Kezdjük azzal: nem szeretek teljesen cinikus lenni – tényleg azt gondolom, hogy a világ csodálatos, de sajnos csak azoknak mutatja meg csodálatos arcát, akiknek vannak szeretteik, akikre támaszkodhatnak és akiknek szeretetet adhatnak, és tőlük azt vissza is kapják… Aztán itt van még a létbiztonság – csodálatos, ha van hol laknunk és van mit ennünk, de nagyon nehéz csodálatosnak látnia a világot olyasvalakinek, aki nap mint nap ádáz küzdelmet folytat a létfenntartásért.

Alejandro González Inarritu, mexikói rendező „Biutiful” című filmje a lehető legcinikusabb értelemben használja ezt a szót. A filmben háttérként bemutatott világ kicsit sem gyönyörű és csodálatos, inkább mocskos és nyomorult. A cím az angol „gyönyörű” szó spanyolos kiejtésének fonetikus leírása, csodás tömörséggel fejezi ki, hogy a latin világban bizony jócskán elferdül az, ami az angolszász uralom alatt álló világban gyönyörűnek tűnik…

A történet Barcelonában játszódik, és abszolút főszereplője Javier Bardem. Nem tudjuk nem észrevenni a párhuzamot egy másik filmmel: a „Vicky Christina Barcelona” című mozival, amit Woody Allen rendezett, és szintén Javier Bardem alakította a főszereplő férfit. Abban a filmben Bardem maga a megtestesült, szívdöglesző latin macsó, aki éli a barcelonai, felső középosztály-beli művész romantikus életét – nem az a gondja, hogy mit egyen és kivel ossza meg gondjait, hanem épp ellenkezőleg: három nő szerelme közt tobzódik… A film a gazdag amerikai rendező szemüvegén keresztül Barcelona legvonzóbb arcát láttatja velünk. (Itt írtunk már róla:

 kerjtanacsot.blog.hu/2011/09/1/ne_vitassuk_el_a_noktol_a_romantikazas_jogat )

A Biutifulban viszont Bardem nem egy ilyen regényes figura, hanem hús-vér macsó, egy nagyon is élő kemény fickó. Barcelona legszennyesebb rétegeiben halászik a zavarosban: illegális bevándorlók rabszolgamunkájából él.

A multikulturális Európa gondolata talán vonzó lehet azok számára, akik teljesen naivan képzelik ezt el: milyen jó is a világ különféle pontjairól érkezett emberek keveredése…! A valóság azonban kicsit sem szép. A Biutiful ennek az ábránd-képnek is kíméletlen tükröt tart! Az afrikai bevándorlók a turistáktól hemzsegő utcán árulják a hamis Gucci-táskákat, melyeket a kínai bevándorlók szörnyű körülmények között gyártanak a külváros lepusztult gyárcsarnokaiban – a film főszereplője, akit Bardem alakít, az ő munkájukat hangolja össze. Irányít, szervez, lefölözi a hasznot. Rendőröket fizet le, és igyekszik lavírozni az illegális üzleteit veszélyeztető rengeteg tényező közt.

Barcelonai városnézést is kapunk a filmben – igaz, nem Woody Allenhez hasonló módon, hanem nagyonis Inarritu-san… A táskaárus afrikaiakat egy nagy csapat rendőr üldözi végig a város utcáin, s akit elkapnak – gumibottal összeverik és kitoloncolják az országból. A turizmushoz mindennek csak annyi köze, hogy az utcai harcok során még a békésen kávézgató, gazdag külföldiek asztalán is landol néhány szenegáli menekült.

Amit mindeddig leírtam, az azonban a Biutilful című filmről vajmi keveset mond. Mindez ugyanis – hangsúlyozom - csak a háttér. A film nem erről szól, a lényege egyértelműen és kizárólag egy végzetesen elrontott életű férfi búcsúja ettől a világtól.

A Bardem által alakított Uxbal (most már nevezzük így) ugyanis haldoklik. A film elején kiderül: végstádiumú, többszörösen áttétes rákja van – ami talán gyógyítható lett volna, ha időben odafigyel a tünetekre. De persze egy kemény fickó csak akkor fordul orvoshoz, ha már nagyon muszáj. És vért is inkább saját magától vesz, mint hogy egy ügyetlen nővérke szurkálja – Uxbal heroinista múltjáról is így szerzünk hamar tudomást.

