Sokat gondolkodtam a „Hírek” című cikkünk hozzászólásaiból kerekedett beszélgetésen.
„Mumus” néven egy két gyerekkel egyedül maradt, 40. életévét nemrég betöltött nő elmesélte, hogy mennyi baj és szomorúság érte az életben, hogy ő egy született lúzer, aki most épp ott tart, hogy gyűlöl reggelente felkelni, és azt érzi: „neki itt nem terem babér”…
Miközben végigvezetett a történetén, egyfolytában ott bizsergett egy érzés a gondolataim leghátulsó szögletében: hogy én ezt a történetet ismerem. Hogy minden stációja emlékeztet valamire… És végül rá is döbbentem: a saját életemre.
Egy gyerekkori emlékkel kezdi, amikor kiderült, hogy az édesanyja nagyon súlyos beteg – és ami véget vetett a gondtalan gyerekkorának. Az én életemben is volt egy olyan pillanat, aminek hatására már sohasem tudtam ugyanolyan felhőtlenül megélni a gyerekkoromat: amikor a szüleim elváltak. A rémület, amit Mumus az anyukája betegsége miatt cipelt magában, nagyon emlékeztet engem azokra a percekre, amikor éjjel ébren figyeltem az alvó anyukámat: ugye lélegzik? Ugye nincs semmi baja?... mert mi lenne velem, ha ő sem lenne?! Ha ő is elhagyna, mint ahogy az apám eltűnt a mindennapjainkból, és távoli, külső szereplővé vált…
Amikor valóban megbetegedett az én édesanyám, akkor már felnőtt voltam, de úgy látszik, ez a rémület nem kor-függő: a szeretteinkért való aggódás ugyanolyan erővel csap le ránk, akárhány évesek vagyunk. Hála Istennek az én anyukám legyőzte a betegséget. Mumus anyukája 18 év küzdelem után elment, és ez – egyetértek – feldolgozhatatlan.
Mint ahogyan 19 évesen megélni azt, hogy reggel az apukája elmegy dolgozni, de már nem jön haza soha többé… A szüleink elvesztése örök nyomot hagy a lelkünkön. Én sok bajtól megerősödött lelkű felnőtt, 34 éves voltam, amikor az én apám váratlanul, brutális hirtelenséggel meghalt. A legkülönösebb az volt a gyászban, ami rám zuhant, hogy életében sokkal nehezebben tudtam annyira szeretni, mint amikor elment… a kapcsolatunkat rengeteg minden terhelte. Nem volt jó férje anyámnak, messze nem volt hibátlan ember – és mégis… egy szülő az szülő, akármilyen is.
A következő párhuzamot Mumus és a saját életem közt akkor éreztem, amikor leírta, hogyan csalódott hónapról hónapra, amikor nem esett teherbe. Ó, ez nagyon ismerős… A meddőség rémével én is megküzdöttem – csak nekem nem is mondta egyetlen orvos sem, hogy „semmi bajuk, majd összejön, ha nem görcsölnek rajta”.
És végül Mumusnak is lett gyermeke, nekem is… De itt a párhuzamok véget is érnek. Hisz Mumust elhagyta a férje, egyedül neveli két kisgyerekét.
Ez az egy különbség lehet az oka annak, hogy ő született lúzerként néz magára, én pedig örök nyertesként?
Úgy érzem, nem. A fő ok Mumus elkeseredettségére abban rejlik, amit Zsófi írt az előző cikkében: a pozitív életszemlélet, vagyis annak hiánya!
Próbáljuk meg más szemszögből nézni a történetet, amit Mumus leírt. Próbáljuk meg azt a trükköt, amit az én munkámban (ami a kommunikáció, a marketing területe) úgy neveznek: átpozícionálás.
Pozícionáljuk át mindazt, ami Mumussal megesett.
Ötödikes korában szörnyű hírt kapott: egy végzetes betegség támadta meg az édesanyját. De a legszörnyűbb, ami egy gyerekkel történhet – nem történt meg! Az édesanyja megküzdött a kórral, és hosszú évekre úrrá lett rajta! Futotta az erejéből arra, hogy felnevelje a lányát, elkísérje egészen a felnőtt élete kapujáig – férjet talált neki! Egy másik felnőtt ember gondjaira bízta, mielőtt elment. Ennél csodálatosabb ajándékot nem is adhatott volna a gyermekének – sok-sok boldog, együtt töltött évet, sok szeretetet.
