Barátnők vagyunk...
Zsófi és Nóra.
(25) 33 éve beszélgetünk.
Egymással és rengeteg más barátunkkal is. Együtt és külön-külön.
Ha kérdeznek, elmondjuk a véleményünket.
Aki segítségre szorul, annak segítünk.
Ha tanácsra van szükséged, neked is adunk.
Hogy miről kérdezhetsz?
BÁRMIRŐL.
Beszélgessünk.
Van egy zenekar, amelyik miskolci, de büszke lehet rá az egész ország, és ez a Holdviola. Népdalokat dolgoznak fel, de oly módon, hogy az ember azonnal büszke lesz rá, hogy magyarnak született, és bizony erre nagy szükségünk is van. Nem ismerjük jól saját "kincseinket". Ilyen kincsünk a népzenénk, és a néptáncunk.
Ha nem akarjuk, hogy pár évtized múlva ez a "kincs" teljesen eltűnjön, akkor valahogyan vissza kell hozni ezt a hétköznapjainkba, és a gyerekeink hétköznapjaiba. Mivel fonóba, és kukoricafosztásra már nem járunk, a téli csendes estéket sem népdalok énekelgetésével töltjük, ahogy tették ezt őseink még 80-100 évvel ezelőtt, így más eszközökhöz kell folyamodni.
A Holdviola modern hangszereléssel, mindenki számára befogadhatóan ismerteti meg a fiatalokat a magyar népdalok gyönyörű zenei világával, és minden emberi érzelmet elmesélő filozófikus szövegeivel.
A zenekar internetes oldalán mindent el lehet róluk olvasni: a kezdetekről, a tagokról, és természetesen a koncertjeik időpontjáról és helyéről. (http://www.holdviola.hu/)
A femina.hu-n találtam ezt a nagyon egyszerű, és gyorsan elkészíthető édességet, ami valójában nem is édesség.
Hozzávalók:
4 nagy piros alma
1 citrom
kevés méz
4 dl joghurt
10 dkg dió
korpás keksz
Az almákat hámozd meg, majd a reszelő finomabb lyukú részén reszeld le. Csavard rá a citromlevet, hogy ne barnuljon meg az alma. Keverd össze a joghurttal és a mézzel.
A kekszeket törd össze, majd üvegpoharakba rétegezd a kekszet, a krémet és a diót.
Itt található a recept, és még más desszert-ötletek is:
A hétköznapi illemtanról már írtunk egyszer a blogon, akkor a tegeződés, magázódás zűrzavaros viszonyairól beszélgettünk: 2010/11/05/bratyizunk
Most a köszönést veszem elő egy pár szó erejéig. Egy barátnőm dohogása indított arra, hogy megírjam - de engem is nagyon régóta zavar: egyre többen felejtenek el köszönni a távoli ismerőseiknek, egyre többször találkozik az ember szigorúan leszegett fejű szomszéddal a lépcsőházban, aki összeszorítja a száját, és még akkor sem köszön, ha ne adj isten nő létére ráköszön az ember!
"Nekem volt gyerekszobám" - mondjuk ilyenkor, és tényleg: ha az ember úgy nőtt föl, hogy a szülei erre odafigyeltek, és "beleverték" az alapvető illemszabályokat, akkor már egész életünkben zavarni fog egy ilyen modortalanság. Mert ugye a férfiaknak - emancipáció ide vagy oda! - elsőként kell köszönnie, ha egy nőismerőssel találkoznak, vagy ha belépnek valahová, ahol nők tartózkodnak. És egyáltalán - ha belép valahová az ember, akkor köszön! Az pedig, hogy valaki rám köszön, de én nem viszonzom - az udvariatlanság, modortalanság csúcsa!
Van, akinek ezt el sem kell magyarázni, sőt, fölösleges szócséplésnek hat a magyarázás - ők a gyerekszobások! De van, aki csak megrántja a vállát, és közli: "Ugyan már! Nem vettem észre, hogy más is van ott." Ami néha akár igaz is lehet, hisz előfordul, hogy a gondjainkon rágódva, a gondolatainkba merülve "se kép, se hang", azt sem tudjuk, hol járunk, ki van körülöttünk, csak rohanunk az úticélunk felé. De aki rendszeresen, tendenciózusan nem köszön, csak magába fordulva rohan, azt bizony a környezete joggal bélyegzi meg: nem volt gyerekszobája!
A legkínosabb helyzetek egyik fő terepe az óvodai öltözőszoba. A mi óvodánk nagyon nagy hangsúlyt fektet az illemtanra, a jó modorra nevelésre, a barátságos egymás mellett élésre. Még a szülői értekezleten is állandó napirendi pont, hogy az óvónők elmondják: a gyereket tessék otthon is rávenni, hogy köszönjön, a szülőket pedig megkérik, hogy egymásnak is legyenek szívesek hangosan és érthetően köszönni a reggeli érkezéskor, a délutáni távozáskor...
Először kifejezetten kínosnak éreztem, hogy ennek el kell hangozni egy szülői értekezleten - miért kéne tanítani a felnőtteket az alapvető illemszabályokra?! De aztán nap mint nap tapasztaltam, hogy még az óvónői intés sem számít semmit - aki nem köszön, az nem köszön. Nem egy apuka van a csoportban, aki az együtt lehúzott ovis évek ellenére sem hajlandó köszönni. Visszaköszönni sem! És nem az utcán - mert ott bizony már az arcmemória hiánya is közbeavatkozhat - sokan vannak, akik nem tudnak megjegyezni ritkán látott arcokat, én magam sem vagyok ebben bajnok!
De egyértelmű szituációban, például az óvoda területén, vagy pláne a saját csoportunk öltözőszobájában nincs mentség!
Aztán olyan esettel is találkoztam, amikor hirtelen elveszti egy ember a köszönés képességét, amint kikerülnek a gyerekeink a közös óvodai csoportból. Ebben a történetben megint nem játszhat szerepet a rossz arcmemória - ugyanis egy olyan apukáról van szó, aki jól ismer, A gyereke meghívta az én fiamat gyerekzsúrra, és mi is visszahívtuk őt - ez az férfi is ott eszegette a szendvicseket a konyhámban. És mégis - amint 3 közös óvodai év után elment a gyereke iskolába, az iskola folyosóján az apuka képes szembejönni velem, rám nézni, és nem köszönni! Nem egyszer, nem kétszer fordult elő - ő nekem már soha nem köszön!
A munkahelyi illem megint más történet - van aki, ott is elvárja, hogy reggel a kollega mindenkit egyenként köszöntsön. Én azt gondolom, hogy egy nagy, közös üdvözlés is megteszi - csak legyen!
Apró dolgok ezek, de bosszantóak, és hozzájárulnak az általános közhangulathoz. Ha mogorva, idegenként viselkedő emberek mennek el egymás mellett nap mint nap, akkor sokkal kedvetlenebbek leszünk, mint ha valamilyen kapcsolatot teremtünk a másik emberrel - ha csak egy köszönés erejéig is!
Szomorú nap volt 1912. április 15-e. Az egész világon híre ment, hogy az előző nap, 1912. április 14-én vasárnap éjszaka 23 óra 40 perckor jéghegynek ütközött hatalmas tengerjáró luxushajó hajnali 2 óra 20 percre elsüllyedt.
Az elsüllyedhetetlennek tartott Titanic az első útján balesetet szenvedett, öt napot volt úton mindössze. A hajó építési ára hét és fél millió dollár volt, de a hajótársaság elegendő számú mentőcsónakot nem helyezett el a fedélzeten.
Amikor éjfél után öt perccel a kapitány számára világossá vált, hogy a hajó el fog süllyedni, kiadta a parancsot az emberek mentésére, de a következő két órát a káosz és a fejetlenség uralta. Nem tudta a személyzet azt sem, hogy teljesen feltöltött mentőcsónakot is a vízre tudnak engedni az emelők, így például az első csónakot 12 emberrel engedték le, a negyven helyett, amennyi férőhely volt benne.
A sok hibának és mulasztásnak esett áldozatul a fedélzeten tartózkodó 2207 ember kétharmada. 705 embernek sikerült megmenekülnie. A legfiatalabb túlélő, Millvina Dean mindössze két hónapos volt, amikor újjászületett 1912.április 15-én, ő 2009-ben halt meg, 97 éves korában. A hajóvállalat próbálta szépíteni a történteket, de pár órával a baleset után már el kellett ismerni, hogy a Titanic elsüllyedt, és nagyon sokan a vízbe vesztek. Végül 800 ezer dollár kártérítést fizetett a társaság a túlélőknek.
A hajó víz alatt fekvő részeinek a megtalálását Dr.Robert Ballard tengerkutató és térképész jelentette be 1985-ben. A hajó 900 km-re Új-Fundland partjaitól, az Atlanti-óceánban nyugszik.
2004-ben Ballard visszatért a roncsokhoz. Vizsgálatai alapján kiderült, hogy a látogatók és egy új vasevő baktérium hatására a roncs már 2035-ben összeomolhat. Ballard kezdeményezésére az USA, Kanada, Nagy-Britannia és Franciaország szerződést írt alá a roncs védelmére. Ezek után minden merülést ellenőrizni fognak és minden felhozott tárgyat nyilvánosságra kell hozni.
1997-ben romantikus történetben elevenedett meg a katasztrófa a filmvásznon, amikor James Cameron filmre vitte a Titanic tragédiáját. A film hatalmas siker lett, 11 Oscar-díjat kapott.
Ha valakinek kedve lenne a filmet megnézni, ma este az RTL-re kapcsolva megteheti ezt este 7-től.
Jelentős nap ez a mai az űrhajózás történetében. 51 évvel ezelőtt, 1961 április 12-én tette meg azt a bizonyos földkörüli 108 perces utazást egy fiatal orosz katonatiszt, Jurij Gagarin, amivel végérvényesen bebizonyította, hogy képes az ember az űrben tartózkodni.
Előtte már komoly kísérletek folytak azzal kapcsolatban, hogyan reagál egy élő szervezet a földönkívüli körülményekre. Több kísérlet volt, amelyről az akkori közvélemény nem tudhatott, mert balesetet szenvedett a kilőtt űrhajó: vagy eltűnt a világűrban, vagy elégett, amikor elérte a Földet.
Ezen előzmények után egyáltalán nem volt biztos a végkimenetele egy olyan próbálkozásnak, amelynek már ember is a része lett.
