Kérj tanácsot

Nem állítom, hogy Follett könyvei olvastán megváltozik az életem, nem gazdagodom bölcs gondolatokkal, és nem kapok örökre szóló üzeneteket tőle – mint pl. García Márqueztől. De hogy a könyvei letehetetlenek, az biztos – erről tanúskodik a több mint 100 millió eladott kötet, amivel büszkélkedhet! És én is tanúskodom róla – most olvastam ki a legújabb könyvét: az Évszázad-trilógia első kötetét, A Titánok bukása címmel, 968 oldalt, melyet kevesebb, mint egy hét alatt faltam fel...

Follett művei két nagy csoportba sorolhatóak: a történelmi kalandregények és a krimik-kémregények. A nagy áttörést az utóbbi műfaj hozta meg neki: a Tű a szénakazalban óriási siker lett 1978-ban, és 3 évvel később a belőle készül film is bevonult a nagy klasszikusok sorába.

A történelmi témájú regények közül leginkább A katedrálist emelhetjük ki, amellyel azt a páratlan bravúrt sikerült végrehajtania, hogy egy 12. századi történettel került a bestseller-listák élére  - hosszú-hosszú időre. Nagy kedvencem ez a könyve, és a regény 18 évvel később megírt folytatása is, Az idők végezetéig.

Most azonban talán még nagyobb fába vágta a fejszéjét: arra vállalkozott, hogy egy monumentális trilógia lapjain megeleveníti a véres, szeretve gyűlölt huszadik századot. Az első könyv története 1911-ben indul, és a két világháború közt ér véget – földrajzilag és szereplőit tekintve pedig az Orosz Birodalomtól az Amerikai Egyesült Államokig terjed.

Follett nagy gonddal választotta ki a bonyolult cselekmény fő karaktereit – wales-i bányászcsalád (mely saját családi hátterére utal, hisz ő maga is Wales-ből származik, apja a regényben szereplő Billy apjához hasonlóan mélyen vallásos keresztény ember volt), angol arisztokrata, Angliába házasodott orosz hercegnő, orosz proletár, Amerikába emigrált orosz maffiózó, szüfrazsett angol grófnő, német arisztokrata, amerikai diplomata alkotja az állandó körforgást – és itt rögtön be is kell szúrnom az első kritikai észrevételemet.

A sok szálon futó regények (és filmek) sikerének kulcsa mindig az: hogyan, mennyire finoman sikerül a szálakat egymásba fonni, milyen pontokon, mennyire meglepetésszerűen sikerül a szereplők találkozásait létrehoznia az írónak.

Ken Follettnek ezúttal ez - véleményem szerint – a nevéhez és írói kvalitásaihoz méltatlanul kevéssé sikerül. Hihetetlen, hiteltelen számomra, hogy egy húsz évet felölelő időszakban a fentebb felsorolt szereplők Európa és Amerika hatalmas távolságait bejárva lépten-nyomon egymásba botlanak. Mindig pont ott van az egyik, ahol a másik – ez egyszerűen nem reális. Zavaróan nem az.

Tudom: csodás véletlenek márpedig vannak, az emberek együtt rezegnek, én is találkoztam már véletlenszerűen a milánói dóm tetején sétálgatva ismerős magyar lánnyal…

De amit ez a mű produkál, az „sok a jóból”.

A másik hibája a könyvnek épp a történelmi hitele – bármily meglepő. Follett annyira elmerült a történelmi forrásokban, annyira beleszeretett a csataleírásokba és a politikai csatározások bonyolult részleteibe, hogy elfelejtette: egy regénynek a túl sok részlet a rovására megy. Az ilyen pontokon a cselekmény leül, ember legyen a talpán, aki körmét rágva olvassa az angol pártharcok tekervényes fordulatait…

De ez minden rossz, amit a könyvnek felróhatok. A karakterek izgalmasak, a cselekmény fordulatos. Megjelenik Churchill, Lenin, Trockij és számos más, a történelemkönyvekből ismert személy.  A valós történelmi szereplők szépen belesimulnak a kitalált személyek életébe.

Történelmi regény esetében igazi bravúr, ha az ember izgatottan várja: mi fog történni a következő oldalon? – hisz mind tanultuk, hogy mi lett az egyes csaták vége, ki győzött-ki veszített… És mégis. Az írónak sikerül elfeledtetnie velünk, hogy valós eseményekről olvasunk. Oktondi módon reménykedünk abban, hogy mégis másképp lesz a história menete…

Aki szereti ezt a műfajt, ne hagyja ki A Titánok bukását. Remélem, a hatvanegy éves író megírta előre a trilógia mindhárom részét, nagyon nem szeretném, ha úgy járnék vele, mint Szabó Magda Für Eliséjével jártunk… De arra, hogy a trilógia befejeztlen marad, ezúttal nincs sok esély – Follett ereje és alkotói ereje teljében van.

Szeretettel ajánlom.

Nóra

Bővebben Ken Follettről: http://kenfollett.lap.hu/

Nézem esténként a Vacsoracsatát, egyike azoknak a kevés műsoroknak, amit ha tehetek, minden nap megnézek. Vannak olyan vélemények, amely szerint erőltetett, ahogy összeültetnek öt hírességet, akik jópofiznak meg időnként piszkálják a tányérukon a drága ételeket és kekeckednek egymással. Olvastam már olyan nézői kommentet, amely szerint az ilyen műsorokkal akarják vacsoraidőben idegesíteni az országot, amelynek nagyobb része nem szalad el a piacra, hogy elköltsön több tízezer forintot egy finom vacsora kedvéért.

Tulajdonképpen most nem is a Vacsoracsatáról szeretnék írni, hanem arról a jelenségről, amely egyre csak terjed, és lassan befed mindent, ahogy -pestiesen szólva- Moszkvát a hóesés (bár arrafelé is egyre enyhébbek a telek) és a fent említett műsorban is gyakran megjelenik: ez a bratyizás!  

Legutóbb például bement Fenyő Iván színész a piacra, hogy beszerezze az alapanyagokat a vacsorához, és azt mondja a hentesnek: Jó napot! (na ebbe most ne menjünk bele, hogy ez így elég hülyén hangzik és durván is....”Jó napot kívánok!” lenne a sokkal szebb forma). Mire a hentes azt mondja: „Jó napot, mit kérsz?”  

Na és én itt ledöbbenek! Mikor sikerült Fenyőnek letegeződni a hentessel, lemaradtam valamiről? De amikor Fenyő művész úr zavartan kikerüli a párbeszéd további részében az igék használatát, akkor már tudom, hogy semmiről nem maradtam le, csak a hentes volt egyszerűen modortalan...

Aztán jön a sajtos pult egy fiatal lánykával. Párbeszéd hasonló, köszönés magázódva, kérdések Fenyőhöz intézve tegeződve, majd elköszönés a végén „Viszláttal”!

Nekem ez a viszlát is nagyon zavaró, kedvenc Mézga családom jut eszembe erről, amikor próbáltak kapcsolatba lépni Köbükivel és minden szónak csak az első felét mondták.

Az illemszabályok hiányos vagy semmilyen ismerete, azok teljes figyelmen kívül hagyása okozza a zavarok legnagyobb részét. Amikor felnőtt lettem, anyámék azt mondták: „Mostantól felnőtt vagy, mégha nagyon fiatal, akkor is. A fiatalabbakat lehet letegezni, az idősebbeknél meg kell várni, hogy felajánlják, természetesen a férfiak kivétel, mert nekik meg kell várni, hogy a nő kezdje a tegeződést, nem illik egy hölgyet, pláne ha nem is ismerjük egymást jól, csak úgy letegezni és itt nem számít a kor sem, egy idősebb férfi sem tegezhet le csak úgy egy nőt. Ezeket a szabályokat mindenki tudta, anyám egy kis faluból került a Tanítóképzőbe az ötvenes évek közepén, de egész aktív életében biztosan kezelte az emberi kapcsolatok eme részét, ahogy egész generációja is. Mi ezt láttuk gyerekkorunkban, mégis mára egy hatalmas káosz lett ez az egész.

Amikor az IKEA megnyitotta első üzletét, még egzotikumnak számítottak a tegeződve útbaigazító táblák. Viccek születtek, humoristák építették be poénjaikat az IKEA-ról a műsorukba, hogy a svédek milyen lazák: menj jobbra, vedd meg, vidd haza, szereld össze, egyél húsgolyót... Aztán kiderült, hogy az angolhoz hasonlóan a svédben sincs különbség az igék magázódó és tegeződő formái közt, nem úgy, mint a magyarban, az oroszban vagy a franciában. Szóval nekik ez a természetes, de nekünk nem ez a természetes, hogy idegen emberekkel tegeződjünk. Én nem fordítottam volna le a svéd szövegeket magyarra tegeződő formában, de ha már így alakult, hát maradhatott volna ez egy üde színfolt az IKEA falai között.

Ehelyett onnantól kezdve nem volt megállás, mindenki elkezdett lazulni a kereskedelemben (persze erről egyáltalán nem az IKEA tehet csak, hanem a rendszerváltás is, mert azt hittük, mostmár a szabadság azt jelenti, hogy mindenkinek mindent szabad, például idegen embereket szemrebbenés nélkül bárhol, bármikor letegezni).

Mára odáig jutottunk, hogy bemegyek a könyvesboltba középkorú családanyaként a gyerekeimmel könyvet vásárolni, elém lép egy húszéves fickó, én előre köszönök neki, hogy „Jó napot kívánok”, mire ő: „Szia, mit kérsz?”. Erre lett volna kedvem azt mondani, hogy magamnak egy vásárlói panaszkönyvet, Neked meg egy illemtankönyvet kisfiam!

De persze nem mondtam, annyit válaszoltam, hogy köszönöm a segítséget, de majd inkább egyedül boldogulok. Amikor kijöttünk a boltból, azonnal megbeszéltük a gyerekekkel, hogy mi volt ebben az egészben neveletlen.

Vannak ellenpéldáim is: egy ismerősöm kollégáját elhagyta a felesége és hosszú, idegtépő vagyonmegosztási perben álltak. Annyira utált minden nőt, hogy közölte mindegyikkel, aki le akart vele tegeződni, hogy ő NŐKKEL nem tegeződik. Nagy népszerűségre tett szert ezzel a lépéssel, és nagy kedvencévé vált a kollektíva női részének, amin a férfiak viszont jókat mulattak a háta mögött.

Kicsi gyerekkoromban egy idős házaspár lakott mellettünk. A szüleimtől tudom, akik nagyon jóban voltak velük, hogy Éva néni és Pali bácsi úgy élt, mint egy galambpár, de ha Pali bácsi beidegesedett valamiért, akkor ez volt a rendszeres  szövege, ha Éva néni próbálta jobb belátásra bírni: „Magának én nem vagyok Pali! Magának én Dr.X. Pál vagyok, magyar királyi jogász!” (és mondta még az egykori munkahelyi rangját is nyomatékként).

Végül még egy aranyos történet a jómodorról: ültem a kilencvenes évek közepén a hatos villamoson...fáradtan meredtem magam elé, amikor leült egy nagyon idős férfi és egy kicsit fiatalabb hölgy egymással szemben. Sokáig egy szót sem szóltak egymáshoz. Egyszer csak az úr elkezdett magázódva beszélni a nőhöz, aki unott arccal hallgatott és nem szólt semmit.

Én egyre jobban figyeltem, meg voltam győződve, hogy az idős úriember udvarol és ebből itt, a szemem előtt lesz is valami...jó volt látni, hogy túl a nyolcvanon is lehet (és kell is) udvarolni. Már-már zavarni kezdett a hölgy közömbössége, és drukkoltam a bátor öregúrnak, aki csak nem hagyta abba a beszédet, mégha nem is reagált rá a nő...és ekkor a bácsi a lényegre tért és megkérdezte: "Maga meg én, nem kezdhetnénk el egy nexust?" (Ugye milyen kifogástalan kérdés?) Akkorra már mindenki őket nézte és várta az egész villamos, hogy az idős nő beadja-e a derekát. A hölgy végre megszólalt nagy unottan és ennyit mondott: „Na de kérem, mi már elkezdtük a nexust 50 évvel ezelőtt!”

