Több évtizedes fennállásom alatt már sokszor szurkoltam a magyar olimpikonoknak, de idén először vettem rá magamat arra, hogy az Olimpia nyitóünnepségét is megnézzem. Mindig is távol álltak tőlem a nagyszabású show-műsorok, olyan könnyű giccses jelenetekbe csúszni egy ünnepélyes esemény megrendezésekor... A pekingi Olimpia megnyitója alkalmával már majdnem meginogtam - Kína kultúrájától nem áll olyan távol ez a stílus, el tudtam képzelni, hogy valami érdekes születik ebből az alkalomból. De aztán mégis inkább kihagytam.
Idén azonban az az ország a házigazda, amelybe még 8 évesen szerettem bele - Mary Poppins hazájába, amelyről Béla bácsi, anglomán angoltanárom olyan sok szépet és jót tanított nekem... Ráadásul a nyitóünnepség rendezője, Danny Boyle az egyik legjobb angol rendező, nagyon szeretem szinte minden, eddigi munkáját: a Sekély sírhant-filmet, a Trainspotting-ot, Az élet sójá-t, a Gettómilliomost!
Tízéves nagyfiam ragaszkodott hozzá, hogy végignézze velem a megnyitót, azaz a végén már inkább én ragaszkodtam ahhoz, hogy kibírjam vele a láng fellobbantásáig - nagyon-nagyon későn került erre sor, a szilveszter éjjeleket kivéve még soha nem maradt ébren ilyen sokáig.
A műsor színvonalát jelzi, hogy nem kellett a nézőknek az unalomtól ásítozva várnia, hogy "mikor jönnek már a sportolók?"...
Danny Boyle szinte mindazt bemutatta, amit én is szeretek a szülőhazájában (saját fontossági sorrendemben mondom): a semmi máshoz nem fogható hangulatú angol mesék világát, az angol humort, a vidéki Anglia békés szépségét - és az ellentétét is: a nyüzsgő-pörgő-forgó multikulturális egyveleget, a rockzenét és a klassz angol filmeket, a királyság ódon varázsát, James Bondot, Mr. Beant, az angol tudományt (őt az internet atyja, Tim Berners Lee jelenítette meg), a nagyrészt már elvesztett gyarmati birodalom kulturális örökségét... Biztos kihagytam sok olyan elemet, ami még említésre méltó lenne - de olyan keveset aludtam, nézzétek el nekem.
Le a kalappal a 86 éves II. Erzsébet előtt, mert nem érezte méltóságán alulinak, hogy szerepeljen a James Bond-os jelenetben (életében először szerepelt filmben!): Daniel Craiget a filmbejátszásban a valódi komornyik engedte be a királynő lakosztályába, a híres, valódi kutyusok kísérték, Bond elvezette Erzsébetet egy helikopterhez, és felszállt vele - a következő képen azt láttuk, hogy AZ IGAZI királynő utazik a helikopterrel, majd Bond a nyitóünnepség helyszíne fölé érve kilöki a őfelségét, és maga is kiugrik, ejtőernyővel érkeznek a stadionba! Természetesen valójában nem tettek ilyet az agg fenséggel, de nagyon viccesre és majdnem hihetőre sikerült a jó vágásoknak köszönhetően!
A show után a sportolók bevonulása persze nagyon hosszú volt, de a gyerekemnek nagyon érdekes volt az is, hogy végignézhette a világ sokszínűségét, találgathatta a zászlók alapján, hogy melyik ország érkezik, az országnevek és a felvonulók megjelenése alapján, hogy az az ország vajon a világnak melyik szegletében található... Egyszóval érdekes volt annyira, hogy ébren várja a láng fellobbantását - amire valamiért különösen kíváncsi volt.
Nem is kellett csalódnia, a sok kis kehelyben meggyújtott lángokból egy nagy lánggá összeolvadó óriási fáklya nagyon látványos volt.
Azt pedig már az ágyból hallgatta a fiam, hogy Sir Paul McCartney a Hey Jude-ot énekli - nekem ez volt az egyetlen nevetséges pillanata az eseménynek. Paul így hetvenévesen egy kedves öreg nénire hasonlít, a dal pedig - azon túl, hogy a fél világ ismeri, és együtt tudja énekelni - nem mutatott számomra semmiféle összefüggést az olimpia vagy Nagy-Britannia témájával... (eredetileg John Lennon fiának írta McCartney, hogy megvigasztalja, amikor a szülei elváltak).
A reggeli kritikákat is átfutottam, nagyon dicsérték Danny Bolyle-t és az angolokat úgy általában - most már nem marad hátra más, mint szurkolni a sportolóknak. Már ma délelőtt lesz kinek, figyeljétek a tévéműsort!
Nóra