Az édesapja nem volt ennyire szerencsés, ő nem érte meg, hogy a lánya élete sínre került. De megmaradt a gyermeke emlékeiben erős, szerető apaként, olyan férfimintaként, amilyet minden nő keres a párjában! Amit maga után hagyott, az olyan erős, hogy Mumus a mai napig az ő vállán szeretné kisírni magát. Így aztán nem is ment el egészen azon a reggelen, amikor utoljára búcsúzott munkába indulva. Csupa jót hagyott maga után, és Mumusnak értékelnie kell ezt a sok jót. Tudatában kell lennie, mennyivel könnyebb egy ilyen apa képét hordozni a szívében, mint egy megkeseredett, rigolyás öregemberét, aki már egyáltalán nincs ereje teljében, és egyre nehezebb benne felfedezni mindazt, amire gyerekként felnéztünk…
A nehezen megfogant gyermek története szerintem Mumus életének legszebb sikersztorija! Hisz minden külső beavatkozás nélkül, orvosilag simán, természetes úton lett két szép, egészséges gyermeke! Mennyire irigylem őt ezért…!
A házassága sajnos nem sikerült. De még ebben a nagyon nehéz élethelyzetben is helyt tud állni! A két gyermeke – bár természetesen sírt, amikor a papa kisétált az ajtón – de egészséges lelkű, örülni tudó, vidám gyerek tudott maradni az édesanyjuk segítségével, és erőfeszítéseinek köszönhetően.
Most épp nincs munkája, de a válás után már talált, akkor, amikor a legnagyobb munkanélküliség tombol körülöttünk! És újra találni fog, mert a munkaadók ilyen erős személyiségű, talpraesett embereket keresnek pont, mint ő!
Ráadásul Mumus még abban az életkorban van, amikor egy nő új életet tud kezdeni, új párt tud találni. Amikor jóváteheti, hogy annak idején, az édesanyja elvesztésétől elvakítva rosszul választott. Mert ez egyértelmű a külső szemlélő számára: nem „szegény Tamás” kapott egy sérült nőt (a szülőnk elvesztése felett érzett fájdalom természetes „sérülés” – ezt számon kérni valakin hiba), hanem Tamás felelőtlen, éretlen taknyos módjára viselkedett, miután a világra hozott az Isten és ember előtt válaszott („jóban-rosszban” !!!!) feleségével két gyönyörű, okos gyermeket, majd lerázta magáról ezt a lerázhatatlan felelősséget… Ez cseppet sem Mumus hibája…
De Mumus most, a sok-sok értékes tapasztalattal a birtokában már tudni fogja, hogy milyen az a férfi, aki valódi támasza lesz. Aki nem csak egy szerető, hanem valódi társ. Tanult belőle, hogy milyen jelekre kell odafigyelnie, mi az a férfitulajdonság, amitől messzire kell menekülnie. És ellenkezőleg is: mi az, amit értékelnie kell egy férfiban!
És közben nincs egyedül, még a volt férje szülei is mellette állnak, semmi oka rá, hogy ne fogadjon el minden segítő kezet!
Látod, Mumus, mennyire másképp hangzik az életed, ha leveszed a szürke szemüveget? Ha észreveszed a veled történtek jó oldalát?
Egyszeriben lúzerből, újra meg újra pofán vágott, méltóságát vesztett emberből átváltozol irigylésre méltó, erős nővé! Egy született talpraállóvá. Az újrakezdés királynőjévé!
Mindig szemléld így a saját életedet. Mindent, ami veled történik, gondolj át ebből a szempontból: mi ennek a jó oldala? Mit köszönhetek annak, hogy ez így történt velem? Nagyon sok sikert kívánok neked hozzá.
Szeretettel:
Nóra
Nagyon érdekes, hogy amíg én írogattam kommentben a gondolatmenetemet, Nóra ezt marketinges szakszóval meg is magyarázta és a saját életéből hozott példákkal alá is támasztotta! Pont ezt gondolom én is, amit leírt!
Szerencsémre én a gyerekkoromból nem tudok negatív élményeket előhozni, ez ad erőt ahhoz, hogy soha ne gondoljam azt, hogy én most már nem tudok felállni egy nehéz szituációban! Tudom, nagyon szerencsés vagyok, az emberek többségének, ahogy látom a környezetemben, ez nem adatott meg!