Ez olyan fordulat volt, amire senki nem számított és megmagyarázta azt is, miért nem jött tűzbe a hölgy azonnal a „hirtelen” jött, „BKV-n született” nexus lehetőségétől! Azért nem bukott le az öregúr az első percben, hogy nem idegen nőnek udvarol a villamoson, hanem a feleségének, aki élete párja ötven éve, mert nem tegezte!

Ugye a mi sokmindenen edződött fülünk ilyenhez nincs hozzászokva, így mindenkit be tudott csapni maga körül percekig, és le sem bukott volna, ha nem kérdez rá konkrétan a lényegre.

Tudom, egyre divatosabb, hogy a gyerekeink már nem is tanulnak meg magázódni, nem ismerik a „tetszik tudni”, „tessék szíves” formákat, tegezik a tanítókat, mert kicsik, mondjuk mi, de aztán lassan már a tanárokat is, és mindenki mást is. Én mégis azt gondolom, ez is a családból "jön”, ahogy minden más. Legalább tanítsuk meg őket arra, hogy „régen” hogy volt, hogy nem volt, és majd az idők szava eldönti, merre tovább.

Zsófi

…itt az idő ludas recepteket gyűjteni, beszerezni a hozzávalókat! November 11-én, Márton-napon ugyanis hagyományosan liba-étkeket készítünk. A hagyomány kialakulásáról majd aznap írunk – addig az egyik legjobb, gazdaságos libás receptet osztom meg veletek.

A liba ugyanis nem olcsó, bár az utóbbi hónapokban (a magyar gazdaság kiismerhetetlen folyamatainak köszönhetően) gyakran láttam bevásárlóközpontok hús-részlegén elfogadható áron kínált libacombot, libamellet. Ezek a legfinomabb részei, érdemes megpróbálkozni a sütésükkel – ha máskor nem is, Márton-napon mindenképpen! Párolt lilakáposzta, és hagymás tört krumpli dukál hozzá.

De ha nem akarunk ennyire ínyenckedni, és kevésbé zsíros, lazább ételre vágyunk – akkor a ludaskása a nekünk való recept!

A napokban idéztem Vizvári Mariska szakácskönyvét – lássuk, ő hogyan készíti a ludaskását.

Hozzávalók:

Libaaprólék – mehet bele fej, láb, nyak, szárny, akár zúza is, ha szeretitek, de bármilyen libahús megfelel,

pár evőkanál reszelt parmezánsajt.

Elkészítése: „A liba fejét, lábát, nyakát, szárnyait, zúzáját szépen megtisztítva és mosva, leveszöldséggel, sóval, néhány szem egész borssal, kis fej egész vöröshagymával vízben puhára főzöm, azután leszűröm a levét, és az aprólékot félreállítom. Negyed kiló megmosott, leforrázott rizst, negyed kiló kifejtett zöldborsót, 20 deka tisztított, nagy darabokra vágott gombát, zöldpetrezselymet forró lúdzsírba vetek, és az aprólék levével fedő alatt megpárolom. Mikor már majdnem egészen puha, és csak igen kevés leve van, hozzáadom a libaaprólékot, és lefedve a forró sütőbe teszem, hogy pergő szemű legyen a rizs, és nem kásás. Kistányérban reszelt pármai sajtot adok mellé. Ha konzerv zöldborsót használok, ezt csak 10 perccel a tálalás előtt keverem hozzá, hogy éppen csak átmelegedjék.”

Eddig a recept. Én annyit tennék még hozzá, hogy a családomat ismerve igyekszem a lehető leghúsosabb részeket használni a ludaskásához, a nyak nagyon megfelelő. A húst lefejtem a csontos részekről, tehát egy jó, zöldséges  rizseshúshoz hasonlóan alakul a ludaskásám összetétele. A levest pedig, amiben a húst megfőzöm, nem öntöm rá mindet a rizsre főzőlének – hanem még egy jó tányér libaleves is kerül a ludaskása elé belőle! Stílusosan lúdgége tésztával tálaljuk.

Egy hetünk van Márton-napig – tessék rákészülni.

Nóra

Apám szülőfalujába Mindenszentekkor, a temetőlátogatás okán utaztunk el – de ilyenkor nem hagyhatjuk ki azt sem, hogy beköszönjünk ritkán látott rokonainkhoz.

Négy neném lakik ott – igen, ez nem elírás: ők nem a nagynénikéim, a nénjeim vagy a nénéim – hanem a NENÉK. Mifelénk ez a neve az apa nőtestvéreinek. Bözsi nene, Mariska nene, Ica nene és Annus nene apám húgai, az ő révükön van hét unokatestvérem, megszámlálhatatlan másodunokatestvérem és egyéb, nehezen meghatározható fokú rokonból is egy seregnyi.

Gyerekkoromban sokszor nyaraltam a nenéimnél, fiatal felnőttként viszont csak nagyon ritkán látogattunk el hozzájuk apámmal – apám nélkül pedig soha nem jártam náluk.

Amikor apám elment, tudtam: most már rajtam áll, hogy ápoljam a rokonságot. És én nem is hanyagolom el ezt a kötelességemet – szeretek velük beszélgetni, elmerülni a világukban – ami, valljuk be, a mi világunk végén található.

Annyira másképp élnek, mások a körülményeik, mint amihez én városi lányként hozzászoktam (és amit, faluba kiköltőzőként továbbra is természetesnek tartok), hogy tényleg úgy érzem ezeken a napokon: kiszakadok az időből, a saját életem valós idejéből.

A fiaimnak van egy mesekönyve, ami arról szól, hogy Gergőt anyukája elviszi a falusi rokonokhoz látogatóba, és Gergő azonnal elpuskázza a bimbózó barátságot újonnan megismert unokatestvéreivel, amikor azt feltételezi, hogy a kerti budi a ház végében az ő fürdőszobájuk… Az unokatestvérek megsértődnek, öntudatosan jelentik ki, hogy a nagy házban nekik van rendes fürdőszobájuk is – és attól kezdve gonoszkodnak Gergővel, míg egy elszabadult bika visszaterelésénél Gergő ki nem köszörüli a csorbát bátor viselkedésével.

Ennyi a mese – és igaz, ami igaz: gyerekkoromban én is megütköztem a kerti fabódén, ahová vécére jártunk a falusi házaknál. De már akkoriban elkezdtek ők is „rendes” fürdőszobát építeni minden házba. Úgyhogy nem az infrastruktúra a legnagyobb különbség az életmódunk között, ma már végképp nem. Az unokatestvéreimmel tudom tartani a kapcsolatot az iwiwen – mert van már számítógépük és internetelérésük! A nenéim sok évtizednyi telefon nélküli élet után ma már mindannyian mobiltelefon-tulajdonosok.

És mégis, az ő életük más dolgok mentén zajlik, mint a miénk. Mindannyian, hetven éven felül is termesztenek maguknak gyümölcsöt, zöldséget a kiskertjükben. A hetvenöt éves Mariska neném tyúkokat és kakasokat tart, és annak ellenére újra meg újra megműveli a földjét, hogy tavaly háromszor kellett kihívnia a rendőrt, mert kiskorú „elkövetők” feldúlták a kertet és elvitték a nagy munkával megtermelt zöldségeit… Disznóik már nincsenek, azt már nem bírnák, de gyerekkoromban mindannyian tartottak egyszerre 2-3 kucut is (ismeritek ezt a szót?).

A négyből három már özvegyasszony, Ica neném pedig a férjével kettesben, tényleg jóban-rosszban éli az életét - együtt kapálnak a kertben, együtt hordják be még ma is a téli tűzifát (nyulakat már nem tartanak, pedig de szerettem a nyuszikat simogatni náluk!). Most együtt mesélik fejcsóválva, hogy az unokájukat, aki nagyon rendes fiú – nem iszik, nem dohányzik, nem gépezik (=nem játszik szerencsejátékot a falubeli nyerőautomatákon, ami sok családot tesz tönkre, össze kellene zúzatni mindegyiket!) - elhagyta a felesége… A Pilisbe költözött egy három gyerekes családapával – hát hallottatok már ilyet?! Miért nem volt jó neki ez a rendes fiú? Még a kislyányt is elvitte – alig láthatják így a dédunokájukat, hát micsoda dolog ez?!

Mindezt azzal a csodás, jóízű tájszólással mondják, amit én még elő tudok hívni (az ott töltött nyári heteknek, na meg a vér szavának köszönhetően), de a férjem például minden igyekezete ellenére sem tudja utánozni. Nyitott, rövid á-nak-nak ejtett a-hangok, ó-nak ejtett á-k, („kålóócs” – valahogy így hangzik például a „kalács” szó, „Miskolc” pedig „Miskåuc”… De ezt persze nem egyforma mértékben halljuk mindnyájuk beszédében, a legnehezebben érthető érdekes módon az egyik fiú unokatestvérem beszéde – őt a férjem kb. annyira érti, mint ha egy középfokon beszélt idegen nyelvet hallgatna…

Elképesztően kevés pénzből élnek meg nagyon rendesen, sok üzletembert és városi szegényt íratnék be hozzájuk tanfolyamra spórolásból… El tudjátok például azt képzelni, hogy hogyan tud egy nyolcvanezer forintos nyugdíjból élő özvegyasszony a tetőtől a vakolásig felújíttatni egy nagy házat – és mellette nem éhezni…? Sőt, mellette megcsináltatni a férje síremlékét gránitból, na meg félretenni a saját temetésére is a szükséges összeget…

A temető nagyon fontos színtere a társadalmi életnek – az élők már jó előre elkészíttetik a saját sírjukat, még a nevüket is rávésetik! Morbid ezt látni? Igen, de értem, hogy miért teszik: mert még ennyivel sem akarják terhelni az ittmaradottakat, és így minden úgy lesz elrendezve, ahogy azt ők maguknak elképzelték!

A mi, média uralta világunk meg sem érinti őket, a tévén hímzett terítő pihen – igen! És be sem kapcsolják napokon át. A celebhírekről így persze nem értesülnek… Azt viszont tudják, hogy a szomszéd azért kerekezik ki a tóhoz horgászni minden reggel, mert ott lapul a zsebében a saját főzésű pálinkája – csak akkor fog hazajönni dél körül, ha kifogyott az üveg! Akkor megebédel, és kimegy (újratöltött üveggel) délután is… mondják elnéző mosollyal.

Ugyanez a megbocsátás ül az arcukon akkor is, amikor apám régi csibészségeit idézik fel. Hogy mindig együtt ultizott Dancsok Pistával meg Neumann Zolival, a falu zsidó boltosával… akit rendre megkopasztottak. S ha a boltosnak túl nagy hiánya lett a kártyaveszteség miatt a boltban, akkor mindig azt mondta: betörtek hozzá…

A férfiakat két kategóriába sorolják, vannak a „rendes emberek, nem isznak, nem cigiznek”, és vannak azok, akik „sajnos megisszák a magukét” – ezzel az eufémizmussal fedik el a legsúlyosabb bajt, ami sok család életét sújtja: a masszív alkoholizmust. A közeli iparváros régen azért tett alkoholistává sok férfit, mert embertelenül nehéz fizikai munkát végeztek, később pedig azért, mert megszűnt a munkahelyük, és ezzel céltalan és értelmetlen lett az életük. Két neném is azért temette el fiatalon a férjét, mert elvitte őket az alkohol, és sajnos van, aki a következő generációból is tovább viszi ezt a borzalmas örökséget.

És mégis, mindennek ellenére mind a négy neném szeme búzavirágkéken mosolyog, időnként elcsuklik a hangjuk a meghatottságtól, az érzelmeiket és az egyéniségüket töretlenül őrzik – remélem, még nagyon sokáig!