Ennek tudatában még jobban tisztelhetjük azt a bátor fiatalembert, aki elsőként, vállalva a kockázatot, elindult az ismeretlen felé. Ez az út a világűrbe vitte őt, és az egész emberiséget is.
Igaz az minden űrben elért eredményről, amit Gagarin egyik amerikai kollégája mondott nyolc évvel később, 1969. július 21-én a Holdra érkezéséről: "Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek.".
Neil Armstrong híres mondása Gagarin útjával kapcsolatban is elmondható, mert minden egyes lépés az űrkutatásban további lépéseket eredményezett, és ezt a sort Gagarin nyitotta meg 51 évvel ezelőtt.
Nem csak ez az esemény emlékezetes a mai napon az űrkutatás történetében. Gagarin után napra pontosan 20 évvel, 1981. április 12-én indult útjára az első amerikai űrrepülőgép, a Columbia.
A Columbia űrrepülő 2003. február 1-én a Földre visszatérés közben Texas állam felett 60 km-es magasságban darabjaira robbant. Hét űrhajós vesztette életét a balesetben.
Az ötvenedik évfordulóról is megemlékeztünk tavaly:
Ilyen néven, hogy Grosschmid Géza (ez volt Márai eredeti családi neve) nem ismerünk híres rendezőt, de Márai néven sem. Viszont tudjuk, hogy kortársa volt Márainak Radványi Géza rendező, akinek nevéről a "Valahol Európában" ugrik be azonnal.
Ez a Radványi Géza nemcsak kortársa, de édes testvéröccse is volt Márai Sándornak, bár ezt nem mindenki tudja róluk.
Grosschmid Géza 1907. szeptember 26-án született Kassán. Apai nagyanyja után vette fel a Radványi nevet. Az írói tehetség benne volt a családban, mert 1922-ben, 15 éves korában megjelent Géza első novellája a Kassai Napló-ban. 1926-1928 közötta Népszövetségnél akkreditált újágíróként és riporterként dolgozott Európa több városában.
1933-tól rendezőasszisztens és forgatókönyvíró volt főként német és francia filmgyárakban. 1937-ben feleségül vette Tasnády Fekete Mária filmszínésznőt, aki szépségkirálynő volt 1931-ben, majd Berlinben feleségül ment Duday Brúnó magyar producerhez.
Már gyermekük is megszületett, amikor a színésznő Radványival megismerkedett. A fiatal rendező Mária kezét producer férjétől kérte meg. Duday először azt hitte, hogy a lánykérés egy vicc, egy új film ötlete. Természetesen a helyzet komoly volt, annyira, hogy 1937-ben össze is házasodtak a szerelmesek.
1939-ben hazaköltözött a pár, de a háború és a történelem úgy alakította a sorsukat, hogy 1947-ben újra útrakeltek, és Olaszországban éltek néhány évet. 1952-53-ban Franciaországban forgatott Radványi, majd 1954-től a müncheni Filmművészeti Főiskola tanára volt. 1977-ben író bátyjától eltérően hazaköltözött, de felesége nem jött vele. Tasnády Fekete Mária 21 éven át a Szabad Európa Rádió bemondójaként dolgozott, és Németországban halt meg 2001-ben.
Radványi Géza filmjei:
Erdélyi kastély (1940)
Zárt tárgyalás (1940)
Európa nem válaszol (1941)
Egy asszony visszanéz (1941)
A beszélő köntös (1941)
Fehér emberek (1942)
Valahol Európában (1947)
A tiroli kastély (1957, Dass Schloss in Tirol, német)
Der Arzt von Stalingrad (1957)
Mädchen in Uniform (1958)
Nem kell mindig kaviár (1961, Es muss nicht immer Kaviar sein, német–francia)
Tamás bátya kunyhója (1965, Onkel Toms Hütte, német–francia–angol)
Circus Maximus (1980)
Nem sokan tudták a sorozat hazai vetítésekor, hogy az 1977-es nagysikerű NSZK-s filmsorozat, a „Nem kell mindig kaviár” -amely Johannes Mario Simmel azonos című regényéből készült- nem az első filmfeldolgozása volt a könyvnek.
A regény 1960-as megjelenése –amely egyébként meghozta az írónak a sikert- után egy évvel Radványi Géza vitte először filmvászonra a botcsinálta angol kém kalandjait.
Radványi Géza 1986. november 26.-án halt meg Budapesten, és a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.
Április 11-én született József Attila - az ő tiszteletére 1964 óta minden évben ezen a napon ünnepeljük a költészetet. Országszerte számos rendezvény lesz ma is (válogatásom nem teljes!): az egyik legérdekesebb a Versmaraton - amikor is kilencvenhat költő olvassa fel verseit a budapesti Thália Színház Mikroszkóp Színpadán. Az Örkény Színház kortárs magyar költők műveiből készült összeállítást mutat be. Az Andrássy úti Írók boltjában bárki felolvashatja kedvenc versét, és ismert költőkkel is találkozhat személyesen. A Pécsi Nemzeti Színház épületében három órán át folyamatosan hangfelvételről, legnagyobb színészeink előadásában hangzanak el versek, valamint irodalmi beszélgetéseket is tartanak. A szombathelyi Weöres Sándor Színház stúdiószínpadán Jordán Tamás önálló estjét nézhetik meg a versszeretők - Szabad ötletek jegyzéke címmel. A Veszprémi Petőfi Színház egyhetes sorozattal ünnepel, József Attila-Cseh Tamás-különjárat is indul ekkor a városban. Ma kezdődik a X. Debreceni Költészeti Fesztivál is.
József Attila személyéről, életéről szinte mindent tudunk - nem untatlak benneteket az ismétléssel!
Az idei Költészet napja azonban egybeesik egy másik irodalmi ünneppel, kerek évfordulóval is: ezen a napon 110 éve született Márai Sándor. Csakúgy, mint József Attila - az ő személye, alkotásai is sok vitát, politikai szimpátiát és ellenérzést váltottak ki hazánkban. Még ma, a 110 éves évfordulón is találtam olyan újságcikket, mely így "emlékezik meg": "Márai Sándor kissé hazug, modoros morális történetei a két háború közöttről manapság divatosak - nem az írót inkább a korok hasonlóságát bizonyítja mindez." (Dercsényi Dávid, Hír24 portál) Én magam azt gondolom, hogy Márai nem divatossá vált, hanem végre az őt megillető helyre került irodalmunkban az utóbbi évtized során - miután a mi generációnk, de még anyáink is úgy éltünk eddig, hogy semmit nem tudhattunk róla, a műveiről. Lássunk hát ma róla néhány tudnivalót!
Eredeti nevén márai Grosschmid Sándor Károly Henrik Kassán született, felmenői szászok és magyarok voltak, édesapja dr. Grosschmid Géza, királyi közjegyző, a kassai jogászkamara elnöke, a csehszlovákiai Országos Magyar Keresztényszocialista Pártszenátora volt, édesanyja Ratkovszky Margit. Tekintve hogy a Grosschmid család nemzedékeken keresztül őrzője volt az elit polgári értékrendnek, természetes volt, hogy gyermekeiket is e szellemben neveljék. Ennek a háttérnek köszönhetően már fiatalon magába szívta a magyar nagypolgárság értékeit és kultúráját. Családjával Kassán élt; számára Kassa maradt az az „örök város”, ami után mindig is vágyódott, különösen emigrációjában.
Középiskolai tanulmányait több gimnáziumban végezte - az iskolaváltások oka egyrészt az volt, hogy a premontreiek nem tűrték kihívó, bohém stílusú öltözködését, másrészt ellenezték, hogy a növendékek önállóan publikáljanak. Ennek ellenére már fiatalon pályázatokat küldött be álnéven különböző napilapokba. A családi szájhagyomány szerint azért volt szüksége álnévre, hogy a művészi pályaválasztással ne hozzon szégyent a családi névre. A fiatal fiú írói ambícióit nem nagyon támogatta családja. Ezzel ő is tisztában volt, mint ahogyan azzal is, hogy tehetséges. Egyik, barátjához 1917-ben írt levelében így vallott erről: „Senkim, egy emberem sincs, akihez írhatnék, aki nem utál, vagy akinek nem vagyok közönyös (sic!). […] A legtökéletesebben egyedül vagyok. Én tudom, hogy zseni vagyok. […] Választott ember vagyok, és sokra fogom vinni, vagy semmire sem fogom vinni, de produkálni fogok, érzem, tudom, hogy ez kikerülhetetlen. […] Az életemet eddig is én csináltam, ezután is én fogom csinálni.”
1918 őszén Budapestre költözött. Tanulmányait a jogi karon kezdte, majd átjelentkezett a bölcsészkarra. Ebben az évben jelent meg elsőként Emlékkönyv című nagy sikerű verseskötete. A könyv Kosztolányi Dezsőnek is tetszett, véleményét a Pesti Naplóban írta meg. Pesten Márai bohém, költekező életet élt, rendszeresen járt mulatókba és kabarékba. Mesterével, Krúdy Gyulával is többször találkozott. Csatlakozott a kommunistákhoz, a „Kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportjának” alapítója lett. 1919-ben a Tanácsköztársaság idején újságíróként tevékenykedett: többek között a Vörös Lobogó című lapban éltette a Tanácsköztársaságot, riportokat készített, könyvekről írt kritikákat, és publikálta műveit.
A Tanácsköztársaság bukása után családja biztonságosabbnak látta, ha elhagyja az országot, így Márai Lipcsében folytatta tanulmányait, azután Frankfurt am Mainba, majd Berlinbe ment.
Ekkor már ismerte későbbi feleségét, Matzner Ilonát (Lolát), aki több mint hat évtizeden át végig hű társa maradt. (Az asszony Kassa egyik legtehetősebb zsidó kereskedőcsaládjából származott.) Ezekben az években Máraiból igazi világpolgár lett: sokat utazott, olvasott, tájékozódott, és ezekből merítette írásainak témáját. Tehetségét külföldön is hamar felismerték, így nem csak Németországban, hanem Prágában, valamint itthon a Kassai Naplóban, (a rivális) Kassai Újságban és Az Újságban is jelentek meg írásai. Sokszínűségének, széles körű ismereteinek köszönhetően őt kérték fel arra, hogy fordítsa le Franz Kafka egyik elbeszélését 1921-ben, amelyet több másik követett. Németországban 1923-ig élt.
