Ma érdekesen alakult a napom. Hetek óta nem beszélgettem már egyik kedves ismerősömmel, de ma volt egy szabad óránk -vagyis nem igazán volt, de "csináltunk" egyet-, és elmesélte mi nyomja a lelkét mostanában. Nem csinálnék ügyet a kedves ismerősöm magánéletéből, de mivel nagyon tipikus, ezért írok róla.

Szereti a férjét, ez idáig még nem szokványos, de együtt vannak már 18 éves koruktól, már 20 éve...még ez sem lenne baj, de a feleség most kezdi elunni, és észrevenni, hogy férje nem hajlandó semmi olyan lépés megtételére, amitől ő jobban érezhetné magát. Férje úgy képzeli az életet, hogy munka után fáradtan vacsora, kanapé, TV, szunyókálás, majd hajnalban be a hálószobába, időnként ott történhet is valami, ha éppen olyan a kedve, de csak röviden, mert reggel korán kell felébredni...

Felesége viszont többre vágyik, és hiába beszél erről, férjét nem érdekli, állandóan azt feleli rá: "Mindenünk megvan, jól megvagyunk, mit akarsz még? Neked soha semmi nem elég!" Ismerősöm azt mondja, ezen eddig nem is gondolkozott, nevelte a két gyereket, tette a dolgát, varázsolt gyertyafényes vacsorákat az asztalra, húzta-vonta a férjét a hátán programokra, társaságba időnként, de most kezd rájönni, hogy elege van ebből, és elfáradt...miért éppen most? Mert most lett a nagyobb gyerek 13 éves, lány és kamaszodik...soha semmivel nincs megelégedve, kritizálja az anyját, a papa meg szalad a segítségére, így két tűz közé kerül az anyuka, akinek van elég baja a férjével is, és a lányával is...a lánya meg azt hajtogatja, hogy miért csak a hároméves kisfiú kap meg minden szeretetet, miért ő a kedvenc...

Ugye minden kamasz nehezen érti meg, hogy arra már nem emlékszik, amikor ő kicsi volt, mennyi energiát és szeretetet kapott, most a kicsinek van ott az ideje, hogy kapjon...szóval nem egyszerű az élet, és kedves ismerősöm tanácstalanul áll, azt mondja, időnként beül egy templomba, és sír...

Mindezt meghallgatva türelmesen, időnként bele-, belehümmögve, ezt-azt reagálva eléggé lefáradtam a témától, mert sajnálom is kedves ismerősömet, meg segíteni sem tudok, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez egy tipikus probléma a párok jelentős százalékánál.

Talán nem is írtam volna erről, ha meghallgatva a történetet, véletlenül nem találok egy "régi" (2012. június 29.-i) cikket arról, hogy ma van a boldogság nemzetközi világnapja:

"A boldogság nemzetközi napjává nyilvánította az ENSZ Közgyűlése március 20-át.

A helyi idő szerint csütörtökön konszenzussal elfogadott határozatában a Közgyűlés hangsúlyozta, hogy a "boldogság keresése az emberi lét egyik alapvető célja". A dokumentum egyben felszólítja az ENSZ 193 tagországát, hogy "megfelelő módon" ünnepeljék március 20-án a boldogság napját, mindenekelőtt az oktatásban.

A boldogság nemzetközi napjának ötlete a kis himalájai buddhista királyságtól, Bhutántól származik. Az ázsiai ország a világon elsőként vezette be a bruttó nemzeti boldogság fogalmát lakosai jólétének mérésére, mondván, hogy az többet elárul, mint a bruttó hazai össztermék, a GDP.

Az ENSZ naptárában már 120 nemzetközi- vagy világnap szerepel, kezdve a vidéki nők napjától (október 15.) a dzsessz (április 30.) és a vándormadarak világnapjáig (május 14./15.).
Március 20. egyébiránt a francia nyelvű népek nemzetközi napja is."

(http://hvg.hu/vilag/20120629_boldogsag_napja)

Éljen a boldogság, és a boldogság nemzetközi napja! Teljesen egyetértek a bhutániakkal, sokkal fontosabb mutatója egy országnak a "bruttó nemzeti boldogság", mint a bruttó hazai össztermék, a GDP.

Tegnap hallottam egy interjút Cipővel, amit nemsokkal a halála előtt adott. Nagyon szomorú volt hallani, amikor azt mondta, hogy ő sajnos mindig minden életszakaszáról jóval utána gondolta csak azt, hogy tulajdonképpen egészen jó volt, mert amikor benne volt éppen a dolgok megélésében, soha nem volt elégedett semmivel sem, és ez nem volt jó.

Emlékezzünk Cipőre és próbáljuk meg jól érezni magunkat a boldogság napján! 

Zsófi