A Mona Lisáról írott cikknél került elő a téma: sok japán turista számára Párizs valami felfoghatatlan kulturális élményt, szinte sokkot jelent! Nemrég olvastam egy könyvben (Janelle McCulloch: Párizsban az élet), hogy ez a sokk néha éppen nem pozitív, a könyv a Le Journal du Dimanche egy cikkére hivatkozva azt írja: létezik a Párizs-szindróma nevű "betegség", idézem a könyvet:

"...számos külföldi, főleg japán áldozatul esik, amikor először látogat el a Fény Városába. A Párizs-szindróma akkor jelentkezik, amikor a valóság elmarad a várakozásuktól. Bár a Stendhal-szindrómához hasonlították, valójában annak az ellentéte volt. Az előbbi a tizenkilencedik századi francia  íróról kapta a nevét, akit első firenzei látogatás alkalmával annyira elgyengített a város szépsége, hogy ágynak esett. Aki Stendhal-szindrómában szenved, az vallásos áhítattal rajong egy helyért, amely minden várakozását felülmúlja. Akik a Párizs-szindrómában szenvednek, nem nagyon értik, miféle élményben van részük. De nem Párizs élményében, az biztos.

Évente több tucat túlérzékeny turista szorul pszichológiai kezelésre a betegség miatt, írták az újságok; legtöbbjük azzal a várakozással érkezett Párizsba, hogy ott kifinomultságot, Amélie-hez hasonló figurákat, ízletes francia ételeket és Louis Vuitton-remekeket talál. Amikor azt tapasztalják, hogy némelyik városrész a goromba boltosok, fölényes taxisofőrök és nyegle főpincérek uralma alatt áll, sokkos állapotba kerülnek, és olyankor azonnali repatriálásra szorulnak. Szerencsére a legtöbb beteg állapota jelentősen javul, amint elhagyja Párizst, de néhányan visszaesnek, közlik a hírügynökségek. Van, akin az elmezavar jelei mutatkoznak. A Le Journal beszámolt arról, hogy két nő betegsége idején azt állította, hogy összeesküvést szőttek ellenük, egy férfi azt képzelte, hogy ő a francia XIV. Lajos, a Napkirály, egy másik meg, hogy mikrohullámokkal támadták meg. Azt nem részletezték a lapok, hogy az első két nővel mi lett, de úgy hallottam, az egyik Louis Vuitton-táskának képzelte magát. A másik meg akarta venni. De rájött, hogy hamisítvány."

A könyv írónőjének egyébként szintén volt egy-két baja Párizsban, lássuk, őt mi minden gyötörte:

"Először is a cipők nem bizonyultak olyan megfizethetőnek, mint reméltem, és nem volt tele minden Chanel-remekekkel, ahogy a várost a vásárlók mennyországaként magasztaló divatblogok ígérték.

Ráadásul az ételek egy-két igazi sültkrumplit leszámítva nagyon távolt álltak a francia konyháról alkotott elképzeléseimtől, és úgy láttam, egyáltalán nem lesz tőlük franciás alakja az embernek. Mi tagadás, a francia étrend, amelyben a jelek szerint rengeteg a "fehér" étel, mint a pommes frites, a bagett és a briós, a krémes millefeuilles, a sokféle káposzta, a liba- és kacsamáj, a camembert sajt meg a helyiek krumplilevese, amellett, hogy iszonyúan kalóriadús, engem mindig bélelzáródással fenyegetett."

Az írónőt itt, a bélelzáródásánál talán hagyjuk is el... És legyen elég ennyi a Párizs-szindrómáról is, ami ugye jó nagy sületlenség... aki csalódik Párizsban, az már tényleg az a kategória, akinek semmi nem elég. És akinek elmegy az esze, annak valószínűleg Párizs nélkül is elmenne!

Párizst a Louis Vuitton táskákkal és a sültkrumplival azonosítani akkora hiba, hogy aki elköveti, az meg is érdemli.

Párizs nekem a felfoghatatlanul gazdag múzeum-kincset, a nagyvonalú eleganciával megtervezett városképet, a minden más európai városnál nagyobb léptékű bulvárokat jelenti - a tökéletes, hagyományos francia pékséget az utcasarkon (igen, a FEHÉR bagett isteni jó minőségű vajjal és camembert-rel, nem lesz tőle semmi baja az embernek, hisz úgyis lesétálja a felszedett kalóriákat!), a művészi igénnyel elkészített süteményeket, a krémesen olvadó könnyű sültcsirkét, a tökéletesen elkészített halakat, életem legfinomabb boeuf bourginonját, egy-egy pohár könnyű rosébort, és azt a sok kedves párizsi embert, akikkel szerencsém volt összefutni!

Nem, a járókelők nem mogorvák, nem utálkoznak a turisták láttán, hanem - épp ellenkezőleg! - odalépnek a térképet böngészőkhöz a metróban, és megkérdezik, segíthetnek-e! S ha valaki még gyatra franciasággal válaszol is nekik, akkor aztán tényleg csak kedvességet és segítőkészséget kap tőlük.

Azt hiszem, én Stendhal-szindrómában szenvedek...

Nóra