1923-ban Lolával Párizsba utaztak. Ottlétüket eredetileg három hétre tervezték, de végül hat év lett belőle. Párizst nagyon megszerették, de ennek ellenére mindvégig idegennek érezték magukat. Két évvel később a Közel-Keletre utazott három hónapra. 1928-ban feleségével visszaköltöztek Budapestre, a Krisztinavárosba, mely akkoriban komoly irodalmi negyednek számított.
Idővel Márai Sándor korának egyik legnépszerűbb és legelismertebb írójává vált – nevével ekkortájt egyre többet lehetett találkozni a közéletben is. Többedmagával ő is aláírta a genfi Világbéke Kongresszusra szánt levelet, tagja volt a Magyar PEN Clubnak, felolvasásokat tartott a rádióban, és rendszeresen írt a Nyugat című folyóiratba.
1934-ben írta meg egyik legmaradandóbb művét, az Egy polgár vallomásait, amely főleg önéletrajzi elemekből állt. A mű második kötete 1935-ben készült el. „Új könyvemben az irodalom mostohagyermekének alakját kívántam ugyanilyen lelkiismeretes objektivitással megrögzíteni, a polgárét, amelyet a modern irodalom jóformán még annyira sem tud komolyan venni, mint mondjuk a francia bohózatok írói a felszarvazott férjet…” – nyilatkozta az első kötet megjelenésekor. E műve tulajdonképpen a polgárság kritikája és újraálmodása volt.
Amikor 1935 januárjában a világhírű író, Thomas Mann ellátogatott Budapestre, Márai volt az egyik, aki az írót a budai Várban kalauzolta, ezen kívül vezércikkben üdvözölte kollégáját.
1938 őszén nagy öröm érte, amikor a Felvidék egy részét (Kassával együtt) a első bécsi döntés értelmében visszacsatolták Magyarországhoz. A magyar csapatokkal visszatért a Felvidékre lapja tudósítójaként. Az óriási örömöt óriási tragédia követte: 1939. február 28-án fia született, Kristóf Géza Gábor, néhány héttel születése után azonban a gyerek meghalt vérzékenységben. Halála Márait mélyen megviselte, állítólag hónapokig meg sem szólalt a tragédia után. Később az Egy kisgyermek halálára című versében próbált gyászával szembenézni.
A második világháború kitörését elkeseredetten fogadta."Hinni akarom, hogy az értelem és a szolidaritás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma." -írta. 1942-ben született talán legismertebb regénye A gyertyák csonkig égnek címmel. A német csapatok 1944 tavaszán megszállták az országot és a fővárost. Feleségével elhagyták Pestet. Losoncon megpróbálták Lola apját kiszabadítani a kassai gettóból, de a terv sajnos nem sikerült: apósát deportálták. Többen felajánlották Márainak, hogy kijuttatják az országból, azonban ezeket az ajánlatokat rendre visszautasította. A nehézségek ellenére folytatta az írói munkát. Az elszenvedett csapások idején Márai számára a líra volt a menekülés, az önkifejezés legjobb eszköze
Hazánk helyzetét nem látta tragikusnak a világháború után, azonban érezte, „új rend” fog kialakulni az országban. Első naplójában a függetlenség elvesztésének gondolata fogalmazódik meg benne: „Egyelőre csak annyi bizonyos, hogy Budapest, a városok pusztulnak, s az ország nemzeti léte kérdéses, ha az oroszok nem megegyezéses alapon érkeznek, hanem a fegyver jogán, mint győztesek egy hadszíntérre…” Ugyanebben a művében írja le, hogy nem hisz az új világban, az új rendben, mert valami megszűnt és ebben már nem tud élni: „…elmenni innen, mihelyst lehet. Ha élek még, ha lesz erőm és módom elmenni innen. Magyarul írni, odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni. De elmenni innen. Nem titkolom: megsértettek.” Ezek a gondolatok valószínűleg a zsidósággal történt tragédia, a nemzet erkölcsi válsága, valamint a szovjet ideológia és kultúra hatására születtek. Úgy gondolhatta, hogy a szovjet nyomás alatt nem létezhet igazi magyar irodalom: „A magyar irodalom nagy volt, nagyobb volt, mint a nemzet.”
1948-ban döntő lépésre szánta el magát a Márai család: elhagyták az országot. Útjuk előtt örökbe fogadták Babócsay Jánoskát, aki már 44 óta velük élt. Olaszországban, a Nápoly melletti Posillipóban telepedtek le. Naplójában megemlíti, hogy a hely teljesen olyan, mint a Rózsadomb. Minden fontos budapesti helyszínnek (pl.: a Margitszigetnek és a Lukács fürdőnek) megpróbálták megkeresni az ottani megfelelőjét. Az írást továbbra sem hagyta abba; 1949-ben befejezte az Egy polgár vallomásai harmadik részét, ami később a Föld! Föld! címen jelent meg. Sorsukat több, nyugaton megjelent újság figyelemmel kísérte, a Nyugati Hírnök és a Hungária naprakészen tudósított, mi történik a Márai családdal. Novemberben megjelent az íróval egy interjú a Szabadság című clevelandi lapban. Az interjúban arról kérdezték, hogy szerinte mi a magyar emigráció feladata a magyarsággal kapcsolatban. Az emigráció két legfontosabb feladatának a magyarok előítéletek nélküli megismertetését és a magyar nyelv megmentését jelöli meg. „Megvannak az imáink, megvan a nyelvünk, él a nemzet – mondták és igazuk volt (a zsidóknak, amikor a rómaiak után a romok alól kikaparták megmaradt tekercseiket). Így kell nekünk is átmentenünk a nyelvünket, és ez, csakis ez dönti el majd népünk sorsát.[15]
Itáliában azzal vigasztalta magát, hogy ő ott mégsem emigráns, hiszen európaiként otthon van. Azonban arra is rá kellett jönnie, hogy külhonban nincs kinek írnia. Elkeseredettségét Halotti beszéd című versében fogalmazta meg, melyre a kommunista rezsim Tamási Áronnal íratott kritikát. Márai így reagált erre: „Otthon versekben, rádióüzenetekben, cikkekben válaszolnak most a Halotti beszéd című versre. Nyilván elrendelték otthon a kommunisták ezt a koncertet: így bizonyítják, hogy aki elmegy hazulról, elsorvad a honvágytól. Ez részben igaz is; de annak, hogy elmentem hazulról, a kommunisták voltak az okozói. Ha ők nincsenek, ma nincs honvágyam.”
1951-ben csatlakozott a Szabad Európa Rádióhoz: minden héten a Vasárnapi Krónikában olvasott fel, és így egyfajta szellemi légihidat teremtett meg elhagyott hazájával. Mint a magyarok lelki társa öntötte honfitársai szívébe a bátorságot és a kitartást az éteren át, éveken keresztül. 1952-ben családjával New Yorkba költözött, ám nem érezte magát otthon Amerikában. Hiányzott neki az európai kultúra, a gyökerek. 1956-ot mindvégig figyelemmel kísérte. A Szabad Európa Rádión keresztül mondta el gondolatait az eseményekről. Reménykedve, hogy hazája felszabadul a szovjet megszállás alól, november 6-án Európába repült. Sajnos amikor november 7-én megérkezett Münchenbe, a nemzet sorsa már eldőlt. Ekkor hatalmasat csalódott a nyugati hatalmakban, amiért nem nyújtottak segítő kezet a bajban. Később a ’60-as és ’70-es években ezért nem költözött vissza Németországba, Franciaországba vagy Angliába. A forradalom leverése után pár hétre Olaszországban maradt. Később New Yorkból a Szabad Európa Rádión keresztül a Mennyből az angyal című versével üzent a magyaroknak. 1957-ben megkapta amerikai állampolgárságát. A ’960-as években kevés könyve jelent meg; írás helyett inkább kirándulásokat tett Franciaországba és Olaszországba.
1967-ben végrendeletet készített: ebben arra kérte Lolát, ha az oroszok végre elhagyták az országot és megtartották a demokratikus választásokat, vegye fel a kapcsolatot az MTA-val és helyezze letétbe náluk kéziratait. Ironikus módon Márai túlélte feleségét és fiát egyaránt. 1980-ban Magyarországon tárgyalni kezdtek Márai műveinek kiadásáról. 1985-től sorozatos családi tragédiák érték: elvesztette Kató húgát, majd Gábor öccsét. Felesége ekkor már félig vak – Márai napjai ekkor már főleg csak ápolásával teltek. Lola 1986-ban halt meg. A sok tragédia hatására fogalmazódott meg Máraiban az öngyilkosság gondolata: „Két hét előtt vettem itt egy kézifegyvert” – írta utolsó naplójában. Az év november 26-án elveszítette Géza öccsét is, a híres filmrendezőt. 1987-ben már szinte remete módjára, magányossága és előrehaladott rákbetegsége miatt mély depresszióban élt. Látogatókat már alig fogadott. A testi megpróbáltatásokat erős lelki fájdalom is követte, amikor nevelt fia, János, meghalt. Fia halálát igazi támadásnak fogta fel. „Nem tudok most számot adni erről a sorscsapásról. […] Lola úgy képzelte, ha egyikünk elmegy, János majd vigyáz az itt-maradottra. Nem így történt.” – írta egy levelében egyik barátjának.
1988-ban többen (MTA, Magyar Írók Szövetsége) is megkeresték műveinek újra kiadása ügyében, azonban ő ezt rendre visszautasította. Felmerült benne a hazatérés gondolata, azonban orvosai nem ajánlották az utazást.
1989. január 15-én kézírással írta meg utolsó naplóbejegyzését: „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” Végül 1989. február 21-én egy pisztolylövéssel tett pontot életére. Hamvait a Csendes-óceánba szórták.
Márai után három lányunoka maradt: Lisa, Sarah és Jennifer Márai, akik az Egyesült Államokban élnek. Mivel unokáit nem tanították meg magyarul, soha nem tudták megérteni nagyapjuk életművét.