Nóra

Márai Sándor

Halotti beszéd

Látjátok, feleim, szem’ tekkel mik vagyunk
Por és hamu vagyunk
Emlékeink szétesnek, mint a régi szövetek.
Össze tudod még rakni a Margitszigetet? ...
Már minden csak dirib-darab, szilánk, avitt kacat
A halottnak szakálla nőtt, a neved számadat
Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporlanak, elszáradnak a szájpadlat alatt
A „ pillangó ”, a „ gyöngy ”, a „ szív ”- már nem az, ami volt
Amikor a költő még egy család nyelvén dalolt
És megértették, ahogy a dajkaéneket
A szunnyadó, nyűgös gyerek álmában érti meg
Szívverésünk titkos beszéd, álmunk zsiványoké
A gyereknek T o l d i - t olvasod és azt feleli, o k é
A pap már spanyolul morogja koporsónk felett:
„ A halál gyötrelmei körülvettek engemet ”
Az ohioi bányában megbicsaklik kezed
A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet
A tyrrheni tenger zúgni kezd s hallod Babits szavát
Krúdy hárfája zengi át az ausztrál éjszakát
Még szólnak és üzennek ők, mély szellemhangokon
A tested is emlékezik, mint távoli rokon
Még felkiáltsz: „ Az nem lehet, hogy oly szent akarat ...”
De már tudod: igen, lehet ... És fejted a vasat
Thüringiában. Posta nincs. Nem mernek írni már.
Minden katorga jeltelen, halottért sírni kár
A Konzul gumit rág, zabos, törli pápaszemét
Látnivaló, untatja a sok okmány és pecsét -
Havi ezret kap és kocsit. A Mistress s a baby
Fénykép áll az asztalán. Ki volt neki Ady?
Mi volt egy nép? Mi ezer év? Költészet és zene?
Arany szava?... Rippli színe? Bartók vad szelleme?
„ Az nem lehet, hogy annyi szív ...” Maradj nyugodt. Lehet.
Nagyhatalmak cserélnek majd hosszú jegyzékeket.
Te hallgass és figyelj. Tudjad, már él a kis sakál
Mely afrikai sírodon tíz körmével kapál
Már sarjad a vadkaktusz is, mely elfedi neved
A mexikói fejfán, hogy ne is keressenek
Még azt hiszed, élsz? ... Nem, rossz álom ez is.
Még hallod a hörgő panaszt: „ Testvért testvér elad ...”
Egy hang aléltan közbeszól: „ Ne szóljon ajakad ...”
S egy másik nyög: „ Nehogy ki távol sír e nemzeten ...”
Még egy hörög: „ Megutálni is kénytelen legyen.”
Hát így. Keep smiling. És ne kérdjed senkitől, m i é r t?
Vagy: „ Rosszabb voltam mint e z e k ? ...” Magyar voltál, ezért.
És észt voltál, litván, román ... Most hallgass és fizess.
Elmúltak az aztékok is. Majd csak lesz, ami lesz.
Egyszer kiás egy nagy tudós, mint avar lófejet
A radioaktív hamu mindent betemet
Tűrd, hogy már nem vagy ember i t t, csak szám egy képleten
Tűrd, hogy az Isten tűri ezt s a vad, tajtékos ég
Nem küld villámot gyújtani, hasznos a bölcsesség
Mosolyogj, mikor a pribék kitépi nyelvedet
Köszöni a koporsóban is, ha van, ki eltemet
Őrizd eszelősen néhány jelződet, álmodat
Ne mukkanj, amikor a b o s s megszámolja fogad
Szorongasd még a bugyrodat, rongyaidat, szegény
Emlékeid: egy hajfürtöt, fényképet, költeményt -
Mert ez maradt. Zsugorin még számbaveheted
A Mikó-utca gesztenye fáit, mind a hetet,
És Jenő nem adta vissza a Shelley-kötetet
És már nincs, akinek a hóhér eladja a kötelet
És elszáradnak idegeink, elapadt vérünk, agyunk
Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk
Íme, por és hamu vagyunk

________________________________________
/Possilipo,1951.Nyár./

Kosztolányi Dezső

Halotti beszéd

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
„Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék”,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.

Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: „Hol volt...”,
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: „Nem volt...”
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.

 

Ady Endre

A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tûnõ szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nõket,
A sugaras, a bánatos
Õsz-idõket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intõ hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredõket
S dér-esõs, hideg hajnalon
A mezõket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tûnõ szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

József Attila

Kész a leltár

Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.
Ha féltem is, a helyemet megálltam -
születtem, elvegyültem és kiváltam.
Meg is fizettem, kinek ahogy mérte,
ki ingyen adott, azt szerettem érte.
Asszony ha játszott velem hitegetve:
hittem igazán - hadd teljen a kedve!
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Okos urak közt játszottam a bambát.
Árultam forgót, kenyeret és könyvet,
ujságot, verset - mikor mi volt könnyebb.
Nem dicső harcban, nem szelíd kötélen,
de ágyban végzem, néha ezt remélem.
Akárhogyan lesz, immár kész a leltár.
Éltem - és ebbe más is belehalt már.

1936. nov. - dec.

Szombat este van, és ugye akkor X-Faktor! Még mindig nagyon jó a műsor. A múlt héten csak furcsa volt nekem valami, amiről most kiderült, hogy több, mint véletlen.

Tulajdonképpen ez nem egy ritka és kirívó eset, hanem egy egészen általános jelenség. Na de miről is van szó? Ugye a műsor végén az a két énekes vagy csapat párbajozik egymással, azaz elénekel még egy számot, aki vagy akik a legkevesebb szavazatot kapták a nézőktől.

Aztán a zsűri szavaz, hogy ki menjen haza és ki tovább...ha nem tudnának dönteni és kettő-kettő lenne a szavazatok száma, akkor az menne haza, akire a nézők a legkevesebben szavaztak. Ez még nem fordult elő, minden alkalommal tudott dönteni a zsűri.

Na de nézzük meg hogyan alakult idáig a műsor! Az első adásban párbajozott egy duó és egy énekesnő, a duóban volt egy férfi és egy nő. A második adásban párbajozott egy női duó és egy énekesnő. A harmadik élőadásban, azaz ma párbajozott ugyanaz a női duó, aki a múlt alkalommal is, és egy énekesnő.

Mi ebben a rendkívüli? Az kérem szépen, hogy esetenként rosszabb produkciókkal (értem én, hogy mindenki nagyon jó és nehéz dönteni, de akkor is!) továbbjutottak férfiak. Nem azt akarom mondani, hogy az X-Faktorban a fiúk kevésbé tehetségesek, mint a lányok, de nem annyival tehetségesebbek, hogy idáig soha egy férfi egyedül, vagy fiúcsapatban nem kellett, hogy párbajozzon. Mi lehet ennek az oka?

Egyszer olvastam arról, hogy az Egyesült Államokban a politikai kampányokat a női szavazókra hangolják, őket próbálják meggyőzni egy-egy politikus hitelességéről, mert egy-egy női szavazó behoz még minimum 2-3 szavazatot a magáéhoz. A nők gyakrabban „locsognak-fecsegnek”, nagy érzelmekkel tudnak kampányolni valaki mellett, aki szimpatikus nekik...és nem csak a családjukban, hanem az utcájukban, a munkahelyükön kávészünetben, vagy a baráti körükben.

A nők aktívabbak a betelefonálós műsorokban és a szavazatküldősökben is, és férfiakra szavaznak. Jó példa erre ez a műsor is, ahol a nők minden férfit beszavaznak, a férfiak viszont megállapítják valakiről, hogy de jó nő, de klassz hangja van és ennyi! Nem állnak fel a fotelból, nem kapják fel a telefont és nem „esemesezgetnek”.

Az is tény, hogy minden női közszereplőnek kétszer annyit kell dolgoznia a sikerért, mint a férfiaknak, és nőtársaik ellenállása miatt van ez így általában. Egy-egy női politikus vagy televíziós személyiség gyakran csak azt "éri" el, hogy: "na de ilyen okos én is vagyok, mégis ő ül ott!"

Sokszor persze jogos is a kritika, mert a nagyon elférfiasodott szakmákban a férfiak erősen őrzik a pozícióikat és "akárkit" nem engednek be maguk közé csak azért, mert tehetséges. Hiába az évtizedek óta fennálló egyenjogúság és a megvívott emancipációs küzdelem, ez mégis létező jelenség. Friss hír, hogy még mindig alúlreprezentáltak a nők a magyar médiában. Ki hinné ezt húsz évvel a rendszerváltozás után, akkor, amikor egyre több nő dönt a karrierépítés mellett és a sikeréért férfiasan meg is küzd.

Erről meg az jut eszembe, hogy néhány évvel ezelőtt egy fiatal újságírónő beszélt egy műsorban a munkájáról. Megdöbbentően őszinte volt, amikor elmesélte, hogy bekerült egy TV-be dolgozni, szépen ment felfelé azon a bizonyos „létrán”, már két műsora is volt, amikor hirtelen vége lett a sikerszériának. Maga sem értette, miért fagyott meg körülötte a levegő és vették el tőle a műsorait.

Elkezdett kérdezősködni, és az egyik kollégája megsúgta neki, hogy volt egy értekezlet, ahol a férfiakból álló vezetőség megvitatta a csatorna dolgait. A vezetők közül valaki szót kért és ennyit mondott: „Ez az X (mondta az újságírónő nevét) annyira fut, már két műsora is van. Gyerekek, ez hogy lehet?” Majd egy olyan ocsmány kérdéssel folytatta, ami nyomdafestéket nem tűr, és arra vonatkozott, hogy ki szokott közelebbi kapcsolatba kerülni időnként a hölggyel, mert ha senki, akkor meg miért fut ennyire! Így lett vége a sikerszériának és két műsornak. A nő „lebukott”, kiderült, hogy trójai falóként nyomul előre, közben meg senkinek sem a pártfogoltja.

Volt olyan újságíró barátnőm, akit behívatott az új főszerkesztő az egyik újságnál és azt mondta: „Sajnos le kell Téged építenünk, mert sokan vagyunk!”

Aztán "le" is "építettek" három újságírónőt, akiknek a helyére felvettek öt új kollégát, természetesen mind egy szálig az erősebb nemhez tartoztak.

Visszatérve az X-Faktorhoz: jó lenne, ha a teljesítmény is számítana, amikor az emberek szavaznak, nem csak a szimpátia. Tudom, hogy ezek a műsorok arra épülnek, hogy ki tetszik, kit szeretek, de akkor se párbajozzanak már olyan énekesek a harmadik adásban, akiknek a bentmaradók utolsó harmadában kellene majd lenniük a hangjuk alapján.

Nem beszélve egy másik jelenségről, ami még ennél is sokkal elszomorítóbb! Ma három olyan versenyző küzdött a továbbjutásért, akik a mezőny legszolidabb és „legjobban nevelt” részéhez tartoznak: távol áll tőlük a harsogó stílus, a közönséges szexualitás és a hatásvadászat, viszont világszínvonalú szerintem a hangjuk.

Hány sikeres magyar énekes boldog lenne fele ilyen hanggal is, mint ami ennek a három lánynak van. A jelen állás szerint viszont nem elég hogy nők, de még szerények és diszkrétek is hozzá, ez azért már sok a hátrányos helyzetből.

Kíváncsian várom a folytatást és most már szurkolni fogok külön-külön minden lánynak, teljesítménytől függetlenül. Nem vagyok a fiúk ellendrukkere sem, de nem bánnám, ha egy hét múlva legalább egy fiú lenne a két párbajozó közt, hogy ne legyen igazam. Mert olyan jó lenne, ha most nem lenne igazam!

Zsófi

Az elmúlt egy-két hétben egyre többször hallottam az íróasztalomhoz közeli ablakon valami furcsa puffanást. Mintha megdobta volna valaki az ablakot, de nem kővel, hanem valami puha dologgal… Mindig odaléptem megnézni, hogy mi történt, és csak több alkalom után esett le a tantusz: kismadarak repülnek neki ilyenkor az ablakomnak!