Erre akkor jöttem rá, amikor a nagyvárosi gimnáziumba kerültem és az osztályom több, mint fele "elváltgyerek" volt (és ez már 25 évvel ezelőtt is így volt sajnos!). Nem is értettem az elején, hogy miért néznek minden pozitív kinyilatkoztatásomra olyan furcsán....volt egy barátnőm, aki azt mondta: "Zsófi! Te egy burokban éltél idáig, semmit nem tudsz a csúf világról és azt hiszed, a világ ilyen is, ahogy Te látod!"
Ez nagyon mellbe vágott, rosszul is esett, hogy butácska libácska lennék, de hamar elhatároztam, nem, ez nem butaság! Én hinni fogom, hogy az élet jó, akármi is fog történni, és nekem ez lesz az erősségem, ettől leszek "híres" vagy "hírhedt"....igazam is lett....később az egyetemi kollégiumban is "csodámra" jártak, hogy miért gondolom, hogy mindig minden jó lesz, mindig minden meg fog oldódni és miért vagyok ilyen elpusztíthatatlan optimista! Egy "intézménnyé" váltam, akihez mindenki beült, ha baja van, feltöltődve elment és jobban érezte magát egy darabig!
Ettől meg én merültem le időnként, bezárkóztam a szobámba és senkit nem engedtem be, amíg ki nem tisztult a fejem a sok ember sok bajától....persze hamar rájöttem arra is, ez nekem kell! Kell, hogy "segítsek" és ez egy hasznos önzés is a részemről, mert ettől én is jobban érzem magamat és a sok beszélgetés során valahogy megvilágosodom mindig, hogy az én saját bajaimmal mit is kezdjek! Szóval ez nem csak az "orvoslása" volt mások problémáinak, hanem "orvosság" is a saját bajaimra. Nagyon hasznos volt megtanulni a különbséget pl., hogy mi az igazán nagy baj és látni, az enyémek gyakran csak a világból rám zúduló élmények túlreagálása a részemről!
A felnőtt életem nehezebben indult, mert túl jó és biztonságos volt a gyerekkorom és tényleg meg kellett tanulnom felvértezni magamat a rossz dolgok ellen és magamnak kellett egy lelki immunrendszert felépítenem, ami a nagyon stabil gyerekkorból töltekezve sikerült is. Persze alapvetően mindenkinek magának kell ezen átesnie, gyerekkortól függetlenül, erre sem foghatunk rá korlátlanul mindent, felelősek vagyunk saját életünkért és a felnőtté válás éppen erről szól, hogy megtanuljunk tájékozódni egyedül is az életben...szóval én soha nem hittem el igazán, ha valaki nagyot hibázott és csak a gyerekkorával próbált takarózni vagy azt mondta "mások vittek rossz utakra engem, a mások bűne nem az én hibám!"
Nekem pl. nagyon rossz élmény volt 15 évesen elmenni hazulról és albérletben lakni. Minden vasárnap sírva szálltam fel a vonatra és Miskolc felé félúton Szerencsig bőgtem, hogy milyen jó a miskolciaknak, nekik nem kell elmenni sehová sem az érettségiig vagy aztán sem, ha úgy döntenek! Még az érettségi előtt is sírtam a vonaton, bár akkor már eléggé szégyelltem is!
Aztán sírtam az érettségi után is, mert bár nagyon sok gondom volt abban a négy évben, mégis azt gondoltam, most valami lezárul és nehezebb jön....gyerek már soha nem leszek! Igazam lett, nehezebb jött, persze más értelemben, mert szerintem az ember életének egyik legkiszolgáltatottabb időszaka a középiskola, a maga "még nem felnőtt, már nem gyerek" állapotával.
Az ember minden döntésével súlyos felelősségvállalás előtt áll! A legnagyobb kérdés szerintem mindig az, mi lesz, ha nem jól döntök, ha a döntésem nyomán a következményeket nem tudom sehogyan sem sikerként elkönyvelni, mi van, ha nem tudom átpozícionálni a végeredményt, ahogy Nóra mondta. Ettől félünk állandóan és sokszor emiatt nem vagyunk képesek dönteni úgy, ahogy szeretnénk, mert félünk...pedig döntenünk kell, mert az ember a döntéseitől és a felelősség vállalásától érzi magát erősnek. Attól érzi magát jól és attól van önbizalma, ha mer előre lépni, ha tudja, a kitaposott ösvény a biztosabb, de nem mindig azt választja, mert meg szeretné nézni, mi van a bokrok között!