A halál soha, senkinek nem jön jókor, mondhatnám közhelyesen… De Uxbal esetében ez tényleg csapda-helyzet. Két gyermekét neveli egyedül, a körülményekhez képest tulajdonképpen szépen és felelősségteljesen, szeretetben. A gyerekek anyja zavart elméjű, bipoláris – na meg alkoholista és „masszírozással” keresi a kenyerét (ezt az eufémizmust használják a  szereplők a prostitúcióra). És ha mindez még nem lenne elég – a nő a gyerekeket veri és magukra hagyja, ha éppen úgy alakul, hogy vele töltenek egy kis időt… 

Uxbal tehát hátramaradt hónapjaiban keresi a a megoldást a megoldhatatlanra – mi lesz a gyerekeivel, ha meghal? Mi lesz az emberekkel, akiket kizsákmányolt? De ezt nem amolyan hollywood-i módon teszi, hanem úgy, ahogy a dolgok a való életben zajlanak: sodródik az árral, esetlegesen oldja meg a megoldatlan dolgokat, próbál könnyíteni közben a lelkiismeretén, amely életmódja miatt nyomasztja – de egyre rosszabb lesz minden.

A filmnek egy másik zseniális aspektusa: Uxbal már éltében különleges viszonyt ápol a halállal – hol lelkeket lát, de persze ez is kenyérkereseti forrás nála. Gyászoló szerencsétlenektől fogad el pénzt, amiért közvetíti elhunyt szeretteik üzenetét. Ahogy azonban közeledik saját halála, tanúi leszünk annak, hogyan illan át ő maga is egy másik világba – ahol 22 évesen meghalt apja várja. Ez a film egyik legszebb szála – és legszomorúbb is: Uxbal apja ugyanis a Franco-diktatúra elől 20 évesen menekült el Spanyolországból, Uxballal várandós feleségét és nagyobbik kisfiát hátrahagyva – ám két évvel később tüdőgyulladásban meghalt. Az ő sorsa azt üzeni: nincs menekvés, ha eljön az időnk, bármelyik földrészre menekülnénk is!

Javier Bardemről már rég tudjuk, nem csak egy vonzó spanyol. Zseniális színész, ebben az alakításában mer csúnya és lepusztult lenni, macsó létére mer pelenkában, rogyadozó lábbal vánszorogni a halál felé. A szerep megformálása Oscar-jelölést hozott neki - igaz, az amerikaiak legfőbb filmes díját nem ezért kapta meg, hanem egy amerikai nehézfiú, sorozatgyilkos megformálásáért a „Nem vénnek való vidék”-ben – de a legnagyobb európai filmes díjat azért meghozta neki Uxbal alakítása: Cannes-ban nagydíjat kapott a Biutiful főszerepéért.

Mindabból, amit leírtam, láthatjátok: nem szórakoztató film, nem kikapcsolódás a Biutiful – hanem a legsúlyosabb drámák egyike, amit az utóbbi években láttam. Hogy miért kellett mégis megnéznem, és miért ajánlom nektek is? Azt hiszem, azért, hogy észben tartsuk: akkor kell rendbe tennünk a dolgainkat, amikor még nem késő. A világunk ugyan borzasztóan rosszul működik, de mi magunk nap mint nap hozhatunk olyan döntéseket, amelyekkel egy kicsit jobbá tehetjük. Legalább a saját köreinkben…

Éljünk úgy, „Mintha rögtön meghalnék” – mint Kalász László versében! Hogy ne úgy haljunk meg, reménytelen káoszt hagyva magunk után, mint Uxbal…

Kalász László – Mintha rögtön

Mintha rögtön meghalnék,

úgy kellene élnem –

élesül nyakamra szél

eresztgeti vérem.

Talpam alatt füvek is

tőrként meredeznek.

még az útilapuk is

bárddá élesednek.

Megrepedezik a föld,

áhít beleesnem –

e szerelmes szülőföld

elveszejt már engem.

Mintha rögtön meghalnék,

úgy kellene élnem:

születéstől halálig

tartó emberségben.

Nóra