Ijesztő volt belegondolni: nem üti meg magát borzasztóan, amikor nekicsapódik az üvegnek? És miért tesz ilyet? Túl fiatalon került ki a fészekből, és az anyja nem tanította meg becélozni a repülés irányát… lehet, hogy elvéti a faágat, és véletlenül landol a szobaablakon?

Ráadásul nem valami szürke verébseregről van szó, hanem gyönyörű cinkékről! Minden látogatóm cinege, és jönnek folyamatosan. Puhán dobbantanak az ablakon, majd elröppennek.

Úgy döntöttem, egy cinke nem lehet ennyire tyúkeszű: biztos, hogy ez a sok baleset már nem véletlen. Akkor csak egy megoldás lehetséges: ezek a madárkák szándékosan kopognak be hozzám! Így jelzik, hogy ideje elővenni a madáretetőt, megtölteni eleséggel, mert már olyan hideg van, hogy röpködő bogarakkal nem laknak jól, az idén amúgy is szűkösen termett nyári maradékokat pedig már rég felcsipegették a kertből.

Engedtem hát az unszolásuknak, és tegnap kiakasztottam a madáretetőt – ezúttal nem a szokásos helyére, a kertbe, hanem pont ide, az ablakom elé, ahol kopogtattak. Került bele szalonna és egy magokból készült etetőlabda, meg néhány összezúzott diószem.

Szinte hallottam, hogy felsóhajtottak: na végre! Megértetted, amit kértünk… És jönnek, szépen sorban ideröppennek, de már nem repülnek neki az ablaknak. Először egy közeli faágról megnézegetik a kínálatot, aztán egy pillanat alatt kikapják az etetőből a falatot, és már odébb is állnak.

Hosszan próbáltam lefényképezni azt a másodpercnyi látványt, amikor épp az etetőben ül valamelyik – de csak erre az elmosódott képre tellett. Kénytelenek vagytok hinni a szavamnak, hogy a kép közepén, az etető bal, túlsó felén az a sárgás maszat fekete csíkokkal ugyanaz a cinke, aki a cikk bevezető képén borzolt tollal, kicsit felháborodott képpel a faágról bámulja: miben mesterkedik az a fura, nagy szemű madár az ablak túloldalán (én, a fényképezőgéppel)…

Szeretettel:

Nóra

Dicsértem már a sütőtököt itt pár napja, majd írtam a Halloweenről, és ugye az egyikről eszünkbe jut a másik és fordítva. Kitűnő őszi program a közös családi sütés-főzés, mivel a szabadtéri programok száma ilyenkor csökken, bár a szép, hosszú, napos, őszi sétáktól nem tudunk megfelelőbb módját találni a relaxációnak. Ha hideg van és köd, még az eső is esik, de a szél is fúj, akkor lehet nekiállni egy nagy adag forró tea kiséretében a konyhában alkotni! Ez az én gyerekeim egyik kedvenc programja.

Már néhány receptet leírtam itt akkor, amikor a sütőtök sokoldalúságáról írtam, de azóta is találtam nagyon érdekes recepteket. Magam is meglepődtem, tényleg milyen különböző módokon lehet felhasználni ezt a növényt.

Az első recept, amelyet ajánlok, egy Kanadából származó torta.

Kanadai sütőtöktorta

Hozzávalók:

A tésztához: 15 dkg vaj, 5 dl liszt, 2 db tojás, só, 5-6 evőkanál hideg víz.

A töltelékhez: 5 dl sült, áttört sütőtök, 3,5 dl  kemény tejszínhab, 1 evőkanál barna cukor, 1 evőkanál fehér cukor, só, őrölt fahéj, őrölt gyömbér, őrölt szerecsendió.

A hideg vajat a liszttel, sóval összemorzsoljuk, hozzáadjuk a vizet, és linzertésztához hasonló tésztát készítünk belőle. Hűtőszekrényben 30 percig pihentetjük. (A tészta mélyhűtőben lefagyasztható.) Az elkészült tésztát 0.5 cm-es vastagságúra nyújtjuk és egy 27 cm-es, kivajazott tortaformát kibélelünk vele. A sütőtököt, a cukrot, és a fűszereket egy nagy tálba tesszük, és jól összekeverjük. Hozzákeverjük az elkevert tojásokat. A keményre vert tejszint óvatosan beledolgozzuk, majd ezzel a keverékkel töltjük meg a kibélelt tortaformát. 15 percig, 200 C-on sütjük, majd mérsékeljük a hőmérsékletet, kb. 110 fokra és még 45 percig sütjük. Célszerű fogpiszkálóval próbát végezni, ha nem ragad rá, akkor elkészült.

A másik recept egy saláta:

Őszi sütőtökös almasaláta

Hozzávalók:

50 dkg nem nagyon puhára sütött tök, 2 fej vöröshagyma, 2 db savanyú, aromás alma, 1 dl majonéz, 2 dl tejföl, 1 teáskanál só, 1 mokkáskanál porcukor, 1 mokkáskanál paradicsompüré.

A majonézt simára keverjük a tejföllel, megsózzuk, borsozzuk, belekeverjük a paradicsompürét és a porcukrot. Az almákat héjastól kockára vágva keverjük bele a mártásba. A megtisztított vöröshagymát kockákra aprítjuk, forrásban lévő vízbe téve 3 percig főzzük (én itt el fogok térni a recepttől és nem fogom főzni). Leszűrjük, beletesszük a mártásba. A sült tököt felkockázzuk, óvatosan belekeverjük a mártásba. Legalább 3 órára behűtjük, pirított kenyérrel tálaljuk.

Végül jöjjön egy hagyományos amerikai recept. Ennek elkészítése lesz a legjobb szórakozás szerintem. A receptnek nem volt neve, de én adtam neki.

"Vigyorgó töklámpás" sütemény

Hozzávalók:
2 csészényi reszelt sütőtök
2 csészényi cukor
4 csészényi liszt (lehet teljes kiőrlésű is)
1 csésze olvasztott vaj, vagy olaj
1 tábla apróra darabolt étcsoki
2 tojás
2 tk sütőpor,  szódabikarbóna, fahéj,  vaníliás cukor
1 tk só.
 
Keverjük ki egy nagy tálban a 2 csésze cukrot, és a 2 tojást. Adjuk hozzá az 1 csésze olvasztott vajat, vagy olajat, 1 tk. sót, 2-2 tk. sütőport, szódabikarbónát, fahéjat, vaníliás cukrot, 2 csésze reszelt sütőtököt. Keverjük alaposan össze.

Jöhet apránként a 4 csésze liszt és az egy tábla apróra darabolt étcsoki. A kikevert tésztából szaggassunk kis golyócskákat egy sütőpapírral kibélelt tepsibe, kis távolságra  egymástól, mert  sütés közben megnő a térfogata.

Előmelegített sütőben, közepes hőfokon süssük 15-20 percig. Ha kihűltek a tallérok, kezdődhet az igazi móka, vagyis a sütifejek megrajzolása. Nyomózsákba töltött cukormázzal dekoráljuk tökfej mintával a finomságokat.  Pár perc alatt megszilárdul a máz a süti tetején.
(A cukormáz egyszerűen elkészíthető. Egy kis tálba porcukrot keverjünk össze nagyon kevés vízzel. Majd ezt a masszát töltsük nyomózsákba.)

(A recepteket a www.receptbarlang.hu-n, és a www.donna.hu-n találtam.)

Jó étvágyat és szép őszi napokat kívánok.

Zsófi

Dickens Karácsonyi ének című, közismert művében a gonosz és kapzsi Scrooge uraságot meglátogatják múltjának szellemei. A találkozások hatására Scrooge egész másképp kezdi látni a világot, jobb emberré válik…

Nos, én is találkoztam tegnap elmúlt idők árnyaival (bár azt hiszem, soha nem voltam gonosz és kapzsi) – és rám is nagy hatással volt ez – csak pont fordítva, mint Dickens hősére! Azóta még jobban értékelem a jelenlegi életemet.

Temetni voltunk tegnap, ami önmagában is felkavaró és megrázó. Ám nekem még azt is fel kellett dolgoznom, hogy a tíz évvel ezelőtti életem szereplői jöttek szembe néhány órán keresztül – hosszú, tömött sorokban.

Kerültetek már ilyen helyzetbe? Talán az osztálytalálkozók nyújtanak hasonló élményt, de az, a diákévek gondtalan emlékeivel fűszerezve soha nem tud olyan nyomasztó lenni, mint amilyen a tegnapi találkozások voltak nekem.

Hihetetlen érzés azzal szembesülni, hogy mindazok, akik 10 éve az életünk állandó, mindennapi szereplői voltak, mára idegenné váltak – és hogy mennyire messzire kerültem lélekben már mindattól, ami akkoriban fontos volt.

Talán arra is alkalmas egy ilyen nap, hogy az ember, legközelebb válsághelyzetbe kerülve belekapaszkodjon – lám, milyen múlandó mindez! Milyen hamar elbagatellizálódnak a problémáink, és azok a személyek, akik nem igazán fontosak, mennyire nyom nélkül kopnak ki belőlünk!

Hajlamosak vagyunk felnagyítani azokat a bajokat, amikkel éppen az adott pillanatban bajlódunk. De ha arra gondolunk, hogy 10 éve mennyire más dolgokkal bajlódtunk, és ennyi idő távlatából azok a régi bajok mennyire nevetségesnek, lényegtelennek látszanak – akkor a jelen bajai is más fénybe kerülhetnek.

Úgy döntöttem, erre fogom használni a tegnapi találkozásaim élményét.

És arra, amit már az elején is említettem - hogy minden nap úgy keljek fel reggel: de jó, hogy most így élek, ahogy! De jó, hogy ilyen életet alakítottam magamnak, és nem kell a régi, nemszeretem emberekkel, nemszeretem körülmények között élnem. De jó, hogy mertem változtatni.

Azt javaslom mindenkinek, aki nem így kel fel reggelente – hogy változtasson ő is. Változtasson azon, ami nem jó. Túl rövid idő van kiszabva nekünk ahhoz, hogy nemszeretem dolgokra elpazaroljuk… minden perc túl értékes ahhoz, hogy méltatlan emberekkel töltsük, méltatlan körülmények között.

Szép napot kívánok nektek, és jókedvű ébredéseket minden reggelre!

Nóra

Közeledik október utolsó napja, amely az angolszász világban, különösen az Egyesült Államokban nagy ünnep. A Halloween az elmúlt húsz évben lassan teret hódít nálunk is, a Bálint-naphoz hasonlóan.

Ahogy a Bálint-nap megünneplése elsősorban a szerelmesek körében terjed Európában, úgy a Halloween leginkább a gyerekek ünnepe. A kisebbek nagyon szeretik a kivájt, szemmel és szájjal vicsorgó és világító tököt, a játék denevéreket, a nagyorrú csúf műboszorkányokat és szellemeket. De mi is ennek a szokásnak az eredete és honnan jön.

A Halloween a Mindenszentek előtti estét jelenti. Ősi kelta ünnep, az Írországban és Skóciában élő törzsek ezen a napon ünnepelték az újévet, a Samhain-t, vagyis "a nyár végét" és ilyenkor egyszerre hódoltak a Napisten és a holtak Ura előtt.

Abban hittek, hogy ezen a napon visszatért hozzájuk azoknak a bűnösöknek a lelke, akik állatok testében laktak. Áldozatok bemutatásával ezen a napon engesztelést szerezhettek az elhunytaknak, hogy végre átkelhessenek a mennyországba.

Egy máig fennmaradt hiedelem szerint október utolsó napján a legvékonyabb a választóvonal az élők és a holtak világa között. Az eltávozott lelkek ezen az éjszakán visszatérnek a világba. Már a kelták is megpróbálták magukat megvédeni a gonosz szellemektől, házaikban eloltották a tüzet, hogy a hideg és barátságtalan hely ne vonzza őket. Maguk is szellemnek öltözve jártak-keltek az utcákon, hogy a Gonoszt megzavarják és elűzhessék.