Életét végiggondolva, műveit olvasva mi, magyar anyanyelvűek azonban nagyon is értjük, miért próbálják sokan még ma is eljelentékteleníteni, középszerűnek, sőt hazugnak beállítani! De valószínűnek tartom, hogy ez már nem fog többé sikerülni. A művei utat törtek maguknak, jól bizonyítja ezt, hogy a filmművészet is felfedezte őket magának:
A 2012-es év jól kezdődött, mert már januárban a 13.-a péntekre esett. Sokan nevetnek azon, hogy ez félelmetes nap-e, vagy sem, de sokan viszont szoronganak ettől a dátumtól, és sok szorongó ember együttes negatív energiája bajt is tud okozni, mondják olyanok, akik szerint létezik nagy, "össznépi" "energiaszint".
Bevallom, én nem szorongok soha a "péntek tizenháromtól", így az sem izgat, hogy ezen a héten is pénteken részünk lesz az élményben, sőt, még idén egyszer, júliusban is eldönthetjük, van-e félnivalónk.
Jó hír viszont azoknak, akik izgulnak ezektől a napoktól, hogy július 13-a után többet nem kell már emiatt szorongani idén. Majd félünk még eleget december 21-én, leginkább attól, hogy készen legyünk a karácsonyi előkészülettel, meg ne felejtsük el felköszönteni azokat a barátainkat, családtagjainkat, akik ezen a napon ünneplik a születésnapjukat.
Kívánok mindenkinek szép hetet, és nagyon vidám pénteket!
Itt nagyon finom melegszendvics-receptet találtam. A melegszendvics ugye nagyon egyszerű étel, mégis egy meleg vacsora vagy reggeli lesz belőle, ha nincs kedvünk főzni, és ez például nagy előnye. Én nagyon szeretem, és nem vagyok ezzel egyedül a családban: http://nemvagyokmesterszakacs.blogspot.com/2011/04/szines-melegszendvics-husveti.html
Ennek okán szívesen vettem elő kedvenc műfajom remekeit. Annyira belejöttem az olvasásba, hogy itt is közzéteszek néhány gyöngyszemet.
Íme!
PRESZTÍZS
Két hétig terveztük, hogy majd veszünk. Mindennap megálltunk a kirakatok előtt, sóváran néztük. Végül is a születésem napján, április 5-én déli tizenkét órakor megkérdeztük, mibe kerül. - 275 frankba - mondta a gyümölcsárus. - Elsőrendű, teljesen friss, zamatos ananász.
A feleségem drágállotta, én nem. A görögdinnyéhez képest persze sok, de az ananászhoz képest bizonyára nem. Megvettük, hazavittük. Beállítottuk egy hamutartóba, néztük. Körbejártuk, barátkoztunk vele, dicsértük, milyen szép és egzotikus. A tetején külön növény hajtott ki belőle, valami pálmaféle; ha locsolnánk, vagy vízbe tennénk, talán hamarosan nagyra nőne és kivirágzana.
A szállóban rögtön híre futott, hogy a kilencesben vettek egy ananászt. A takarítónő bejött, és bemutatkozott - eddig a percig ugyanis színét se láttuk -, és azt javasolta, hogy hámozzuk meg, és fölszeletelve, kristálycukorral meghintve hagyjuk állni egy vagy két napig. "Ostobaság - mondta egy angol diáklány a lépcsőfordulóban. - Rummal egyék, úgy a legfinomabb." Egy honfitárs, akivel eddig csak köszönő viszonyt tartottunk, cédulát csúsztatott az ajtóhasadékba. "Ne hallgassanak senkire - írta. - Jó vastagon le kell hámozni, mert a héja élvezhetetlen, de a húsát úgy kell fogyasztani, ahogy van."
Este meghámoztuk és megettük. Semmi íze sem volt. Alig valamivel volt rosszabb, mint a tök. Nyersen is, cukorral is, rummal is. Nagy nehezen legyűrtük, ittunk rá egy pohár vizet. Harmadnap szembetalálkoztunk az angol lánnyal a folyosón. "Hogy ízlett?" - érdeklődött. "Nagyon" - feleltem. Felsóhajtott. "Hiába - mondta -, az ananász, ananász." Azóta lopva meg-megállok a gyümölcsárus standja előtt, és vágyakozva nézem az ananászokat.
INFORMÁCIÓ
Tizennégy éve ül a kapubejáratban, egy kis tolóablak előtt. Mindössze kétfélét kérdeznek tőle.
- Merre vannak a Montex irodái?
Erre így válaszol:
- Az első emeleten, balra.
A második kérdés így szól:
- Hol található a Ruggyanta Hulladék Feldolgozó?
Amire ő így felel:
- Második emelet, jobbra a második ajtó.
Tizennégy év óta még sohasem tévedett, mindenki megkapta a kellő útbaigazítást. Egyszer történt csak, hogy ablakához odaállt egy hölgy, és föltette a szokásos kérdések egyikét:
- Kérem szépen, merre van a Montex?
Erre ő kivételesen elnézett a messzeségbe, aztán így szólt:
- Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe.
A hölgy panaszt tett. A panaszt kivizsgálták, megvitatták, aztán elejtették.
Tényleg, nem olyan nagy eset.
MAKACS SAJTÓHIBA
Helyreigazító közlemény
Lapunk keddi számában hírt adtunk arról, hogy a svéd tudományos akadémia díszdoktorrá avatott egy magyar tudóst - akit - őszinte sajnálatunkra - "dr. Pálpéter Péter Pál" néven említettünk. Ráadásul nemcsak a szövegben, hanem a tudósítás címében is hibásan közöltük a Pálpéter Péter Pál nevet. A jeles magyar tudós neve helyesen: doktor Pálpéter Péter Pál.
Elmegyünk, elmegyünk, messzi útra megyünk, messzi út porából köpönyeget veszünk... Nem egyszáz, nem kétszáz: sokszáz éves nóta. Így dalolják Magyarhonban talán Mohács óta. Véreim! Véreim! Országútak népe! Sokszázéves Nagypénteknek soha sem lesz vége?
Egyik napon Tamás vagyunk, másik napon Júdás vagyunk, kakasszónál Péter vagyunk. Átokverte, szerencsétlen nagypéntekes nemzet vagyunk. Golgotáról Golgotára hurcoljuk a keresztfákat. mindég kettőt, soh'se hármat. Egyet felállítunk jobbról, egyet felállítunk balról, s amiként a világ halad: egyszer jobbról, egyszer balról fölhúzzuk rá a latrokat. Kurucokat, labancokat, közülünk a legjobbakat, mindég csak a legjobbakat. Majd, ahogy az idő telik, mint ki dolgát jól végezte: Nagypéntektől Nagypéntekig térdelünk a kereszt alatt húsvéti csodára lesve. Egyszer a jobbszélső alatt, másszor a balszélső alatt, éppen csak hogy a középső, az igazi, üres marad. Nincsen is keresztfánk közbül, nem térdel ott senki, senki. A mi magyar Nagypéntekünk évszázadok sora óta évszázadok sora óta ezért nem tud Húsvét lenni. Így lettünk országút népe, idegen föld csavargója, pásztortalan jószág-féle. Tamással hitetlenkedő, kakasszóra péterkedő, júdáscsókkal kereskedő. Soha-soha békességgel Krisztus-Úrban szövetkező. Te kerülsz föl? Bujdosom én. Én vagyok fönt? Bujdosol Te. Egynek közülünk az útja mindég kivisz idegenbe.
Bizony, jól mondja a nóta, hogy elmegyünk, el-elmegyünk, messzi nagy útakra megyünk. Messzi nagy útak porából bizony, köpönyeget veszünk. S ebben a nagy köpönyegben, sok-sok súlyos köpönyegben bizony pajtás, mondom Néked: rendre, rendre mind elveszünk.
Idén április 5-én ünnepeljük Örkény István születésének századik évfordulóját. Az m1-en este az "Örkény 100" című műsor, napközben pedig sok-sok facebook-bejegyzés emlékezik meg tökéletesen egyedi humorú írózseninkről, aki az életünket nem csak azért határozta meg, mert érettségi tételként is őt osztották nekünk! Világlátásunkat, humorunkat is nagyban meghatározták a művei.
Örkény gyógyszerész szakon diplomázott, de hamarosan kapcsolatba került a Szép Szó körrel (a lap felelős szerkesztői Ignotus Pál és József Attila voltak), majd Londonba, Párizsba utazott, ahol alkalmi munkákból élt. 1940-ben tért vissza Budapestre, ahol befejezte műegyetemi tanulmányait, s 1941-ben vegyészmérnökként is diplomá szerzett.
A második világháborúban munkaszolgálatos volt a Donnál, majd hadifogságba esett, s csak 1946-ban térhetett haza. 1949-től az Ifjúsági Színház, 1951-től a Magyar Néphadsereg Színházának dramaturgja volt. 1954-től a Szépirodalmi Kiadó lektoraként dolgozott, 1958 és 1963 között az 1956-os forradalomban való részvétele miatt publikációs tilalmat róttak ki rá – ez idő alatt az Egyesült Gyógyszergyárban (ma Egis Gyógyszergyár) dolgozott vegyészmérnökként.
Első felesége Gönczi Flóra volt 1937-1941 között. Második felesége 1947-1959 között F. Nagy Angéla, szakácskönyvíró. Harmadik felesége Radnóti Zsuzsa irodalomtörténész, a Vígszínház dramaturgja, akivel 1965-ben kötött házasságot.
József Attila-díjjal jutalmazták 1955-ben és 1967-ben. 1969-ben Párizsban elnyerte a Fekete Humor Nagydíját. 1973-ban Kossuth-díjat kapott. 1979-ben halt meg.
Ezzel a verssel emlékezem most rá, melyet feleségének, Zsuzsának írt:
Csupa közhely
Két test, egy lélek Nem tudok nélküled élni Ha távol vagy, veled időznek gondolataim Pedig ki hitte volna Mi rejtőzik az idő méhében Nem lehet azt kiszámítani Mert csak a vak szerencse műve Rég volt, talán igaz se volt Hogy egymást kézen fogva Egymásnak vállát vetve Nekivágtunk a meredeknek Szembenézve az élet viharaival
Pedig csak most jön a neheze Mert nincs pardon A természet törvényei ellen Télen mindent belep a hó Tavasszal kirügyeznek a fák Összel elhullatják lombjukat ÉS akkor nincs tovább
Múlik az idő Rövid az élet Minden perc drága Egyszer értünk is eljön a halál Ahonnan még nem tért meg utazó ÉS nincs ellene orvosság a kertben
De ha majd becsapja utánunk az ajtót Akkor sem áll meg a világ Jönnek majd utánunk mások Ahány csöpp van a tengerben, annyi Élik a maguk életét
Míg csak rajtuk is át nem fut a hideg Földbe nem gyökerezik a lábuk S tanácstalanul néznek vissza ránk Mintha elvesztettek volna valamit
Olvassatok időnként Örkényt, sokat segít abban, hogy helyükre kerüljenek a dolgok!
