folyamat egyre csak romlani fog. A gyerekek ilyenkor már annyi pszichés energiát fektetnek a családdal való hadakozásba, hogy a pozitívabb társasági tapasztalatok megszerzésére már nem marad erejük.

A pszichológusnő azt írja: azokból a gyerekekből, akiknél nem sikerül helyreállítani időben ezt az egyensúlyt, problémás kamaszok, örök főiskolások, és a függetlenséget vállalni nem tudó, kallódó fiatal felnőttek lesznek.

Gyakorlati tanácsokat is kapunk: melyek azok a kérdések, amelyekben maga dönthet egy gyerek (pl. hogy milyen tortát szeretne a szülinapjára, milyen színű esőkabátot szeretne, melyik mesét nézze meg és melyiket ne).

Vannak azonban olyan területek, amelyeket egyértelműen a szülőknek kell „uralnia”: hogy mikor kell lefeküdni, hol aludjon a gyerek, milyen tévéműsorok nem valók neki…

Ha a gyereket sikerül felszabadítanunk az állandó hatalmi csatározás alól azzal, hogy következetesen, mindig világossá tesszük: miben dönthet ő, és miben kell a szülő döntését elfogadnia – akkor beáll a családi béke, együttműködő légkör alakul ki.

A könyv nagy erénye, hogy számos konkrét élethelyzetet idéz fel – ezek egy részénél úgy éreztem: valószínűleg a szerző ott ül nap mint nap a mi nappalinkban… hisz velünk pontosan ilyen helyzetek esnek meg!

És miután leír egy-egy ilyen „problémás” élethelyzetet, megmutatja: hogyan reagál ebben a helyzetben (rosszul) egy kényeztető típusú szülő (ők azok, akik a lelküket is kiteszik a gyerekért, túlzásokba esve keresik, hogy mivel tehetnék még boldogabbá csemetéjüket – és eközben alkudoznak a gyerekkel mindenen, hagyják, hogy a gyerek meggyőzze őket olyasmiről, amit eredetileg nem akartak, akik rimánkodnak a gyereküknek, ha valamit el akarnak érni…).

Azt is megtudjuk ezután, hogyan viselkedik az adott helyzetben egy engedékeny típusú szülő (aki azt érezteti a gyerekkel, hogy ő, a szülő gyenge, fáradt, nincs ereje a vitatkozáshoz – az ilyen szülő gyakran érzelmi zsarolással próbálja rávenni a gyerekét a dolgokra: pl. „Hullafáradt vagyok, ne kelljen vitatkozni ezen, kérlek, feküdj le végre!”, „Majd megmondalak apának, és ő nagyon mérges lesz, ha nem teszed meg!”, stb.)

Ezután bemutatja, hogy mit tesz az éppen tárgyalt élethelyzetben egy megkövetelő típusú szülő (ami szintén rossz megközelítés, ezek a szülők betörni akarják a gyereket, megfélemlítik őket, és legalább annyira helytelenül használják a családi hatalmat, mint az előző két szülő-típus! „Muszáj móresre tanítani, különben elkanászodik!”, „Felőlem annyit bőg, amennyit akar!”, „Hogy miért kell megtenned? Azért, mert azt mondtam, és kész!” – ezek a jellemző szófordulataik.).

Negyediknek megtudjuk: milyen a távolságtartó típusú szülők reakciója egy helyzetben. (Ők azok, akik nem kötődnek túlságosan a gyerekükhöz, akik meg sem próbálják megérteni, a gyerek mit miért csinál… ez számomra a legbonyolultabb szülő-típus, de most „helyhiány” miatt nem részletezem – elég annyi, hogy ez a típus sem alakít ki megfelelő hatalmi viszonyt a gyerekével).

És végül leírja, mit tesz a hatékony szülő!  A felsorolt helyzetekből tippet kapunk arra, hogyan kezeljük a gyereket helyesen, ha pl. nem akar rendet tenni a szobájában, ha csúnyán beszél a szüleivel, ha nem akar időben lefeküdni, ha felesel, dacol, ellenszegül…

Az ajánlott módszerek, jelentem, működnek! Én az elmúlt hetekben többször is elővettem a tanultakat, és mindig bevált a kis trükk, amit a könyv javasolt. Elég egy kicsit másképp fogalmazni a mondandónkat, elég, ha egyszer erőt veszünk magunkon, és nem engedünk, még akkor sem, ha túl fáradtnak érezzük magunkat a csatározáshoz – mert csodák-csodája: nem is lesz csatározás! Ha kellően következetesen és határozottan vállaljuk a vezető szerepet gyermekünk mellett, akkor érdekes módon kevésbé fog dacolni, mint ha ráhagynánk…

Kívánom nektek a közelgő új évre, hogy hatékonyan vegyétek kezetekbe a gyeplőt a családotokban is!

Nóra