Október 31-én, miután a termést betakarították és elraktározták a hosszú, hideg télre, megkezdődött az ünnepség. A kelta papok a hegytetőn, a szent tölgyfák alatt gyülekeztek, új tüzeket gyújtottak, termény- és állatáldozatokat mutattak be. Ez jelentette a nap-szezon végét és a sötétség kezdetét. Mikor eljött a reggel, a papok szétosztották a parazsat a családok között, hogy azzal új tüzeket gyújthassanak, és így távol tarthassák az ártó szellemeket és a hideget.

Halloween szimbóluma már hosszú évszázadok óta a kivájt töklámpás, az ún. Jack-lámpa, amely eredetileg kettős célt szolgált: egyrészt távol tartotta a gonosz szellemeket, másrészt pedig így világítottak a halottak szellemeinek, hogy azok hazatalálhassanak.

Jack a hiedelem szerint egy részeges kovács volt. Sikerült megviccelnie még az ördögöt is. Amikor az eljött érte, hogy elvigye, Jack felzavarta egy hatalmas fa tetejére, aztán keresztet rajzolt a fa törzsére. Mivel az ördög irtózik a kereszt érintésétől, nem tudott lejönni a fáról. Jack csak azután engedte le, miután megígérte, hogy nem zaklatja őt többé. Amikor Jack meghalt, a mennyországba nem engedték be iszákossága miatt, ám a pokolba sem jutott be, mert az ördög is haragudott rá, amiért korábban túljárt az eszén.

Odadobott Jacknek egy izzó fadarabot a pokol tüzéből, hogy legalább vak sötétben ne kelljen kóborolnia. Jack beletette a mécsest egy kivájt fekete retekbe és azóta bolyong lámpásával a mennyország és a pokol között. A kelta retket (más források szerint répát) az amerikaiak időközben tökre változtatták (abból több volt) és a világító sárga tök lassan Halloween szimbólumává vált.

Én azért szeretem a Halloween jelképeit, mert a szeretteinkért való gyertyagyújtás másnap túl komor és ijesztő –bár a családi ünnepeink között fontos szerepet betöltő- nap a gyerekeknek, így a világító töklámpa képzeletbeli vagy valós fényével, meg a vicsorgó műanyag banyákkal oldani lehet a ki nem mondott feszültségeket.

Kortól függetlenül senki sem szeret szembesülni az elmúlás gondolatával, mégha tudjuk, hogy muszáj és ez is életünk része. Ahogy mi is feszültebbek és kicsit vagy nagyon szomorúak vagyunk ezen a napon, úgy a gyerekeink érzik ezt és nem szeretik. Ettől függetlenül ebből sem maradhatnak ki, mert akkor nem tanulják meg, hogy ez is az életünk része, ez a nap arra van, hogy halottak és sírok közt járkáljunk, virágot vigyünk halott szeretteinknek és gyertyát gyújtsunk nekik.

Gyerekeinknek meg kell tanulniuk emlékezni és tisztelni az ősök emlékét. Jó alkalom ez családi gyökereink erősítésére, régi családi legendák, már nem élő rokonaink történeteinek felidézésére és a nagyon is élő rokoni kapcsolatok ápolására. Az én gyerekkoromban mindkét szülőm szüleinél összegyűlt a rokonság és nagyon szép nap kerekedett mindig ebből a komor ünnepből. Arra jó volt ez, hogy még azokkal a távolabbi rokonokkal is össze lehessen futni egy kis beszélgetésre évente egyszer, akikkel egyébként nem volt mód egész éven gyakrabban találkozni. Számomra nagyon szép emlékek maradtak a gyerekkori képek a virágos és világító sírokról.

Kívánok mindenkinek idén is meghitt és szeretetteli emlékezést!

Zsófi

 „Milyen legyen a jó gazdasszony? - kérdezik tőlem. Nehéz kérdés ez nagyon; erről bajos disszertációt írni. Ez csak úgy "jön". Már akinek. Akinek viszont nem "jön", annak hiába magyarázzák! Aki jó gazdasszonynak születik, az éppen úgy van a háztartás vezetésével, mint a pacsirta az énekléssel. Tudja, anélkül hogy tanulná. Aki pedig nem született rá, azt éppen olyan hiábavaló tanítani erre, mint a ludat a trillázásra. És ne nevessenek ki a hasonlatér! Mert a jó gazdasszonynak igenis olyannak kell lenni, mint a pacsirtának. Koránkelőnek, frissnek, ébernek és mindenekfelett vidámnak, zengő, dalos szavúnak.

Lehet elképzelni valami szörnyűbbet, senyvesztőbbet, elsavanyítóbbat, mint azt az asszonyt, aki mindig panaszkodik? Hol a drágaságra, hol a sok munkára, hol a sok gondjára, hol az egészségére, amit a háztartás tönkretesz! Egy-egy nap végén úgy érzi a család, hogy őt ette meg vacsorára - ami bizony megfekszi a jobbízlésű emberek gyomrát.

Hiszen kifordul az asztalnál ülő családtagok szájából még a legjobb ízű falat is, mikor állandóan azt hallja, hogy milyen drágaság van a vásárcsarnokban, és hogy mennyit kellett alkudni, míg tíz forintot le lehetett csípni az árból, és hogy mégis mennyi a deficit.

Mikor egy csésze feketekávé mellett, étkezés után - ahelyett, hogy vidám vagy érdekes témákkal igyekeznék kiverni hozzátartozói fejéből a hétköznapi szürke, kellemetlen eseményeket - azzal üdíti őket desszertképpen, hogy mennyit dolgozott, mennyit mérgelődött és hogy mindez mennyit árt neki?

Van, aki minden felvarrandó gombért, kimosandó kesztyűért, vagy a családtagokhoz váratlanul érkező vendégek kiszolgálásáért mártírnak játssza magát.

Ezek a nők utáltatják meg a családjukkal az otthont és kergetik el őket belőle. Nincs szörnyűbb átok, mint a mosolytalan, rideg otthon.

Tudok egy esetet, mikor egy igazán jóravaló ember, aki imádta a családját, akkor kapta meg az impulzust, hogy elváljon a feleségétől, és egy másik asszonyt vegyen el, amikor ez magától észrevette, hogy leszakadt a férfi télikabátjának akasztója, és mosolyogva varrta fel.

És a legfőbb átok: a "pedáns" háziasszony! Juj!

Aki nem engedi, hogy a padlóra lépjenek, hanem úgy kell egyik szőnyegről a másikra ugrálni, mint a békának, aki elsápad, ha valaki közelről néz ki egy ablakon, mert a lehellete meglátszik az üvegen, aki magába roskadtan, mint Niobé, néz az abroszra ejtett foltra! Hát nem szörnyű dolog ez kérem? Hát jó gazdasszonyok ezek? Akik megutáltatják az emberrel az otthont, az ételt, az italt, a rendet, a tisztaságot, a takarékosságot, és mindazokat az erényeket, amikkel egy jó gazdasszonynak bírni kell?!

Nem, könyörgöm, nem!

A jó gazdasszony az, aki tiszta, rendes otthont; jó konyhát; pontos, rendes kiszolgálást; jó beosztást; meleg szíveslátást biztosít a családjának és a barátainak, mosolygó arccal, megmutatva, hogy neki magának öröm, ha mindazt adhatja.

Hogy mindez hogy készül, mint készül - okoz-e gondot, fáradtságot: az kulisszatitka minden jó gazasszonynak, ami, ha kitudódik, elvész az illúzió! Pedig tessék elhinni, a háztartásban éppúgy, mint a színpadon, nagyon fontos, hogy sértetlenül megőrizzük az illúziót!”

Eddig az idézet. A 19-20. század fordulójának egyik leghíresebb színésznője írta – akiről azt hihetnénk, hogy esze ágában sem volt háztartást vezetni, inkább a színházi sikerekben tobzódó dáma volt… Ő Vizvári Mariska.

Már 1896-ban, 19 éves korában szerződtette a Nemzeti Színház, melynek 1928-ban örökös tagja lett. Színpadi sikerei mellett az ország egyik legismertebb, ünnepelt háziasszonyává is vált. Háborús években, 1914-ben nyomtatta ki a művésznő Száz specialitás című szakácskönyvét. Ez a száz recept mindössze 58 oldalon jelent meg, de a Konyha művészete (Bp., 1932) című újabb kötetében már közel 400 recept közül válogathattunk. Sikerére jellemző, hogy egy éven belül három kiadást ért meg! 1944-ben elkészült az 1914-es könyv bővített kiadása, a Vizvári Mariska szakácskönyve -1000 recept. Újra háború volt - ennek ellenére rögtön tízezer (!) példányban dobták a piacra, de még ugyanebben az évben újabb ötezer példányt adtak ki belőle.

És közben, egészen legidősebb koráig színpadon állt, és számos sikerfilmben is csillogtatta komikai, jellemszínészi tehetségét: az általunk is ismert filmek közül említésre méltó a Beszterce ostroma, a Talpalatnyi föld. De ő játszotta a nagyhercegnőt a Bob herceg 1941-es filmváltozatában is.

Háziasszonyi életműve sem múlt el nyom nélkül. Az Alexandra kiadó újra kiadta „A család szakácskönyve” című kötetét, ebből idéztem az előszót fennebb. A kötet nagyszerű, ma is használható recepteket tartalmaz, csaknem 500 oldalon! De közöl étlap-ajánlatot is az év mind a 365 napjára… Hamarosan idézek majd ezekből is nektek. Addig pedig tessék megszívlelni a jó gazdasszonyságra vonatkozó tanácsait… 

Szeretettel:

Nóra

Az én generációmnak van a legnehezebb dolga, amikor megpróbálja megtudni, megérteni, hogy mi is történt 1956-ban… Kamaszok voltunk, amikor elkezdtek gyökeresen másképp mesélni erről a történetről, mint addig. Ráadásul a szüleink már tizenévesek vagy fiatal felnőttek voltak a forradalom idején. És így vagy úgy, de mindannyiuk életét alakította az a néhány nap.

Voltak szerencsés kortársaim – mint Zsófi is – akinek a családja mindig is nyíltan és őszintén beszélt 56-os élményeiről. Az én családomban ez nem így volt. Elmesélem nektek, hogy miért – a végére érteni fogjátok. 

Az apám egy Ózd melletti kis faluban született, és 7 gyermek közül egyedül ő jutott a falu határán túlra. 1945-ben, 17 évesen lépett be a kommunista pártba, és ez megnyitotta előtte a lehetőségeket: tanulhatott. Katonatiszt lett, és – mivel nagy szükség volt az ügy iránt elkötelezett, értelmes fiatalokra – a Petőfi Sándor Katonai és Politikai Akadémián ott fogták tanítani, társadalomtudományokat tanított – és már 25 éves kora előtt tanszékvezető lett!

Ám ami ezután történt, az ködösítések, eltagadások, hallgatások hálója alatt pihent évtizedekig.

Mert 1956 október 23-án a Petőfi Akadémia tisztjei az elsők között csatlakoztak az egyetemista felkelőkhöz, azonnal kinyilvánították: a néppel tűzön-vízen át! Apám írt egy verset is erről – amit hamarosan ki is nyomtattak (a vers maga október 5-én kelt, a röplap, amelyben megjelent, október 23-án).

Legalább negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy az apám erről a saját családjával – a gyerekével, velem – beszéljen… És hogy végül megmutassa nekem azt a röplapot, amit a Széchenyi Könyvtár levéltárából kerestetett ki. 

Hogy miért nem tudtam minderről már korábban? Mert a forradalom és annak kimenetele elvette minden illúzióját. Azt hiszem, soha többé nem tudott igazán hinni semmiben.