A húsvéthoz elválaszthatatlanul hozzátartoznak a tojásos étkek. Találtam egy nagyon egyszerű, de szellemes és látványos ötletet a húsvéti asztalra, a tojásból épp kibújó csibék ehető változatát! Megosztom veletek is:
A keményre főzött tojásokat hámozzuk meg, majd "fejezzük le", azaz vágjuk le a keskenyebb végüket. Óvatosan vájjuk ki a sárgájukat, keverjük ki vajjal, esetleg kevés tejszínnel lazítsuk, sózzuk. aki szereti, tormakrémessé is keverheti!
Ezután töltsük vissza a tojások belsejébe a krémet, helyezzük rá a "tojáshéj" fedelét, azaz a levágott fehérjét úgy, hogy az egyik oldalon összeérjen az aljával, a másik oldalon pedig kukucskáljon a kiscsibe - szemét fekete olajbogyóból, csőrét egy darabka répából illesszünk neki!
Ahogyan az advent a karácsonyi várakozás időszaka, a nagyhét a húsvétot megelőző nagyböjt utolsó hete, felkészülés a húsvéti ünnepre.
Virágvasárnappal kezdődik, majd jön a nagyhétfő, nagykedd, nagyszerda - és utána a húsvéti szent háromnap: a nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat. A magyar népnyelvben ez a sanyarúhét!
A katolikus országokban körmenettel, és a gyász változatos kifejezési formáival emlékeznek Krisztus szenvedésére és kereszthalálára. Nagypénteken a harangok Rómába mennek, ez úgy értendő, hogy nincs harangozás ezen a napon, és nincs mise sem, mert a hagyomány szerint ezen a napon maga Jézus, az örök főpap mutatja be az áldozatot. Nagypénteken igeliturgia van, áldoztatással. A pap a szertartást piros öltözékben végzi – a vértanúság színébe öltözik.
A nagyböjt legszigorúbb napja is ez a péntek, a görög katolikus egyház például egyáltalán nem engedi nagypénteken az állati eredetű ételek fogyasztását. A református egyház szerint nincs előírt nagyböjt: Kálvin szerint lehet böjtölni, de a lelki felkészülés a húsvét előtti időszak lényege. Nagypénteken azonban a legtöbb református is böjtös étkeket választ.
A takarítás nem csak a feng shui elmélet szerint, hanem a mi néphagyományainkban is a megtisztulást, lelki rendrakást jelképező tevékenység. A palóc asszonyok az egész portát kitakarították, kihordták az istállóból a trágyát, kijavították és kifestették a melléképületeket, felseperték az udvart. A férfiak a szerszámokat fényesítették ki. De nem csak a palócok, hanem országszerte minden "rendes asszony" újjávarázsolja ilyenkor a családi hajlékot. Sőt, nem csak az élők környezetét rendezik ilyenkor, hanem a halottaikét is. A temetőben kitisztítják őseik, rokonaik sírját. Néhol barkakoszorúkat tesznek a sírokra.
A takarítás nagypéntekre véget ér. Eljött az elcsendesülés ideje, mindannyian várjuk a húsvét ünnepét!
A munkám miatt a napjaim mostanában a sütemények, édességek jegyében telnek! Mivel húsvét közeledtével egyre több háziasszony kezdi törni a fejét azon, hogy mit készítsen az ünnepi asztalra - talán jól jön egy-két ötlet!
Nagy divat a francia eredetű, habcsókra emlékeztető mandulás édesség, a makaron. Sőt, a divatot már túlzásba is viszik azok, akik valami ördögien bonyolult, csak profik által elkészíthető finomságnak állítják be… A csapból is a makaron dicsérete folyik – egyszóval sikerült nekünk, magyaroknak már megint túlzásba esnünk egy újdonsággal kapcsolatban! Ami persze csak nekünk újdonság, hisz a makaront a híres francia cukrász, Louis Ernest Ladurée unokaöccse, Pierre Desfontaines készítette először a ma ismert formájában a 20. század kezdetén – amikor két, mandulaliszttel kevert habcsókból sütött korongocskát összeragasztott finom ganache-sal (azaz egy rész tejszínből és egy rész csokoládéból álló krémmel). A recepten a Ladurée cukrászdában az ő ideje óta nem változtattak!
Mi viszont a titkos recept helyett használjuk ezt a nagyon egyszerűt:
Hozzávalók (25-30 db-hoz):
14 dkg tojásfehérje
24 dkg porcukor
14 dkg finomra darált mandula (mandulaliszt)
1 nagyon kicsi késhegynyi ételfesték (lila, zöld, barna, piros), vagy céklapor, őrölt levendulavirág, sáfrány, ha természetes színezékekekt akarunk használni.
A töltelékhez 10dkg jó minőségű csokoládé,
1dl tejszín, esetleg 3,5dkg vaj is.
Elkészítése:
A tölteléket készítjük el először: a felforrósított tejszínbe beleolvasztjuk az összetört étcsokoládét, amikor hűl, esetleg vajjal is kikeverjük, de anélkül is használható a krém.
Most hozzákezdünk a habcsókokhoz: a tojásfehérjéket kemény habbá verjük, majd beleszitáljuk a porcukrot. Újból kemény habbá verjük, majd beleforgatjuk a finomra darált mandulát és ételfestékkel kívánság szerint befestjük.
Sima csővel ellátott habzsákba szedjük és sütőpapírral bélelt tepsibe 10 forintos nagyságú halmokat nyomunk belőle. A kinyomott makaronokat 30 percig szobahőmérsékleten pihentetjük. Ezután 160 °C-os sütőben 15 perc alatt fényesre sütjük.
A korongok felének aljára sima csöves habzsákkal kevés krémet nyomunk, rátesszünk egy másik, krém nélküli korongot, és kicsit összenyomjuk.
Legalább egy napig pihentetni kell az elkészült makaronokat, mert a krémtől szívják meg a kemény habcsók-korongok magukat annyira, hogy beleharapva érezhetővé válnak a különféle állagok egy süteményen belül: a külseje picit roppan, majd lágyan omlik, végül belül krémes! Ez teszi annyira finommá a makaront!
A húsvét hangulatához nagyon jól illenek a pasztellszínű makaron-korongok, vegyes színeket halmozzunk egy tálra!
Az orosz nő egy külön kategória. Sorsa és helyzete soha nem volt könnyű, minden orosz társadalmi formáció, ideológia, eszme rá épült, ő az orosz társadalom motorja.
Nagyon érdekes színházi előadásról hallottam-olvastam már többször is TV-ben, interneten. Sajnos nem láttam még a darabot, de a téma annyira érdekes, hogy mindenkinek ajánlom, aki színházba menne, de nem tudja, hogy mit nézzen.
Az alapszituáció érdekes, három "keleti" nő a lehetőségek hazájában egy szobában iszik, és beszélget, emlékezik, elemzi a saját és a másik kettő életét, ki-ki a maga vérmérséklete szerint.
A port.hu ezt írja a darabról:
"A többszörös díjjal kitüntetett, nemzetközileg ismert Ljudmila Ulickaja színpadi szerzőként sem ismeretlen hazánkban. Az írónő a két évvel ezelőtti könyvhét díszvendégeként meghívást kapott a Centrál Színházba, ahol az egyetlen, magyar nyelven olvasható színdarabjából, az Orosz lekvárból rendezett szcenírozott felolvasószínházat Novák Eszter, 2010-ben pedig a Kecskeméti Katona József Színház tűzte műsorára a darabot, Szász János rendezésében, Radnai Annamária fordításában. Hidvégi Nóra fiatal alkotót viszont most nem egy újabb Ulickaja-darab, hanem egy novella fogta meg, melyet színpadra szeretne állítani. Az orosz falvak asszonyai című mű története és három karaktere nagyon közel áll ahhoz, hogy színpadon is meg tudjon szólalni. Az adaptációt a rendező, ahogy előző munkájánál, Steinbeck Burning Bright című színműnovellájánál, Garai Judit dramaturggal készítette el. Egy átlagos este. Egy New York-i lakás. Egy roskadásig megterített asztal és rengeteg alkohol. Három nő, három teljesen különböző karakter, mindegyik valamiért idegen abban a városban, ahol találkoznak, beszélgetnek, élnek, ahová ellátogattak - New Yorkban. Három, teljesen más közegben, kultúrában nevelkedett asszony. Más egzisztenciával, más felekezeti hovatartozással. Abban viszont minadnnyian egyformák, hogy odaadóan tudnak szeretni. Igaz, mindegyik a maga módján, a lehetőségeihez mérten, amiben természetesen ugyanakkora szerepe van a szabad akaratnak mint az eleve elrendeltségnek. Tehát egy este, amikor végre találkoznak, beszélgetnek, emlékeznek. Emlékeznek a férjeikre, a szerelmeikre, a szeretőikre, magára a szerelemre. Mi az, ami elvárható egy nőtől, mit kell megtennie ahhoz egy nőnek, hogy jó kapcsolata lehessen a párjával, mit várhat el tőle egy férfi, mennyit engedhet meg egy férfinak, mennyire kell megalázkodnia és föladni önmagát? Mindhárom nő egy-egy alkoholista férfiba volt vagy még jelenleg is szerelmes, de mindhárman másként reagálnak az ebből adódó problémákra, mást gondolnak a hűtlenségről és az árulásról is. Ahogyan az említett kérdésekben sem értenek egyet, úgy az este alatt a felmerülő témák és az elfogyasztott alkohol hatására mindhárman másképp viselkednek: egyikük egyre fesztelenebb, a másik egyre feszültebb, a harmadik pedig egyre zárkózottabb lesz. Ebben a fokozott hangulatban, alkoholmámorban folyamatosan rácsodálkoznak a másik életére és ezzel együtt saját magukra is, azokra a döntésekre, amelyeket meghoztak, vagy amelyeket soha sem mertek meghozni. Igazi tragikomédia, aminek a tragikus része nemcsak a három asszony nehéz sorsában rejlik, amiről bódult állapotban egyre többet árulnak el, hanem egy konkrét tragédiában is.
