Az együttélés eme alapszabálya úgy tűnik, manapság nem működik elég jól a magyar párok többségénél. Azt írtam: „manapság” – pedig már a kamaszkoromból is emlékszem párokra, akiknek tönkrement a házassága, mire felépítették a közös otthonukat… Az anyagi gondok, az építkezések, manapság a lakáshitellel járó óriási terhek klasszikusan felőrlik a közös élet első mámorából kijózanodó fiatalokat.
De miért kell ennek így lennie? Miért lett ennyivel alacsonyabb a magyar fiatalok tűrőképessége, toleranciája…? Pár generációval korábban a házasságok még a világháború, a hadifogság, a háború utáni elmondhatatlan mértékű küszködés terheit is kibírták. Ma pedig a viszonylagos jólét annyira elkényeztetett bennünket, hogy az első nehézségektől elszaladunk. Sőt, gyakran nem is kellenek különösebb gondok ahhoz, hogy végleg kiábránduljon az együttélésből a pár valamelyik tagja: sokszor (ahogy Zsófi kisgyermekes anyuka-cikkében is szó esett róla) a kisbaba érkezésével bekövetkező életmódváltás is elég hozzá…
Ki ígért a mai fiataloknak állandó bulit, nyaralást, boldog idillt? Ki nem értette meg velük, hogy ugyanolyan erővel tart össze egy párt a közös küzdelem, mint a közösen megélt szép élmények?
Mindezek Gabriel García Márquez életrajzának olvasása közben jutottak eszembe. Az ő szülei aztán igazán viharvert házasságban éltek – apja egy igazi kókler volt, aki szülőhazájának szinte minden nagyvárosában, és néhány kisvárosban is szerencsét próbált (orvosi tanulmányok nélkül gyógyított, amolyan népi gyógyítóként, ma természetgyógyásznak mondanánk – és időnként patikát nyitott, szintén előképzettségek nélkül…). Ilyenkor mit tehetett a felesége? Elválhatott volna a letelepedni képtelen, számos gyerekét állandó anyagi küszködésbe taszító férfitól. De nem ezt tette. Hanem ment vele, ment utána (általában a férj előre utazott feltérképezni a lehetőségeket az újabb és újabb kiszemelt városba). És az asszony minden alkalommal eladta az összes ingóságukat, mert a bútorokat költöztetni sokkal drágább lett volna, és minden alkalommal új otthont teremtett a népes családnak. Végül együtt öregedtek meg.
A legnagyobb fiú, García Márquez talán épp ezért a szüleivel gyökeresen más életet próbált megalapozni. Nősülése előtt állandóan éhezett, bebarangolta a fél világot, és ha valamelyik újság alkalmazta, akkor volt rendszeres jövedelme, ha nem – akkor nem… Ám a felesége érkezése, és hamarosan megszülető első majd második fia mindent megváltoztatott. Pontosan tudta: nem teheti ki a családját az állandó anyagi bizonytalanságnak, amiben ő maga felnőtt. Ezért apránként mindent feladott az álmaiból, hogy író legyen.
Az ő számára ekkor következett a „jóban-rosszban” rossz része – mert előbb filmforgatókönyvek írásával próbált pénzt keresni (ez még valamennyi teret engedett a kreativitásának, bár hamar rájött, hogy meg sem közelíti a regényírás szabadságát), később bulvármagazinok főszerkesztőjeként már nagyon rosszul érezte magát. Legvégül reklámügynökségeknél kezdett dolgozni. A valódi írást teljesen abbahagyta. 4 éven át élt így – mindent, ami addig fontos volt számára, feláldozott a családjáért. Viszonylagos jólétet teremtett számukra, szép lakásban éltek, modern háztartási gépek segítették felesége életét, autóval jártak.
Ám a feleségével volt annyira bensőséges a kapcsolata, hogy Mercedes látta: ez nem mehet így a végtelenségig. Nem várhat el ekkora áldozatot fényes tehetségű férjétől, aki házasságuk előtt már megírt és megjelentetett 4 regényt, de az igazi nagy áttörés még váratott magára. Ha továbbra is ezt a kispolgári életet folytatják, akkor Gabo megkeseredve, tehetségét elpazarolva fogja leélni az életét.
És akkor jött az isteni szikra. Egy acapulcói nyaralás felé autózva García Márquez fejében megfogalmazódott egy mondat. Egy legendássá váló, Nobel díjat, világhírt és gazdagságot hozó regény első sora. A Száz év magány első sora…
És ezzel válaszút elé állt a feleség is. A házasság eddig neki a „jóban” szakaszt hozta el, de ha engedi a férjét szabadon szárnyalni, ha mellette marad akkor is, amikor az új regény megszületésének keserves időszakában a férfi nem tud a családfenntartás küzdelmeivel foglalkozni – akkor jön a „rosszban”-időszak…
És jött. García Márquez otthagyta az állását, és új életmódra rendezkedett be. Reggel elvitte a gyerekeit iskolába, majd hazament és fél 3-ig, amíg a család haza nem érkezett, egyfolytában a regényén dolgozott. Több mint egy évig írta a könyvet, ezalatt a család teljes anyagi csődbe csúszott… Eladogatták az eladható tárgyaikat, az autót, a hűtőszekrényt, a rádiót, az ékszereket… Eladósodtak a hentesnél, a főbérlőnél – Mercedes mindannyiukat meggyőzte, hogy várjanak pár hónapot a pénzükre, mert addigra megszületik a nagy regény, és lesz pénzük újra!
És hitt a férjében. Kitartott mellette, még akkor is, ha semmi garancia nem volt rá, hogy a regény valóban jó lesz, hogy valóban fognak vele keresni valamennyi pénzt…
Én ezt a mentalitást hiányolom ma nagyon sok házasságból. Hogy egymás mellett állunk akkor is, ha semmi garancia arra, hogy majd idővel könnyebb lesz…
Azt kívánom mindannyiunknak, hogy értékeljük a közös célért való küzdést is ugyanannyira, mint a jó dolgokat, amiket kimér nekünk a jóisten. Ne feldogozhatatlan problémaként tekintsünk a nehézségekre, hanem mindig megoldandó feladatként!
És akkor megadatik az a nagyszerű érzés, hogy együtt öregedhetünk meg a párunkkal – jóban-rosszban…
Nóra