A forradalom utolsó napjaiban egyértelművé vált: nagyon megütheti a bokáját, amiért a Népköztársaság tisztjeként forradalmárkodott… Nem kevesebb, mint az élete forgott kockán, márpedig apám jó adag, egészséges életösztönnel rendelkezett. Nem volt elég forradalmár ahhoz, hogy feláldozza magát, de minimum a karrierjének lőttek, ez nyilvánvaló volt. Miután a szovjet tankok megérkeztek Pestre, apámat tartalékos tiszti állományba helyezték, ekkor ő fogta magát, és gyalog elindult haza, szülőfalujába… 

Úgy mesélte negyven évvel később: jókor sétált haza, mert nemsokára maga Marosán adta ki a parancsot, hogy keressék meg azt az elvetemültet, aki a „Tiszt vagyok” című verset papírra vetette, névvel, rendfokozattal a forradalom szolgálatába állította…

De nem találták meg, legalábbis akkoriban nem, amikor a legjobban tombolt a megtorlás. Két évig ugyanis a faluja melletti erdőben húzta meg magát, erdőkerülőként élt. De a bőréből nem tudott kibújni: újra írni kezdett, igaz, csak a kevéssé feltűnő, ózdi helyi lapba. Mégis feltűnt előbb-utóbb…

Érte jöttek, és ami ekkor zajlott, azt még negyven évvel később sem mondta el nekem, sem senkinek a családból. Én raktam össze a történetet a halála után, elolvasva a hagyatékát, és átgondolva furcsa kanyarokkal tarkított életét.

Úgy gondolom, alkut ajánlottak neki. Túl tehetséges volt ahhoz, hogy az erdőben élje le az életét. Túl jól tudott buzdítani – az újraépítkező rendszer felismerte, hogy elég erő lenne abban, ha az ő oldalukon buzdítana megint… 

Ott állt hát egy pontosan 30 éves fiatalember a válaszút előtt: megtagadja azokat a forradalmi, eget-földet rengető napokat, amikor volt remény a változásra, valami jobbra – és beáll a sorba, dicsőíti és egész életével szolgálja azt a rendszert, amiben már nagyon nem tudott hinni…? Azokat, akik kivégezték személyes hősét, Maléter ezredest is…? Vagy lemond az álmairól, erdész lesz, egyfajta remete már azelőtt, hogy valaha is megmutathatta volna a világnak, hogy mi mindenre képes.

Az apám meghozta a maga döntését. Megalkudott. Ha úgy tetszik, megkötötte fausti szerződését. Azonnal fel is ívelt a karrierje, a rendszerváltásig töretlenül. Újságíró lett és tanár.

És nem beszélt többé 56-ról. Ha igen, akkor csakis a hivatalos álláspontot hangoztatta… Szidta a gaz ellenforradalmárokat, a könyvespolcunkon ott sorakoztak az 56-os „ellenforradalom” gaztetteit fényképekkel is bemutató könyvek… Skizofrén állapot? Az. Nem is élte túl a lelke. Megkeseredett, gyakran elviselhetetlen ember lett belőle.

Az anyukám 14 évesen, Miskolcon élte át 56-ot, és az maradt meg neki az emlékekből, hogy a megvadult tömeg tombolt… Tőle sem várhattam széles látókörű elemzést arról a nagyon bonyolult történelmi pillanatról.  

Így nőttem fel. Így csaptunk össze az ötvenhatos véleményünket ütköztetve Zsófival 16 éves korunkban – ő mondta, amit a szüleitől hallott (az iskolában nem beszéltünk ilyesmiről…). Én mondtam, amit én hallottam az én szüleimtől (sok csúsztatást, az elferdített valóságot). Mai szemmel ez a vita több, mint nevetséges volt!

Elég az hozzá, hogy a végén mindketten sírtunk. Kérlek, ti viszont ne nevessetek – jó volt világmegváltó kamaszként sírva összecsapni történelmi kérdések felett!

Aztán felnőttünk. Felnőtt korunk legelején kiderült az igazság 56-ról is. Apám is megvallotta azt, amit már elmondhatónak ítélt – kicsiny kis  forradalmi szerepét, ami voltaképpen az egész életét, és legfőképpen a személyiségét megváltoztatta. Aminek köszönhető, hogy hazugságban élő, szerepeket játszó, megkeseredett ember lett, szép karrierrel…

Aminek köszönhető volt a gyerekkorom - ahogy egy barátom írta nemrég: „a langyos, kellemes, de céljafosztott létezés a kádári szocializmusban”.

Ezért én senkivel nem vitatkozom már 56-ról. Zsófival sem. Legfőképpen nem beszélgetek vagy pláne nem vitatkozom a tőlem fiatalabbakkal, akiknek már a szülei sem élték át 56-ot, és akik egyáltalán nem értik, miért kavar ez indulatokat még mindig. Én értem. Nekem még közvetlen hatással volt az életemre.

Nóra

A mikrotörténelem kutatása egy tudományág. Az, hogy mit lát egy történész vagy egy történetíró, csak egy szelete a dolgoknak. A nagyobb szelete az egésznek az, hogyan élték meg, át és túl a történelmet maguk a résztvevők és családjaik. Minden egyes család egy külön történelemkönyv, más szemszögből, más motivációkkal átélve az eseményeket.

Az én anyámék szegény paraszti család voltak, ahol a nagyanyám két kicsivel maradt magára a háború alatt, mert a nagyapám elment hősnek. Dehogy akart ő hős lenni, meg hazát menteni Ukrajnában, de nemigazán kérdezték, mit akar...ahogy a derékhadát a férfiaknak nem nagyon kérdezték, vitték...amint az később kiderült, „papír”talpú bakancsban és nem mínusz húsz fokos hidegre kitalált kabátban. Amikor jóval a háború után hazajutott, már nem működött jól a veséje, pedig még csak 33 éves volt. Így élt még 20 évet és boldog lehetett a család, hogy ennyi még adatott nekik és nagyapám látta felnőni a gyerekeit.

Ő földet kapott a rendszertől és tanulni mehettek a gyerekei, ő nem volt kritikus a rendszerrel.

Viszont a másik oldalon ott volt a másik nagyapám, aki a 20-as, 30-as években „magagazdája” volt, ahogy ma mondanánk, mezőgazdasági vállalkozó, akinek jól ment a sora, mert ügyes volt és értett ahhoz, amit csinált...szóval ma vállalkozónak mondanánk, de 48-tól kuláknak mondták, és ez rányomta a bélyegét az aztán következő korszakára a családnak.

A nagybátyám 1949-ben szeretett volna technikumba menni, nagyon tehetséges volt a műszaki dolgokban, nem ment, mert  négy szóval elintézte a rendszer a jövőjét: kulák gyerek ne tanuljon! Ennyi! Maradt a falujában és tehetséges mezőgazdasági gépszerelő és újító meg feltaláló lett, mert mindent meg tudott javítani, ami az útjába került, ha kellett hozzá az, hogy kitaláljon egy alkatrészt, akkor ez sem volt neki gond.

Apámat 1953-ban már felvették technikumba, innen is látszik, hogyan „enyhült” a rendszer. De végig kellett néznie, hogyan súgja meg főelvtárssá vált gyerekkori cimborája nagyapámnak, hogy mikor hány hold földet szolgáltasson be, mert ha nem, kuláklistára teszik és így is, úgy is el fogják tőle venni. Többször eljátszotta ezt a nagyapám, leadta a földet, másnap új szabályt hoztak a kulák meghatározására. Sejtette mindenki, hogy súgnak neki, de nem lehetett bizonyítani. Viszont ennek az volt az ára, hogy végig kellett néznie, hogyan viszik el családját átnevelő táborokba, ahonnan jó esetben hazajöttek meghalni!

Közben a nagyapám gyomra kilukadt egy fekélytől, amit apámnak köszönhetően, hasonlóan az Eldorádó című filmben látottakkal, megúszott nagyapám. Apám fogta a család dugipénzét, egy köteg százast, és amikor a sokadik kórház nem akarta fogadni nagyapámat, hogy nincs hely, akkor apám a debreceni klinikán beöltözött fehér köpenybe, mint egy egyetemista és bement a portán át a főorvoshoz, aki lefehéredve látta, hogy egy suhanc bejutott hozzá. Amikor ki akarta vágni a főorvos, elővett a pénzből annyit, ami nyomós érvként szolgált, és a teltházas kórházban találtak egy egyágyas szobát és nagyapám fekélye megmenekült, élt még 33 évet erőben és egészségben.

Szóval akkoriban minden család története egy regény volt. Feldmár, aki 1940-es születésű, azt mondta, ha valakinek el kell magyarázni, mi az a depresszió, ő azt mondja, az, ami Magyarországon volt 1956 előtt!!!

A családom történeteit mindig inkább úgy mesélték el nekem, mint igazi kalandokat, amiben az győz, aki ügyes és erős, ettől lett pozitív és soha nem vesztes a szemléletmódom, soha nem hallottam nagyapámat azon keseregni, hogy mindenét elvették és öregségére lett belőle egy TSZ-kisnyugdíjas. Vidáman és elégedetten élte az életét, fát vágott nagyanyámnak, biciklivel járt a boltba túl a 70-en is és olvasott, amikor csak tehette...a világirodalomban jártasabb volt, mint a legtöbb értelmiségi.

Nemrégiben olvastam, hogy a Kádár korszak középvezetői a kulákgyerekek lettek, mert elvették mindenüket és a tehetségüket, a családból hozott gyökereket meg tartást nem a családi vagyon gyarapítására, hanem vezetői székekben kamatoztatták, leginkább szigorúan szakmai vonalon. Mert a káderlapjukon, amit a személyzeti vezetők írtak róluk, általában nem felejtették el feltüntetni, hogy kulákszármazásúak.

Szóval amikor én az apámmal kamaszként ’56-ról beszélgettem, soha nem felejtette el elmesélni, hogy a dolgok nem fehérek és feketék...hogy tőlük elvettek, anyáméknak adtak és hogy a háború után tényleg át kellett volna alakítani a félfeudális társadalmi szerkezetet, de nem úgy, ahogy azt Jaltának köszönhetően a nagyhatalmak megtettek és orosz zónává silányítottak egy nagyon is polgárosodó és modernizálodó országot. Ha mehet minden a maga útján demokratikusan és a kisgazdák megkapják a hatalmat, ma úgy élnénk, mint az osztrákok, vagy még úgyabbul...az volt a nagy tévedés, hogy ’89-ben elhittük, be tudunk hozni 40 év szerencsétlenséget pár év alatt...hát nem tudunk, ez így 20 év elteltével már jól látszik...azokkal a beidegződésekkel és hagyatékkal, amit az előző rendszer hagyott, nem lehet könnyedén fickándozni...ez van, ami van, ez már viszont egy másik mese története...

Apám azt is elmesélte, hogy ő Szegeden, harmadikos középiskolásként élte át a forradalmat és nagyon nem tetszett neki, hogy a helyesen megfogalmazott dallamba hamis mellékzöngék is keveredtek...nem szerette, hogy amikor pl. elindult a tömeg az utcán és meglátták, hogy ő egyedül a járdán megy, akkor elkezdék skandálni, hogy aki a járdán van, az ellenünk van, vagy valami hasonlót...és apám, aki egy szabadgondolkodó, kénytelen volt lemenni a járdáról, nehogy baja essen...ezeket is elmondta, nem csak azt, hogy bizony, jó lett volna lecserélni azt a rendszert, ami volt.

Így kerültem én középiskolába egy olyan városba, ahol erős munkásmozgalmi gyökerek éltek, acélváros, munkásváros, nem nagyon lehett politizálni gimnazistaként, mert azzal indítottak útra: egyetemre kell kerülnöm, és ez nagy szájjal nem nagyon fog menni. Szóval ha lehet, ne osszam az eszet, bár nem is voltam egy lázadó ember, jókislány voltam, aki viszont nem volt szélsőséges se erre, se arra...

