A középiskolai ballagások már az érettségi előtt lefutottak, a múlt héten az ovis és általános iskolai ballagók ideje érkezett el. Úgy alakult, hogy idén mindkettőben volt részem (az ovisról itt írtam: Búcsú az óvodától).
Míg az óvodai ballagást teljes egészében a felnőttek alakítják olyanra, amilyen lesz - a nyolcadikosok épp abban a korban vannak, amikor már számít nekik, hogy a saját ízlésüket, a saját gondolataikat megjelenítsék egy ilyen fontos esemény alkalmával is - és még törődnek azzal is, hogy mély érzelműnek, bölcsnek, vagánynak tűnjenek (ki-ki saját egyénisége szerint). Aztán az osztály vezéralakjai persze rányomják a bélyegüket a végeredményre!
Így fordulhat elő, hogy a ballagáson ízléstelen diszkóritmussal megtámogatott prüntyögés lesz a régi, évtizedek (sőt, néha évszázadok) óta jól bevált dalokból, a Gaudeamus igitur-ból, a Ballag már a véndiák-ból...Sőt, beférkőzik egy Edda vagy Komár László szám is!
De honnan is ered a ballagás szokása? A kifejezés nem az elsőre adódó lassú, elballagó távozás megnevezéséből származik! Valójában a latin ’valetans’, azaz búcsúzó szó alakult ballagássá... Maga a szokás Magyarországon eredetileg Selmecbányáról, Erdélyből terjedt el. Az 1870-es években, az ottani Erdészeti és Bányászati Akadémia hallgatói kezdtek először a "Ballag már a vén diák" kezdetű dal eléneklésével búcsúzkodni iskolájuktól. Ezután az egész országban elterjedt a búcsúünnep szokása. A 20. század elejére vált általánossá minden középiskolában. Az 1920-as évekre a "Ballag már a vén diák" mellett az "Elmegyek, elmegyek" kezdetű magyar népdal is felsorakozott az állandó ballagási dalok közé.
A legrégibb ballagó dal azonban még korábbról származik: a "De Brevitate Vitae", amit mi "Gaudeamus igitur"-ként ismerünk (címének jelentése: Az élet rövidségéről), a 18. század elején keletkezett, egy 1287-ből származó szöveg megzenésítésével. Sörözésnél, az élet ünneplésekor énekelték a diákok, tehár eredetileg egyáltalán nem szomorkás, búslakodó dal volt! Mára azonban ünnepélyes jellege került előtérbe.
További ballagó szokássá vált mára az is, hogy a ballagás előtti éjszakán a végzős diákok szerenáddal köszöntik tanáraikat. A ballagás napján pedig az iskola zászlóját követve sétálnak végig az iskola folyosóin, vállukon egy kis tarisznyával, benne "hamuban sült" pogácsával - a népmesék állandó útravaló eledelével -, esetleg földdel, sóval, és egy aprópénzzel. A fényképezés korában már az iskoláról készült fotó is állandó kelléke lett a ballagótarisznyának.
A nyolcadikosok mára nagyjából mindent átvettek a "nagyok" ballagási hagyományaiból, csak éppen azt nem tudják átvenni, ami a dolog lényege: az érettséget, a már megszerzett tudást, és azt, hogy valóban átérezzék a közelgő felnőtt-lét súlyát!
Van azonban egy újabb keletű szokás, ami bizony még hozzájuk illik! A ballagás végén egy-egy színes, héliummal töltött lufit kapnak a kezükbe, majd mindannyian kívánnak magukban valami fontosat (amit persze nem árulhatnak el senkinek), és szabadon engedik a léggömböket, hadd röppenjenek az égig a vágyak, álmok megtestesítőjeként! Egy tizennégy-tizenötévestől szerintem nem is várható ennél több - nagyra vágyni, és az ég felé törni színes álmaikkal!
Álljon itt végezetük egy kis "szörnyedmény", ami egy nyolcadikos ballagó lánycsapat műve - és magába sűríti mindazt, amiről írtam: az éretlenségüket, butuska szenvelgésüket - azt, hogy még remélhetőleg ezután fognak megtanulni fogalmazni, helyesen írni, és az érzéseiket kulturáltan kifejezni!
Ja, és persze tisztelet a kivételnek! Vannak azért szépen, értelmesen ballagó nyolcadikosok is, az ő érettségük szüleiket és tanáraikat dicséri!
Nóra
Középiskolás ballagásról írtunk már itt is korábban.