A Rövid című előadás azoknak szól, akik nagyon tudnak/akarnak szeretni, akik nem tanulnak meg szeretni; akik elfogadják azt; akik bizonytalanok, de vágynak a bizonyosságra; akik képesek őszintének lenni, akik elfogadják a sorsukat; akik a választott útról nem térnek le, legyenek azok nők vagy férfiak. Bemutató időpontja: 2012. március 13., Thália Színház"
Nemcsak én vettem észre (http://kerjtanacsot.blog.hu/2012/03/26/husveti_nagytakaritas), hogy közel van már a húsvét, hanem az internetes női lapok is. A femina.hu-t elárasztották a húsvéti cikkek, amelyekből most néhányat ajánlani szeretnék.
Én leginkább a lakásszépítős, a receptes, és a hagyományokkal foglalkozó cikkeiket kedvelem, bár nagyon gyakran adnak félreérthető vagy idegesítő címet az írásoknak, amit aztán az olvasók nem is hagynak szó nélkül.
Ilyen az a két cikk is, amiről a címe alapján azt lehet gondolni, hogy intelligenciatesztek, de nem azok. Néhány húsvéti jelképet, hagyományt tisztáznak, amiről esetleg sokan nem hallottak vagy olvastak még.
Ugye természetes, hogy a húsvéti nyuszinak van tojása, bár minden gyerek elgondolkozik azon, hogy ez hogyan lehetséges. Ne mondjuk meg nekik, hogy ez a képzeletünkben mindenre, akár még a "tojás-tojásra" is képes nyúl nem más, mint egy egyszerű fordítási hiba. A német nyelvben a gyöngytyúk volt a húsvét jelképes állata, de ezt nagyon hasonlóan mondják, mint a nyúl szót, ezért a magyar nyelvbe már nyúlként került be ez a szegény gyöngytyúk.
Talán azt sem tudja mindenki, hogy a virágvasárnap meg pálmavasárnap eredetileg, de a magyar pálmák korlátozott száma miatt "virág" lett a húsvét előtti utolsó vasárnap neve, és barkát szentelnek ezen a napon.
Szaladnak a napok, így a jövő héten már itt is van a húsvéti "nagyhét". Ez az időszak hagyományosan a tavaszi nagytakarítás ideje, amit minden háziasszony úgy, de úgy vár, és annyira, de annyira szeret!
Ha unjuk az erős és büdös takarítószereket, akkor használhatunk természetes anyagokat helyettük. Ablakmosáshoz, súroláshoz, és WC-tisztításra alkalmas a citrom, az ecet, vagy a szódabikarbóna. A citromnak ráadásul jó az illata is, természetesen lesz friss és üde illat a lakásban.
Az ecet vízkőoldó, minden háztartási "konyhagép", amely vízkövesedhet, könnyen és természetesen tartható tisztán egy kis ecetes áztatással. Éppen ezen hatása miatt ecettel a fürdőszoba teljes egésze is takarítható. A szaga nem kellemes, de legalább nem mérgezi azt, aki használja.
Az erkélyeket is fel lehet már készíteni a tavaszi üzemmódra és a húsvétra. Nekem az egyik kedvenc feladatom az erkély kitakarítása és virágosítása. Már egy-két cserép színes tavaszi virág elég ahhoz, hogy feldobja az összhatást.
Ne ragaszkodjunk a felesleges dolgokhoz! Olyan jó érzés a sok lomtól megszabadítani a lakást, amelynek ettől az energiaáramlása sokkal jobb lesz, ettől meg a mi kedvünk lesz sokkal jobb.
A feng shui első alapelve az, hogy: fogj egy seprűt és egy lapátot, egy porrongyot és egy zsákot, dobj ki minden felesleges dolgot a zsákba, majd takaríts ki! Az ősi kínai térrendezés további szabályait csak az első lépcsőfokot meglépve lehet alkalmazni, különben nem lesz hatása a dolognak.
De feng shui ide, vagy oda, ahogy az ókorban már tudták, hogy "hajózni muszáj", úgy tavasszal meg nagytakarítani muszáj.
Az egyik legszebb nevű katolikus ünnepen Jézus fogantatására emlékezik a világ. Március 25-e a megtestesülés, Isten fiának Mária méhében történt fogantatásának ünnepe. Az ünnep kialakulásában fontos szerepet játszott Jakab ősevangéliuma, amely azt hirdeti, hogy világ teremtése, Jézus fogantatása és kereszthalála ugyan azon a napon március 25-én történt. Ez tehát pontosan 9 hónappal a Jézus születése előtti nap. S e napon vitte Gábor főangyal Názáretbe Máriának a megtestesülés örömhírét (ez az angyali üdvözlet). 692-ben említik először a trullai zsinat kapcsán: ekkor „hivatalosan” is helyesnek ítélte az egyház e nap nagyböjtben történő ünneplését. Ebből arra következtethetünk, hogy maga az ünnep megtartása már hosszú ideje szokásban lehetett.
Ez az ünnep ihlette az egyik legismertebb imádságot, az Üdvözlégyet és az Úrangyala imádságot is. Jellegzetesen ferences-népies hagyomány, hogy aki e napon ezer Üdvözlégyet elimádkozik, annak teljesül a jóravaló kívánsága. A hagyomány máig él. Kiskunfélegyházán és közelében, a ferencszállási Szentkút tanyavilágában s a palóc Hangonyban manapság is ezer üdvözlégyet, a palóc Egerbocson, Bátorban és más környező falukban ezer Úrangyalát szoktak Gyümölcsoltó Boldogasszony előestéjén az angyali üdvözlet emlékezetére elmondani. Az ájtatosság alkonyattól éjfél utánig tart. Gyöngyöspata jámbor asszonyai hajnali három órakor az ünnep zsolozsmáját végzik. Mint mondják, akkor jött Gábor angyal. A mohácsi sokácok villámlás, égiháború idején kezüket mellükön keresztültéve, anyanyelvükön ezt mondogatják: Íme az Úrnak szolgálóleánya, legyen nekem a Te igéd szerint.
Országszerte úgy szokás, hogy e napon kell oltani, szemezni a fákat, hiszen Szűz Mária is ekkor fogadta méhébe Jézust. A göcseji archaikus néphit szerint amelyik fát ezen a napon oltják be, azt nem szabad letörni, levágni, mert vér folyik ki belőle. Aki ilyen fát mégis levágna, megvakul, halála után pedig elkárhozik. Ez annyi, mintha embert ölt volna. Még nyesegetni, tisztogatni, elégetni sem szabad - maguktól kell elkorhadniuk e fáknak! Ilyen fákról azonban igen jó oltani, mert az új oltáson áldás lesz.
A csíki székelyek az oltott gyümölcsfákra igézet ellen piros szalagot kötnek. Székesfehérvár-Felsővároson a déli harangszó idején sorra rázzák a gyümölcsfákat, hogy majd bőven teremjenek. A kiszomboriak ezen a napon gyümölcsfáikról lemetszett gallyacskákat tüzelnek el - úgy vélik, ezzel megakadályozzák a termés elférgesedését. A méhészek a röplyukakhoz is állítanak gallyakat, hogy fáikról a méhek majd jól mézeljenek.
Budaörsön, Hőgyészen, Németbólyban a gazda e napon kitárja az istálló ajtaját, mintegy meghívja a fecskéket, Isten madarait, hogy házában fészkeljenek, mert az öregek hite szerint felérnek egy tűz ellen való biztosítással. Az érkező fecskék arra is intik a gazdát, hogy a tavaszi munkák ideje elérkezett.
Időjárás-jósló jelentősége is van a mai napnak: derült idő esetén bő termést jósol!
Napjainkban a hagyományra építve elindult egy nagyon fontos, országos mozgalom! Őshonos gyümölcsfáink megőrzéséért kezdeményezték Zala és Vas megyei civilek, hogy Gyümölcsoltó Boldogasszony napján, március 25-én több magyarországi településen ritka gyümölcsfákat ültessenek az ott élők. A kezdeményezést a Vidékfejlesztési Minisztérium is támogatja, hiszen valamennyiünk érdeke, hogy a Kárpát-medencében régóta termesztett gyümölcsfajták, illetve tájfajták fennmaradjanak, újrahonosodjanak. Régi őshonos fajtáink, mint a szomolyai fekete cseresznye, a Gönc vidéki sárgabarack vagy a szentesi rózsavirágú naspolya nemcsak az íz és a gazdag beltartalom miatt értékesek. Ezek a fajták az évszázadok során tökéletesen alkalmazkodtak a környezetükhöz, ellenállóak, és általában nem igényelnek vegyszeres kezelést sem. Az akciót Kovács Gyula pórszombati erdész, örökségvédő gyümölcstermesztő kezdeményezte. Felhívásában azt kéri, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján mindenki oltson, ültessen egy fát nagyszülei hagyatékából, ezzel őrizze meg a jövőjét. Ő maga több mint száz őshonos gyümölcsfajta oltványát gyűjtötte össze és neveli Medes-hegyi birtokán.
Ki ne ismerné szerte a világon a címben szereplő híres felszólítást és a gyerekkorunk egyik meghatározó rajzfilmélményét. Csákányi László hangja itt cseng a fülemben, és Psota Irén szemrehányásait sem felejti el, aki egyszer is látta és hallotta, miként reagál "férje" állandó bénázására. Persze akkor már említsük meg Váradi Hédit, és Márkus Lászlót is, akik édes-mézes csengő hangon mindig próbálták kibékíteni az aktuális probléma miatt haragos Vilmát.
Mindez onnan jutott eszembe, hogy ma lenne 101 éves mindannyiuk világhírű "atyja", Joseph Barbera, aki 1911. március 24-én született New Yorkban.
Az amerikai rajzfilmkészítő és producer társával, a szintén világhíres William Hannával 1957-ben alapította meg közös stúdióját, Hanna-Barbera néven, és innen megállíthatatlanul beindult a stúdió szekere a világhírnév felé. Számos rajzfilmklasszikust köszönhetünk nekik, talán sokan nem tudják, de az első nagy sikert Tom és Jerry hozta meg számukra.
Frédi és Béni, a két kőkorszaki szaki történetének ötlete 1960-ban született meg, és ez lett az Egyesült Államok első televíziós rajzfilmsorozata, ráadásul főműsoridőben.