Tudtam, hogy ’56 egy olyan forradalom volt, amilyen minden forradalom, túlkapásokkal és szörnyűségekkel megterhelve.. de egy forradalmi hevületben vannak túlkapások...hány ember halt meg feleslegesen a Francia Forradalomban, mégis máig a legnagyobb ünnepe a franciáknak július 14-e!

Így indultam útnak és választottam magamnak egy olyan barátnőt, aki okos és olvasott volt, mégis nagyon szűklátókörűen és „bután” nyilatkozott a forradalomról, amit csak igazságtalan vérengzésnek látott. És akárhogyan győzködtem, hogy én nem vagyok hülye, higgye már el, hogy igazam van, az emberek jót akartak, először az életben nem hitt nekem...és ettől olyan dühös lettem és olyan szomorú, hogy elbőgtem magamat, na és erre a barátnőm is elbőgte magát, a mai napig nem értem, ő miért bőgött! Ő nézett engem hülyének, én értettem, hogy ő miért mondja azt, amit!

Szerintem Nóra édesapja sem hős volt, hanem egy ember, aki élni akart, és abban a történelmi korszakban ez nem volt egyszerű vállalkozás...

Sok választása nem volt, vagy beállt ’56 után a rendszert továbbszolgálni és megkötötte a maga szerződését vagy eltűnt volna a süllyesztőben és rossz esetben fizikális értelemben is...akkoriban nem nagyon bántak kesztyűs kézzel az „árulókkal”. Aztán belehalt a lelke, de volt viszont „hatalma”. Valamit valamiért. Nem volt ez egy fáklyás menet, úgy élt az egész ország, ahogy tudott...hallgatott, vagy szenvedett, vagy nem akart tudomást venni arról, hogy miben él. A legnagyobb megalkuvás, a kollektív butulás pedig az lett, amikor mi lettünk a legvidámabb barak, és volt mit enni-inni, vidámabb lett az élet, csak senki ne törődjön vele, hogy milyen áron...szó szerint és átvitt értelemben, mert özönleni kezdett a sok kölcsön és az emberek egyre távolabb kerültek attól a tisztaságtól, amit ’56-ban akartak...egy piszkos rendszerben mindenki befeketedik...

Azt hiszem nagyon sok évtizednek kell még elmúlnia, hogy érzelmektől mentesen, objektíven tudják a történészek szemlélni, hogy mi is történt 1956-ban, az előtt és az után!

Zsófi

Feldmár András egy magyar ember Kanadában. Ez még nem rendkívüli, de ha elolvassuk az életrajzát és néhány vele készült interjút, vagy megnézzük a róla készült dokumentumfilmet, akkor biztosan megjegyezzük a nevét és néhány gondolatát.

Vannak emberek, akiktől sokat lehet tanulni, abból, ahogy élnek, abból, amit mondanak, vagy abból, amit tesznek. Feldmár is egy ilyen ember. Lehet vele egyetérteni, vagy sem, ezt ő maga hangsúlyozza is, hogy legyünk szkeptikusak, de hogy vélemény nélkül nem maradunk vele kapcsolatban, az biztos!

1956-ban, 16 évesen vándorolt ki Kanadába, és ennek nem politikai okai voltak, hanem mert felnőtté akart válni, el akart szakadni az édesanyjától.

Matematikus, majd pszichológus lett. Találkozott R.D. Lainggel, aki egész addigi életét megváltoztatta. Gyerekekkel, családokkal, csoportokkal és különböző közösségekkel foglalkozik elsősorban.

2007 óta létezik a Feldmár Intézet, amelynek alapítói így fogalmaznak:

 „Egyetértünk vele abban, hogy az, hogy van-e élet a halál előtt, többek között azon múlik, hogy valaki miképpen tud akkor is szabad maradni, ha pisztolyt tartanak a halántékához, vagy hogy képes-e átlátni, hogy a szeretet nem más, mint a másik ember másságának teljes elfogadása és a valódi párbeszéd. Mindehhez persze bátorság kell. A szeretet pedig munka, és a bátorság nem egy a félelemnélküliséggel.”

Az Intézet honlapjának már az eleje sem szokványos: felhívják az olvasó figyelmét arra, hogy: „Az élet szerfelett veszélyes. A halál teljesen biztonságos.” (R.D. Laing)

Mint írják, „a Feldmár Intézet honlapjának böngészésekor ajánlott a szkeptikus tudatállapot”. A látogató legyen felkészülve arra, hogy nem mindennel fog egyetérteni, de ez nem hibája egyik félnek sem, mert „a valóság, az igazság senkinek sem tulajdona”! (http://www.feldmarinstitute.hu/index.php?cbsmodul=intro)

Feldmár tevékenysége szemben áll a hagyományos pszichológiai utakkal: elítéli a diagnosztizálás elterjedt módszerét, és az ezen alapuló terápiát, valamint a betegségek és az emberek címkézését, és a gyógyszeres kezelést, egyes kivételes esetektől eltekintve.

Ha elolvasunk vele készült interjúkat, rögtön megértjük, miről is van szó. Én most a „divany.hu”-n pár napja megjelent cikkből fogok idézni.

Feldmár szerint nincs problémás gyerek, csak problémás család: „...amikor kapok egy telefont, hogy a gyerekekkel baj van, akkor már biztosan tudom, a gyerekekkel soha sincs baj, mindig a szülőkkel van. Két példát mondok: vannak olyan lányok, akiket anorexiásnak hívnak. Olyan nincs, ez ugyanolyan kitaláció, mint a depresszió. A lány elhatározza, hogy nem akar enni. Akkor kivel veszekszik? Az anyjával. Mert általában az anya az, aki azt akarja, hogy a gyereke egyen. Itt tulajdonképpen egy óriási gerillaharcról van szó: nem csak önmagáért csinálja a gyerek, hanem valakiért. Amikor ennek egy kicsit utánanéztem, akkor azt láttam, hogy az ilyen családokban gyakran – nem mindig persze, nem lehet általánosítani – az apa papucsférj. Nem harcol a mamával, és mindenben beadja a derekát. A lány pedig meg akarja tanítani az apját, hogy hogyan kell nemet mondani a mamának. Nekem itt nem is kell a lánnyal foglalkoznom, hanem az apával. Őt kell bátorítanom arra, hogy végre harcoljon a feleségével, ne a lányának kelljen. Ha az apát bátorítom, felszabadítom a lányt. 

A másik példa: egy tizennégy éves fiútól a szülei elkezdtek félni, mert csúnyán beszél velük, és dühös rájuk. Az iskolában rendesen tanul, vendégségben meg vannak elégedve a viselkedésével, de otthon elszabadul a pokol. Itt is észrevettem, hogy az apja egyáltalán nem veszekszik az anyával. A fiú ezért kifejezi az apja haragját az anyja felé. Ha ebben a helyzetben az apát sikeresen bátorítom, hogy fejezze ki a saját dühét, és ne hagyja ezt a fiára, akkor a fiú megkönnyebbül.

Minden gyerek szenved attól, amivel a szülők nem küzdenek meg, és minden gyerek azt szeretné, ha a szülei egészségesek és normálisak lennének. Minden gyerek tehát potenciálisan a szülei terapeutája. Megpróbálják meggyógyítani a szülőket, mert ha azok egészségesek lennének, akkor szeretni tudnák őket. Ha viszont össze vannak bogozódva, akkor nincs idejük és energiájuk a gyereküket szeretni.”

Feldmár arról is beszél a cikkben, hogy a fiúk nem tudnak férfivá válni a civilizált társadalmakban, mert nincsenek beavatási szertartások, nem lehet megkülönböztetni, hogy hol a gyermekkor vége és hol a férfikor kezdete. A nők azzal, hogy gyermeket szülnek, felnőtté válnak, mondja ő, mert innentől kezdve soha többé nem lehetnek lányok.

“A fiúnál pedig ez nincs meg, holott minden fiú arra vágyik, hogy egy felnőtt férfi átölelje a vállát, és azt mondja neki, hogy na, most már te is olyan vagy, mint mi. Vannak például olyan kultúrák, ahol a férfiak éjjel elrabolják a fiút az anya házából, és attól a pillanattól kezdve a férfiakkal él és teljes jogú tagja a férfitársadalomnak. Nálunk sajnos ilyen rítus nincs. Gyakran lehet találkozni azzal a problémával, hogy a férfi inkább marad a szülei fia, mint a felesége férje…az elmúlt negyven év feminizmusa olyan férfit akart definiálni, akitől a nőknek nem kell félniük. Ami egy olyan képzetet keltett a férfiakban, hogy a valódi férfi kvalitásokra inkább nincsen szükség.”

Saját férfivá válásával kapcsolatban is a dolog lényegére hívja fel a figyelmet, ami azért is nagyon fontos, mert az elmúlt hatvan-hetven évben, (az ő gyerekkora óta) többszörösére nőtt az olyan fiúk száma, akik életéből “eltűnt” az apa.

“Elmesélem, hogy mi történt velem. Miután kisgyerekkoromban eltűnt az apám, onnantól kezdve egyszer egy héten láttam őt, anyámmal és nagyanyámmal éltem. Az apámat és a férfiasságot az anyám szemén keresztül kaptam meg. És egy nőnek az elképzelése arról, hogy milyennek kell lennie egy férfinak, az tulajdonképpen egy karikatúra. Ha nem vigyáztam volna, és nem ébredtem volna rá arra, hogy valami baj van, akkor valószínűleg egy olyan férfivá váltam volna, akiről egy nő álmodik. Ahhoz, hogy megtudjam, mi a férfi, az kellett, hogy 34 éves koromban találkozzak a tanítómesteremmel, R. D. Lainggel. És ő – nem akarattal, vagy céltudatosan, hanem azzal, ahogy volt a világban – adott egy modellt, hogy úgy lehet férfinak lenni. És ebben voltak olyan kvalitások is, amiket az anyám nem akart bennem. Például a bátorság. Az anyámnak fontosabb volt az, hogy vigyázzak magamra, mint az, hogy bátor legyek.”

Akit érdekel Feldmár András véleménye az életről, nézze meg a róla készült filmet, amelynek már a címe is sokat elárul: Van élet a halál előtt?

Sajátos véleménye van a kábítószerről is. A heroinról azt mondja például, hogy aki kipróbálja, az hirtelen megtapasztalja a testi és lelki fájdalmaktól mentes életet. A heroin kinyit egy olyan ablakot, amelyen át az ideális világba tekinthetünk. Az LSD Feldmár szerint felébreszti az embert, segít meghalni, és a továbblépés érdekében újjászületni, viszont a szenvedélyek csak akkor uralják el az életünket, ha nem találunk helyettük vonzóbb, érdekesebb célokat. A beidegződő szokások mindössze illúziót keltenek és alibit nyújtanak arra, hogy mi magunk, saját erőnkből ne akarjunk változtatni és változni. Ez a véleménye nagy vitákhoz vezet, egyszer valaki ezt mondta róla:

“Félreértés, hogy Feldmár népszerűsítené például az LSD-t.
Ő maga olyan, mint az LSD. »

Zsófi

A napokban felfigyeltem egy hírre, egy japán úriember közelgő budapesti előadását hirdették. Az előadás címe A víz rejtett bölcsessége. Dr. Masaru Emoto elméletének lényege: a víz reagál az emberi érzelmekre, érzékeli a körülötte jelenlévők gondolatait. Ennek bizonyítékát Emoto az éppen jéggé fagyó víz kristályszerkezetében látja.

Noha már számos könyvet publikált a témában, az alapgondolat még mindig ez. Másképp kristályosodik a víz akkor, ha kedves, pozitív gondolatokkal, harmónikus zenével, esetleg imával „tölti fel” az ember, és másképp (csúnyábban! amorf szerkezetű kristályokká!), ha káromkodnak körülötte, ha negatív gondolatokkal teli emberek, netán heavy metal zene veszi körül… De befolyásolja a kialakuló jégkristályok alakját, szimmetriáját, „tisztaságát” az is, hogy a víz mennyire szennyezett.

