A blogunk rendszeres olvasói számára már biztosan kiderült: a blog két szerzője - Zsófi és Nóra - egymástól távol, több ezer kilométernyire él. Így írjuk folyamatos párbeszédünket már több mint két éve.
Mivel minden nap beszélünk, virtuálisan jelen vagyunk egymás életében. Hogy ez mégis mennyire más, mint a valódi jelenlét - arra csak most jöttem rá, amikor a múlt héten Zsófi meghívására náluk töltöttem pár napot! Vagyis dehogy - az elmúlt években mindig rájövök erre, amikor módunk nyílik személyesen is találkozni.
De a mostani mégis különleges alkalom volt, mert most először laktam nála, amióta családanya lett! (De rég is volt, amikor megtört szívvel és két bőrönddel bekopogtam az albérletébe, hogy nincs hol aludnom, mert elhagytam akkori életem párját... Akkor még mindketten csak kerestük azt, amit mára szerencsésen megtaláltunk!)
Most nem hívatlan vendégként érkeztem. Jó volt látni, ahogy a barátnőm tüsténtkedik a gyerekei közt, jó volt közösen csavarogni a környékükön, és jó volt hajnalig beszélgetni!
És egyben furcsa is volt, mert megint rádöbbentett: hiába rójuk itt a sorokat állandóan, hiába csacsogunk nap mint nap egymással - anélkül, hogy látnánk egymás gesztusait, hallanánk egymás hangját, ismernénk a másik személyes környezetét - valahogy olyan virtuális marad minden!
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a barátság fenntartásának ne lenne értelme így is, "online" is, de az biztos: ez a világ nagyon különös lett a maga képzelt valóságaival...
Örülök, hogy Zsófival a régmúltban és a valódi, személyes találkozásokban gyökerezik a barátságunk - mert ettől igazán erős! És köszönöm neki, hogy pár napig megint része lehettem a valóságának!
Most pedig igyekszem kipihenni a többnapos éjszákázásokat meg az utazást...
Nóra