Frédiéket és Béniéket azóta is -már több mint ötven éve- az egész világon nézik és szeretik az emberek, szinte hihetetlen a tény, de még manapság is körülbelül nyolcvan országban szerepel a TV-csatornák műsorán a sorozat.
1969-ben kelt életre Scooby-Doo, aki az én gyerekeimnek is az egyik nagy kedvence, mert a sorozat minden része egy kész krimi, de az izgalom mellett van benne humor, megnyugtató vidám végkifejlet, és persze kutya!
A két rajzfilmguru a többévtizedes siker és pénz hatására sem veszített alkotói kedvéből és tehetségéből, mert a nyolcvanas években készítették el a Hupikék törpikéket.
Mindezek mellett Barbera és Hanna stúdiójában megszületett még több más sikeres rajzfilmsorozat és figura is, mint például Maci Laci, Foxi Maxi, és a Flúgos futam.
Joseph Barbera 1994-ben írta meg önéletrajzi könyvét, és 12 évvel később, 2006-ban, 95 éves korában halt meg.
Érdekes dolog a televízió, különösen az volt akkor, amikor én gyerek voltam. Leginkább egy csatornát nézett az egész ország, mert a másodikat nem mindenhol tudták fogni, és ott nem is mentek igazán fontos műsorok.
Amikor én nagyon kicsi voltam, akkor készült el a Magyar Televízió új sorozata, három év alatt 14 rész. Aztán ismételték még többször is, de én valahogy soha nem láttam egy részt sem. Viszont tudtam, hogy Láng Vince egy órán belül mindenhová elígérkezik, de soha sehová nem érkezik meg időben, mert a "történelmi események" nem úgy alakulnak, hogy ez a jóindulatú fiatalember be is tarthassa az ígéretét.
Néhány napja az MTV internetes filmtárában rábukkantam Láng Vince kalandos életének mind a 14 fejezetére. Elkezdtem nézni a történetet, hátha meg tudom fejteni, mi lehet az a titok, ami miatt a hetvenes évek óta emlékszünk a sorozatra.
A történet éppen annyira "népnevelő", ahogy akkoriban minden sorozat. Kicsit emlékeztet az 1968-ban készült "Bors Mátéra", de azért mégis van különbség. Bors Máté még 1918 körül, az első világháború végén az orosz hadifogságban öntudatos kommunistává érik, így érkezik haza, és onnantól kezdve emblematikus figurája a magyar kommunistamozgalomnak. Harcol a csúnya, gonosz és rossz bácsik ellen, mint például Oszi és Dezső, akik magyar királyi nyomozók és titkosrendőrök.
Ezzel szemben Láng Vince akkor még kisgyerek, amikor Bors Máté már öntudatos kommunista. Az ő történetét 1937-től követhetjük nyomon, amikor faluról Budapestre kerül sofőrnek, mint huszonéves fiatalember. Ő egy igazi "kisember", kicsit naív, kicsit sem "politikus", de nagyon fiatal: egyszerűen csak élni akar, dolgozni, és majd egyszer családot alapítani.
Itt szól közbe a történelem, és szép lassan mindenféle félreértés miatt Láng Vince megtanulja, hogy nem minden az, aminek látszik, és nem elég csak úgy élni, meg dolgozni 1937-38 körül Magyarországon, hanem öntudatosan ideológiát kell választani, és amellett kiállni.
Itt érzi a néző a hetvenes évek korszellemét a sorozaton: legyenek rossz fiúk, nácik, nyilasok, valamint legyenek jó fiúk, kommunisták, és partizánok, akik országaik politikai programján és a határokon átívelően is szeressék egymást (magyarok, jugoszlávok, oroszok, internacionalista közösségben természetesen).
Ami mégis eltér ebben a filmben a korábbi sorozatoktól, az a "kép" árnyaltabb megjelenítése egy "ideológiailag" semleges kisember életének a középpontba állításával. De vannak itt még egyéb különbségek is az árnyalásban: a magyar katonai vezérkarban sem mindenki németbarátként, és hazája ellenségeként van ábrázolva. Van olyan tábornok a sorozatban, akit lelőnek a németek partizánakciónak álcázva azért, mert szeretné elérni, hogy az angolokkal legyünk egy táborban. Erre mondja egy német követségi alkalmazott elemezve a helyzetet: "Angol katonák Közép-Európában!?! Ugyan kérem!"
Az ötödik résznél tartok csak, szóval még minden megtörténhet Láng Vincével, de azt már tudom, mi a siker titka, és miért hallottam én ezt gyakran gyerekkoromban, hogy: egy óra múlva itt vagyok, Spiller, meg Láng Vince!
A siker titka, és a maradandó érték ebben az eléggé sematikus történetben az, hogy a legkisebb szerepekben is színészóriások játszanak, akik jellemábrázolásukkal teljesen hitelessé, és teljesen korhűvé teszik a filmet. A kisebb szerepekben is olyan embereket láthatunk, mint például Gobbi Hilda, aki egy cipőgyárost alakít, és aki hűséges a tisztességes üzleti elveihez, és az ország semlegességébe vetett hitéhez. A fia, Őze Lajos viszont németbarát, időnként tisztességtelen az üzleti életben, és a munkát sem szereti annyira, mint sikeres és gazdag anyja.
Láng Vincén, azaz Harsányi Gáboron túl -aki ezzel a szerepével lett országosan ismert és kedvelt színész!- láthatjuk a sorozatban Bessenyei Ferencet, Ajtay Andort, Greguss Zoltánt, Vencel Verát, Kállai Ferencet, Szirtes Ádámot, Benkő Gyulát, Szabó Ottót, Gyenge Árpádot, Szabó Gyulát, Nagy Attilát, és másokat. Még az "egyperces" szerepekben is olyan színészekkel találkozhatunk, mint Bánhidi László vagy Mádi Szabó Gábor, és ez talán mindent el is árul a sorozatról.
Már sokszor írtam arról, hogy nagy rajongója vagyok a Balatonnak. A hosszú hétvégén újra oda kirándultunk, noha az ember azt hinné, tavasszal nem olyan vonzó helyszín, mint a nyári melegben, amikor fürdeni is lehet.
De jelentem: pont ezért volt most megint szép és különleges a tó partja. A vakító tavaszi napsütés játszott a tó vizén, elég erős szél fújt, de még éppen nem volt zavaró. Sokan választották ezt a programot, de még így is nyugodtabb, kellemesebb volt a balatonfüredi sétány, mint főszezonban.
Füred gyönyörű – évről évre azt hiszem, már nem lehet fokozni a szépségét, de szerencsére tévedek! Gyönyörűen kiépített gyalogút, kerékpárút közvetlenül a tóparton, csillogó tisztán tartott partszakasz. Újabb és újabb, nagyon szép szobrok a parkban. Kacsák és hattyúk várják a víz szélén az etetést, mások a park füvén, csőrüket a szárnyuk alá dugva szundikálnak.
A világhírű Szívkórház bejárata előtt a tér, a lépcsősor szépen felújítva, a Kossuth-forrást védő kútház az egyetlen, melyen látszik a kor (bár érdekes módon legutóbb 1993-ban újították fel) – de ha ilyen ütemben építkeznek a városban, akkor biztosan hamarosan az is méltó külsőt kap majd!
És a legszebbek a füredi villák. A jellegzetes, reformkorban épült házak-paloták (melyik mekkora!) nagyszerű állapotban maradtak fenn.
A Horvát-ház a neve ellenére határozottan palota: itt rendezte Horváth János 1825. július 26-án az első Anna-bált lánya, Anna Krisztina tiszteletére. Így vált az Anna-bál hagyománnyá: azóta minden évben megrendezik. Bár 1834-ben tűzvész pusztított, utána, az újjáépítés során újabb emeletet kapott, ekkor már 105 szobával várta a vendégeket. A reformkor és a szabadságharc nagyjai közül sokan szálltak meg a Horváth-házban: Berzsenyi Dániel, Garay János, Vörösmarty Mihály, Wesselényi Miklós, Deák Ferenc, Kossuth Lajos, Vécsey Ernő. Horváth Anna Krisztina pedig nem csak a róla elnevezett bál révén vonult be a történelembe: az első bálon ismerkedett meg későbbi férjével, Kiss Ernővel, aki majdan a szabadságharc altábornagyaként a tizenhárom aradi vértanú egyikévé lett. 1878-ban az épület még a Horváth-család birtokában volt, de 1884-ben már Mangold Henrik fürdőorvos volt a tulajdonosa, aki rendelőt tartott fenn a házban. 1892-ben az épületet átkeresztelték az özvegy trónörökösné füredi tartózkodásának emlékére Stefánia-udvarnak. 1922-ben a Mangold-családtól az épületet megvette a fürdőt 1918-tól bérlő részvénytársaság. 1935-ben a fürdőteleppel együtt a ház is bencés rend birtokába került. Ebben az évben tatarozták az épületet, földszintjén fürdő-igazgatósági iroda kapott helyett. 1945 márciusától 1947 nyaráig szovjet katonai kórházként és üdülőként használták. A háború során és az azt követően bekövetkezett károkat csak 1956 márciusától kezdték helyreállítani. 1960-ban a Mecseki Uránércbánya Vállalat üdülője nyílt meg benne. Ez év telétől a szívkórházi betegek gyógyítására is igénybe vették az üdülőt. 1971–72-ben átalakították. A rendszerváltozást követően sokáig gazdátlan volt. Több tulajdonosváltás után, újjáépítve, 2006-ban nyitották meg, lakásokat alakítottak ki benne. Ma is találhat benne kiadó, eladó lakást az, akinek futja rá!
Sokkal inkább belefér a villa-kategóriába Blaha Lujza egykori nyaralója. Az 1867-ben szép, klasszicista ízlésben épült házat 1893-ban vette meg a nemzet csalogánya. Emlékét a villán tábla őrzi.