Persze ha semmi nincs, vagy sokkal kevesebb, mint amit az ösvényen haladva találna, akkor azt kell mondani: semmi baj, kíváncsi voltam, megnéztem, most legalább nem fog egy életen át az nyomasztani, hogy de mi is lehetett ott! És még mindig vissza fogok tudni menni az ösvényre! Ha mással nem, új tapasztalatokkal gazdagabb lettem!
Nekem ez az "életfilozófiám" és ettől érzem mindig, minden baj ellenére elégedett embernek magamat, mert voltak ugyan (nem használom a "rossz" szót, mert átpozícionálok!) kevésbé pozitív eredménnyel járó döntéseim, kinek nem, de mindig visszajutottam az "ösvényre", már úgy, hogy büszke voltam magamra: volt bátorságom megnézni, mi van az ösvényen túl!
Amíg ez a bátorságom megmarad, nem gondolkozom csak rutinból és sémák szerint, mi lenne nekem egyszerűbb, addig egyáltalán nem félek az éveim gyarapodásától sem, ami már volt téma itt nálunk, a blogban. Azt gondolom, amíg megvan az emberben a természetes kíváncsisága és a "homo ludens" tulajdonsága, ne adj Isten, ehhez még egy kis önirónia, önkritika és humorérzék is társul, tudja "kívülről" is nézni a saját dolgait, addig nincs nagyobb baja! Valahogy mindig lesz! Mert miért ne lenne!
Önbizalmat és önbecsülést kívánok mindenkinek sok szeretettel!
Zsófi
Az első gyerekem születése utáni időszakban a fejembe vettem, hogy megtanulok valami olyasmit, ami régóta érdekelt, és talán egyszer majd alkalmas lesz rá, hogy mesterségként is használhassam a tudásomat: a kézműves csokoládékészítést. Ma is azt gondolom, hogy szerencsésebb konstellációban, egy olyan országban, ahol az emberek értékelik a hagyományokat, és szívesen áldoznak jó minőségű finomságokra – mert van miből áldozni rá -, nagyon jól meg lehetne élni abból a tudásból, amit megszereztem e téren. A nagy magyar valóság azonban egyáltalán nem kedvez ennek, így azóta is csak itthon, a családom örömére gyakorlom, amit a Milánótól nem messze található ICAM csokoládégyár kézműves tanfolyamán megtanultam. (Róluk csak annyit mesélek el nektek, bár megérne több szót is, hogy – mint szinte minden olasz tulajdonú gyár, egy család icipici vállalkozásából indult ki 1946-ban. És ez megint csak olasz jellegzetesség: a mai napig az alapító Agostoni-Vanini család tulajdonában ÉS vezetése alatt működik! Az egyik fivér felel az ügyvezetésért, a másik járja a világ kakaótermelő vidékeit, és kiválasztja a megfelelő termést, egy harmadik családtag a marketing-ügyeket intézi, és így tovább. Ez a titka annak, hogy a gyár nem vált az iparosodott, egyre rosszabb minőséget (alacsony kakaótartalmú, magas cukor- és adalékanyag tartalmú termékeket) produkáló csokoládétermelés egy újabb fellegvárává. Épp ellenkezőleg: amit ők készítenek, az az évszázados hagyományokat megőrző technológiával készülő, magas kakaótartalmú, kiváló alapanyagok miatt különleges minőségű valódi csokoládé. A teljes gyártófolyamatot kézben tartják: ellenőrzik a kakaó termelőhelyén a megfelelő, tiszta körülményeket, a kakaóbabpörkölést maguk végzik, stb. A nevük talán azért kevésbé ismert, mert viszonylag keveset adnak el a saját márkás táblás csokoládéikból, annál többet a világ kézműves csokikészítőinek, alapanyagként. És ők gyártják a világ egyik leghíresebb (és legfinomabb) organikus csokoládéját, a Green and Black’s-et is. Na jó, elég legyen… ez a cikk nem az ICAM-ról szól.)