A hétköznapi illemtanról már írtunk egyszer a blogon, akkor a tegeződés, magázódás zűrzavaros viszonyairól beszélgettünk: 2010/11/05/bratyizunk

Most a köszönést veszem elő egy pár szó erejéig. Egy barátnőm dohogása indított arra, hogy megírjam - de engem is nagyon régóta zavar: egyre többen felejtenek el köszönni a távoli ismerőseiknek, egyre többször találkozik az ember szigorúan leszegett fejű szomszéddal a lépcsőházban, aki összeszorítja a száját, és még akkor sem köszön, ha ne adj isten nő létére ráköszön az ember!

"Nekem volt gyerekszobám" - mondjuk ilyenkor, és tényleg: ha az ember úgy nőtt föl, hogy a szülei erre odafigyeltek, és "beleverték" az alapvető illemszabályokat, akkor már egész életünkben zavarni fog egy ilyen modortalanság. Mert ugye a férfiaknak - emancipáció ide vagy oda! - elsőként kell köszönnie, ha egy nőismerőssel találkoznak, vagy ha belépnek valahová, ahol nők tartózkodnak. És egyáltalán - ha belép valahová az ember, akkor köszön! Az pedig, hogy valaki rám köszön, de én nem viszonzom - az udvariatlanság, modortalanság csúcsa!

Van, akinek ezt el sem kell magyarázni, sőt, fölösleges szócséplésnek hat a magyarázás - ők a gyerekszobások! De van, aki csak megrántja a vállát, és közli: "Ugyan már! Nem vettem észre, hogy más is van ott." Ami néha akár igaz is lehet, hisz előfordul, hogy a gondjainkon rágódva, a gondolatainkba merülve "se kép, se hang", azt sem tudjuk, hol járunk, ki van körülöttünk, csak rohanunk az úticélunk felé. De aki rendszeresen, tendenciózusan nem köszön, csak magába fordulva rohan, azt bizony a környezete joggal bélyegzi meg: nem volt gyerekszobája!

A legkínosabb helyzetek egyik fő terepe az óvodai öltözőszoba. A mi óvodánk nagyon nagy hangsúlyt fektet az illemtanra, a jó modorra nevelésre, a barátságos egymás mellett élésre. Még a szülői értekezleten is állandó napirendi pont, hogy az óvónők elmondják: a gyereket tessék otthon is rávenni, hogy köszönjön, a szülőket pedig megkérik, hogy egymásnak is legyenek szívesek hangosan és érthetően köszönni a reggeli érkezéskor, a délutáni távozáskor...

Először kifejezetten kínosnak éreztem, hogy ennek el kell hangozni egy szülői értekezleten - miért kéne tanítani a felnőtteket az alapvető illemszabályokra?! De aztán nap mint nap tapasztaltam, hogy még az óvónői intés sem számít semmit - aki nem köszön, az nem köszön. Nem egy apuka van a csoportban, aki az együtt lehúzott ovis évek ellenére sem hajlandó köszönni. Visszaköszönni sem! És nem az utcán - mert ott bizony már az arcmemória hiánya is közbeavatkozhat - sokan vannak, akik nem tudnak megjegyezni ritkán látott arcokat, én magam sem vagyok ebben bajnok!

De egyértelmű szituációban, például az óvoda területén, vagy pláne a saját csoportunk öltözőszobájában nincs mentség!

Aztán olyan esettel is találkoztam, amikor hirtelen elveszti egy ember a köszönés képességét, amint kikerülnek a gyerekeink a közös óvodai csoportból. Ebben a történetben megint nem játszhat szerepet a rossz arcmemória - ugyanis egy olyan apukáról van szó, aki jól ismer, A gyereke meghívta az én fiamat gyerekzsúrra, és mi is visszahívtuk őt - ez az férfi is ott eszegette a szendvicseket a konyhámban. És mégis - amint 3 közös óvodai év után elment a gyereke iskolába, az iskola folyosóján az apuka képes szembejönni velem, rám nézni, és nem köszönni! Nem egyszer, nem kétszer fordult elő - ő nekem már soha nem köszön!

A munkahelyi illem megint más történet - van aki, ott is elvárja, hogy reggel a kollega mindenkit egyenként köszöntsön. Én azt gondolom, hogy egy nagy, közös üdvözlés is megteszi - csak legyen!

Apró dolgok ezek, de bosszantóak, és hozzájárulnak az általános közhangulathoz. Ha mogorva, idegenként viselkedő emberek mennek el egymás mellett nap mint nap, akkor sokkal kedvetlenebbek leszünk, mint ha valamilyen kapcsolatot teremtünk a másik emberrel - ha csak egy köszönés erejéig is!

Nóra