Ki ne maradjon sétánk során a Jókai-villa: 1870-ben készült el, a húsz nyáron át volt Jókai tulajdonában. A fejlődő fürdő növekvő hírneve, nagyszerű éghajlata mellett Jókainé Laborfalvi Róza testvére, Huray Istvánnak (Füred fürdőorvosának) felesége is közrejátszott a telekválasztásban. Huray azért is tanácsolta Jókainak a füredi letelepedést, hogy kigyógyuljon régi súlyos hörghurutjából és megszabaduljon kínzó köhögésétől. Füred savanyúvizének, kitűnő levegőjének gyógyhatásáról már akkor csodával beszéltek. Mikszáth a füredi telekvásárlás időszakát nevezi "Jókai aranykorá"-nak. Nagy regényei ebben az időben jelennek meg, két lapja, az "Üstökös" és "A Hon" ontja a pénzt. A füredi Jókai villában írta talán leghíresebb regényét: Az arany embert. A regény alapötletét valószínűleg egy Balatonfüred-siófoki hajóúton kapta távoli rokonától, Szűcs Lajosnétól, aki a Kisfaludy gőzős fedélzetén mesélt neki a 70-es évek társasági személyeiről. A regény szereplői tehát élő alakok voltak egytől egyig. A téli Balaton legszebb írását is Jókainak köszönhetjük: a kalandos utazás után "füredi kastélyába" érkező Timár Mihály egy téli balatoni halászaton vesz részt. "Az arany ember"-nek ez a része a magyar irodalom legszebb lapjai közé tartozik. Jókai felesége, Laborfalvi Róza 1886-ban bekövetkezett halála után néhány évvel eladta a házat, mert mint írta: „egyedül magamban mit csináljak abban a nagy üres kastélyban?” A villa ma már Jókai emlékkiállításnak ad otthont.
A Dőry-villa viszont már-már várkastélyra emlékeztet, romantikus stílusát odáig fokozta az építő, hogy homlokzata bástya-szerű, lőrésekkel ellátott csipkézettségű!
Sétáljatok, ha tehetitek Balatonfüreden, de ha nem – akkor is nézegessétek ezeket a gyönyörű, békebeli hangulatú képeket: www.balatonfured.hu/index.php
Ha már nemzeti ünnepünk kapcsán a jelképekről, hagyományokról írtunk - most álljon itt pár meglepő celeb-fotó, hasonló témában! Az anyukám kedvenc színésznőjét, Nicole Kidmant kalocsai mintás ruhában látták többször is - nekem is volt ilyen mintájú blúzom kislány koromban, és ma is felvenném!
Már sokszor írtuk: a hagyományok fontosak, egy nemzet attól tud fennmaradni, ha őrzi a hagyományait. Március 15-e egyik legnépszerűbb hagyománya a kokárdaviselés. Pozitív vagy negatív előjelű átpolitizálása sem tudta a magyarokat leszoktatni róla, hogy viseljék kedvenc nemzeti ünnepünkön!
Már írtunk arról, hogy Szendrey Júlia készítette Magyarországon az első kokárdát, a francia forradalom példájából merítve.
De mi is a kokárda? Eredetileg egy szalagcsillag, melyet a francia forradalmárok saját nemzeti színeikkel készítettek, és a kalapjukra, sapkájukra tűzték - a nők pedig a hajukba.
A magyar kokárdát ettől eltérően a kabát hajtókájára vagy mellrészére, a szív fölé tűzték a forradalmár ifjak.
Elkészítése nagyon egyszerű: egy nemzeti színű szalagot meghajlítanak, és középen rózsa-alakba összehúzzák.
Szabály szerint a színek mindig belülről kifelé olvasandóak! A zászló felső része kerül a kokárda belsejébe, tehát a piros csík mentén öltve kell összehúznunk cérnával.
Az 1848-as pesti forradalom idején a márciusi ifjak még valóban így is használták, és Than Mór festményein is megfigyelhető, hogy a huszárok csákórózsáján is helyesen szerepel a színsorrend.
Téves viszont Szendrey Júlia kokárdája, amit Petőfinek készített, hiszen ezen az olasz színek sorrendje figyelhető meg. Valószínűleg már a forradalom idején is használtak téves kokárdákat, nem mindenki tudhatta hogyan kell helyesen hajtani. Manapság téves történelmi berögződések, és a hagyomány miatt legtöbbször a piros van kívül és a zöld belül.
Hermann Róbert történész szerint a korszakból ismert kokárdákon mindenhol kívül van a piros, belül a zöld. Egy zászlótörténész állítása szerint az is bonyolítja a kérdést, hogy ha van lelógója a kokárdának, akkor szabályos a kívül piros – belül zöld; ha nincs, akkor viszont a heraldikai szabályok szerint kívül kellene lennie a zöldnek, belül a pirosnak.
Jókai Mór így ír a kokárdáról: „… Jelenleg a nemzeti kokárda a reformerek színe, a békés átalakulás embereié, mentül nagyobb e toll vagy kokárda, annál nagyobb az ő istenbeni bizodalmuk és megelégedettségök.”
Szintén Jókaitól származik ez az idézet:
„Látjátok ezt a háromszínű kokárdát itt a mellemen? Ez legyen a mai dicső nap jelvénye. Ezt viselje minden ember, ki a szabadság harcosa; ez különböztessen meg bennünket a rabszolgaság zsoldoshadától. E három szín képviseli a három szent szót: szabadság, egyenlőség, testvériség. Ezt tűzzük kebleinkre mindannyian, kikben magyar vér és szabad szellem lángol! Ez aztán fordított a dolgon. A háromszínű kokárda helyreállítá a rendet. Aki háromszínű kokárdát akart feltűzni, annak előbb haza kellett menni. Tíz perc múlva a színház üres volt. És másnap minden embernek ott volt a mellén a háromszínű kokárda; a Nemzeti Kaszinó urainak paletot-ján kezdve, a napszámos darócáig, s aki köpönyegben járt, az a kalapjára tűzte. ” (Az a nő, aki együtt jön velem)
Ma már persze számos más kokárda-forma is készül. Családom kedvence a nemezelt kokárda, vagy az egyik nagymama által készített horgolt kokárda.
Én pedig tavaly szert tettem egy gyönyörű, iparművész által készített kokárdára, biztos, hogy még sok évig ezt fogom viselni minden március 15-én!
Ha azonban nincs még annyi időtök sem, hogy egy öltéssel elkészítsétek a hagyományos kokárda-csokrot, akkor egy masnira kötött, vagy egy V-alakban meghajlított, lefelé lógó nemzetiszín szalagot is kitűzhettek – a lényeg szerintem nem annyira a forma, mint a gesztus!
Nóra
Március 15-e a magyar nemzet legbüszkébb napja!
Mindenkinek megvan a maga március tizenötödikéje: saját emlékei, a gyermekkora ünnepei, és a saját helytörténete.
A helytörténet az, ami összeköt bennünket a történelemkönyvekkel, amitől érthetőbb, átérezhetőbb lesz az, ami egykoron történt őseinkkel. A helytörténet hatására el tudjuk képzelni, hogy a felmenőink, konkrétan a saját egykoron élt rokonaink is, részesei voltak a történelemnek, ami akkor még egyáltalán nem volt történelem, hanem az ő mindennapjaik voltak...
Ezért nagyon fontosak a helytörténeti múzeumok, a helytörténeti kiállítások, a szülőhelyünk nagy szülöttei, és a történelmi emlékhelyek meg épületek...
Gyermekkorom nyáriszüneteinek szintere volt Tiszavasvári. Egy kis faluból mentem nyaralni a nagyszüleimhez a „városba”,ahol volt nagy központi tér, négy-ötféle süteményválasztékkal és két-háromféle fagylaltválasztékkal rendelkező cukrászda, vendéglő, múzeum...minden, amitől egy város, város, és nem falu! Legalább is akkoriban így volt ez!
Ott volt még a „városi választékot” bővíteni a gyógyvizes strandfürdő, ahol 40 fokos vízben lehetett lubickolni a 30-35 fokos nyári melegben.
Még sok dolgot nem tudtam az 1848-as forradalomról, amikor azt már igen, hogy apám szülőhelyén született Vasvári Pál, aki igen jelentős alakja volt a márciusi ifjaknak.
Amikor végre ideértünk az iskolai tananyaggal, nagyon büszke voltam rá, hogy van „saját” negyvennyolcas hősöm. Mert Vasvári a „földim”,és erre büszke is vagyok.
Vasvári Pál Fejér Pálként jött a világra 1826. július 14-én, Bűdön, (amiből később egyesüléssel Bűdszentmihály lett). 1952-ben –valószínűleg-nem tetszett a „Szent” szó a település új vezetőinek, ezért Tiszavasvári névre változott a falu neve, így is emléket állítva a falu híres szülőttjének.
Vasvárinak már a születésnapja is „jelezte”további –forradalmi- életútját, mert a Nagy Francia Forradalomhoz hasonlóan, július 14-én született.
Vasvári édesapja görög katolikus pap volt. Ő maga 1843-ban került Pestre egyetemre, ahol történelmet és természettant hallgatott. Az ifjúság vezéralakja lett az egyetemen, így természetes, hogy a március 15.-i események egyik vezetője, a 12 pont megírásában és a népgyűlés elé terjesztésében főszerepet vállalt.
Később a pénzügyminiszter titkára, valamint Kossuth Lajos többszörös polgári futára is volt. A szabadságharc alatt Erdélyben harcolt, és itt is halt meg 1849. július 5-én, 23 éves korában.
Tiszavasváriban a Vasvári Pál Múzeum, Vasvári Pál emlékszobája tiszteleg a település híres fiának emléke előtt. Aki arra jár, és van ideje, térjen be az emlékhelyre!
A munkám miatt a napjaim mostanában a sütemények, édességek jegyében telnek! Mivel húsvét közeledtével egyre több háziasszony kezdi törni a fejét azon, hogy mit készítsen az ünnepi asztalra - talán jól jön egy-két ötlet!
Már sokszor írtuk: a hagyományok fontosak, egy nemzet attól tud fennmaradni, ha őrzi a hagyományait. Március 15-e egyik legnépszerűbb hagyománya a kokárdaviselés. Pozitív vagy negatív előjelű átpolitizálása sem tudta a magyarokat leszoktatni róla, hogy viseljék kedvenc nemzeti ünnepünkön!
Téves viszont Szendrey Júlia kokárdája, amit Petőfinek készített, hiszen ezen az olasz színek sorrendje figyelhető meg. Valószínűleg már a forradalom idején is használtak téves kokárdákat, nem mindenki tudhatta hogyan kell helyesen hajtani. Manapság téves történelmi berögződések, és a hagyomány miatt legtöbbször a piros van kívül és a zöld belül.
Én pedig tavaly szert tettem egy gyönyörű, iparművész által készített kokárdára, biztos, hogy még sok évig ezt fogom viselni minden március 15-én! 