Elég bizarr ez az egész így, első hallásra… Még nekem is, aki a kémiához-fizikához egyáltalán nem konyítok. Ezért utána olvastam kicsit Emoto kutatásainak.

Pont, ahogyan vártam: óriási a vita a munkássága körül. Több mint 2 millió kötetet adott már el a könyveiből, és híveinek tábora óriási. Különösen, mivel a környezetvédelem témáját is a zászlójára tűzte – ez egyébként a leglogikusabb, számomra leginkább elfogadható része a kísérleteinek: hogy a szennyezett víz alaktalan, torz kristályokká alakul. Hisz a benne levő szennyeződés nyilván nagy mértékben befolyásolja ezt.

De hogy a káromkodástól is eltorzulnak a kristályai?! Ez már sokkal inkább egy pszeudo-tudományos megállapításnak tűnik.

Közepesen kétkedő, eléggé nyitott embernek tartom magam, a két ember szubatomi részecskéinek egymásra hangolt rezgéséről már sokat írtam – ebben hiszek. De hogy a vízmolekula jobban érzi magát Mozarttól mint a Metallicától?!

Nem én vagyok az egyetlen, akinek a befogadóképessége megáll ez előtt a kijelentés előtt. Emoto kritikusai azt emlegetik, hogy nem kellően ellenőrzött körülmények között végzi kísérleteit, előfeltevésekkel vág bele, a kristályfotók közül is azokat publikálja, amelyek alátámasztják az elméletét… 2003-ban egy James Randi nevű úr nyilvánosan felajánlott egy millió dollárt, ha a kísérletei duplavak körülmények között is ugyanezt az eredményt mutatják! De gyanítom, Emoto ennél sokkal többet keres az érzelmekkel dúsított vízen – ugyanis ilyet forgalmaz is, mint tevékenysége „melléktermékét”: 35 dollárért adta 5 évvel ezelőtt az „indigó víz” palackját, most nem találom a honlapján ezt a terméket, csak vízkristályokat ábrázoló pólókat és poharakat…

Emoto ugyanis nem tudós. A nemzetközi kapcsolatok szakán végzett a Yokohama Egyetemen. A wikipédia szerint „író és vállalkozó”…

A kritikákra szánt válasza lehetett a 2006-ban könyvben megjelentetett kísérlet, melyet Dean Radinnal hajtott végre – állításuk szerint duplavak körülmények között 2000 ember Tokióban szép és kedves gondolatokkal „bombázott” egy Kaliforniában tárolt vizes edényt, amiben szebb kristályok képződtek ennek következtében, mint egy másik vizes edényben, amelyikre senki nem gondolt szépen…

Ne haragudjatok a cinikus hangvételért – elvileg objektívnek illene lennem, de nem sikerül.

Különösen, miután elolvastam a „Journal of Scientific Exploration” kísérletét, melyben 1900 Emoto-hívő személyt vontak be a tesztbe, tripla-vak körülmények között! Nagyon komoly, ellenőrzött körülményeket teremtettek, és az eredmény: nem volt kimutatható különbség a gondolatokkal „kezelt” és a sima víz kristályai között…

De ne hagyjuk figyelmen kívül a tudományos világ ellenállását a kívülről jött felfedezésekkel szemben! És azt sem, mekkora jelentősége lenne a felfedezésnek, ha igaz lenne, és bebizonyosodna: hisz – ha jól tudom - az emberi szervezet 70%-a víz… És a bolygónk is mennyivel másképp „érezné” magát, ha a vízkészleteit pozitív gondolatokkal tudnánk „kezelni”!

Ti mit gondoltok minderről? Ha még nem tudtok dönteni, hallgassátok meg Emoto előadását személyesen 2010. október 21-én este 7 órától az ELTE Gólyavárban, vagy kövessétek nyomon élőben az EsoGuru.com oldalon – itt meg is ismétlik október 22-én hajnali 1-kor és 4-kor, valamint délelőtt 11-kor. Az internetes adások alatt kérdezhettek Masaru Emotótól, és csetelhettek is a többi nézővel.

A gyerekeim babakoruktól kezdve nagyon szeretik a zenét. A nagyfiam első három hónapja alatt sokat fájt a hasa, viszont ha zenét kapcsoltunk, még a sírást is hamarabb abbahagyta. Aztán kapott négy évesen egy kis játékgitárt és onnantól kezdve gyakran játszottak a húgával zenekarost. 

Ez lett az alapja később annak, hogy könnyen rá tudtam őket venni arra, ha érdekli őket a zene világa, akkor ehhez meg kell ismerkedniük a szolfézzsal. Ugye mesét sem lehet a betűk ismerete nélkül olvasni! - mondtam ki végső érvként, amikor sajnálni kezdték a heti két órájukat, amit szolmizálással kell eltölteni.

Aztán elkezdtek megismerkedni a hangjegyekkel. A fiam a harmadik vagy negyedik szolfézsóráról lelkesen jött haza, és elmesélte, hogy azt mondta a tanár bácsi, aki zenél, annak szebb és érdekesebb lesz az élete, mert mindig tudja majd magát szórakoztatni a zenével, jobban érti majd, amit hall és képes lesz levezetni a feszültségeit, és ettől harmónikusabb lesz az élete.

Ez a „szolfézstanár-útravaló” jut eszembe szombatonként, amikor nagy izgalommal ülnek le a TV elé megnézni az X-Faktor következő adását.

Gyerekeim csodálják az ifjú tehetségek hangját, én meg szeretem a négy „főnököt”. Jól válogatták őket össze: különböző, de egymást jól kiegészítő egyéniségek ők, és nagyon jól végzik a dolgukat. Hogy miért is? Mert megmutatják országnak-világnak, hogy nincs még minden elveszve kis hazánkban, ha ennyi ügyes, értelmes és tehetséges fiatalt össze lehet szedni az „utcáról”.

A döntőbe jutottak közül mindenkit szeretünk. Vannak kedvenceink, de az tény, bárki fogja megnyerni, annak legfőbb oka az lesz, hogy tud énekelni, és nem is akárhogyan!

Ami a legfontosabb, hogy nem csak énekelni tud ez a tizenkét ember, hanem helyesek, kedvesek, és értelmesek!!!

Igaza van Gesztinek, amikor azt mondja, hogy Wolf Kati például az egész országnak megmutatja, hogy ha valaki tehetséges és nagyon akar valamit, azt két gyerek mellett, 35 évesen is elkezdheti, nem kell dönteni család és karrier között!

Igaza van Gesztinek. A Vuk dalának eléneklése óta ismert Wolf Kati mindig énekelt, de nem mindenáron. Az is fontos volt neki, hogy családanyává váljon. Amikor azt látta, hogy már nem várhat sokat a zenei karrierje beindításával, jelentkezett az X-Faktorba...de ettől függetlenül ő már anya és feleség, akinek mindig lesz kikkel megosztani örömeit és bánatait.

Ahogy Shodeinde Dóra is példát mutat kortársainak erőből és kitartásból. Gondozza nemrég született kisbabáját és mellette készül a versenyre. Látszik a bejátszásokból, hogy hatalmas energia kell mindehhez. Hátha az ő példáján elgondolkoznak tőle már jóval idősebb emberek is, akik félnek a családalapítás terhétől, nyűgétől, felelősségétől. Mert az látszik, hogy Dorka nagyon örül a hirtelen jött sikernek, de mégis arra a legbüszkébb, hogy anya lett belőle.

Meg kell említenem még a döntőből elsőre kiesett Szakács Gergőt, aki szikszói. Ugye ez azt jelenti, hogy a földim! És nem csak hogy a földim, de nagyon szerény és okos fiú, hihetetlen nagy jósággal a szemében...szerintem minden anyuka élete főműve, ha sikerül egy ilyen gyereket felnevelnie (egyáltalán nem feltétele a dolognak, hogy a gyerek tudjon énekelni)! Sokkal értékesebb egy ilyen „siker”, mintha csak arról tudna beszámolni egy nő, hogy sikeres könyvelő, mozigépész, vagy matyóhímző volt az elmúlt 20 évben (ez sem lebecsülendő).

El tudjuk képzelni azt az érzést is, milyen lehet Vastag anyukának nézni a kisfiait, amint -minimum- két nemzedéknyi lányszívet megdobogtatnak a szép szemeikkel és a vadító hangjukkal. Akármit csinált az anyukájuk az elmúlt 30 évben, azt jól csinálta, mert közben felnevelte ezt a két embert, plusz még egy harmadikat is.

Soroljam még a példákat? Mindenki tudja, hogy Janicsák István beírta magát a magyar könnyűzene-történelembe "újításával", amikor egy világslágert elő mert adni egy népviseletbe öltözött asszonykórussal. Ő tényleg nem egy átlagos életet tudhat maga mögött, nem könyvelő volt, vagy mozigépész, de még csak matyóhímző sem, hanem maga is művész. De amióta nézem az X-Faktort, biztosan tudom, nem művészi munkásságára és az asszonykórusra lehet a legbüszkébb Janicsák, hanem Veca lányára.

Jó lenne, ha az emberek meglátnák az ilyen példákból, hogy az élet az olyan, amilyen, mikor milyen! Egyszer fent és egyszer lent, egyszer szalad a szekér, egyszer meg csak döcög, de ehhez soha nem szabad igazítani a magánéletünket. Egy barátnőmék egy átlagos méretű lakásban laknak, ami egy gyermektelen párnak ideális, egy gyerekkel szuper, kettővel elmegy, hárommal már kicsi. De ők kétévente életre hívtak egy gyereket, ami azt jelenti, hogy 4 év alatt született három gyerekük.

Amikor általában mindenki csodálkozva, furcsán, megdöbbenve nézi őket, hogy volt bátorságuk egy „ilyen” lakásba „ennyi” gyereket szülni, barátnőm megfogalmazza a dolgok lényegét a maga szókimondó stílusában: gyereket csinálni akkor kell, amikor ott az ideje, lakásunk meg házunk aztán is lehet nagy...

Ettől okosabbat nem is lehet mondani a témában! És csak remélem, sokan kedvet kapnak majd az „utódállításhoz”, ha nézik az X-Faktort, mert szép, okos, ügyes, kedves és tehetséges ember csak abból lesz, akit felnevelnek a szülei!

Kívánok mindenkinek kellemes szórakozást a következő szombatokon is!

Zsófi

Tegnap ritka élményben volt részem – falunk őslakosainak legjavával együtt ünnepeltük egy barátunk 40. születésnapját. Mi afféle gyüttmentek vagyunk, igaz, az első hullámban érkezettek közé tartozunk, így már csak árnyalatnyi a különbségtétel a valóban idevalósi emberek és miközöttünk. De azért még ott az az árnyalat… 12 év után is!

Az őslakos ünnepelt révén kerültünk ide, a faluba: amikor a férjem és szülei telket kerestek a környéken, ő szólt, hogy tud egy jó parcellát – ha megtetszik a falu, hát tessék itt letelepedni! És megtetszett. Nagyon jó döntés volt, most már biztosan tudjuk, hogy nekünk ez a hely lett „kijelölve”. Barátságos falubeliek, jó közbiztonság, élénk társasági élet, összetartás, szép környezet, ráadásul a főváros közvetlen közelében! Minden adott, hogy a gyermekeink itt nőjenek fel. S hogy ők legyen a jövő őslakosai…

Az évek során lett pár barátunk az itt élők közül, akikkel ugyan ritkábban jövünk össze, mint a régebbről hozott barátokkal, de amikor alkalmunk van együtt időzni, mindig nagyon jól érezzük magunkat velük.

A tegnap is fergeteges hangulatban telt, jó beszélgetésekkel tarkítva. Az egyik legérdekesebbet a falu katolikus papjával folytattam. Korunkbeli, nagyon szimpatikus Atya, aki nem rest a nyájával eltölteni egy szombat estét. Szóba került az esküvő is, amin a múlt héten vendégeskedtünk – így jutottunk el a házasság témaköréhez. És így tudtam meg sok fontos dolgot erről a páros intézményről – egy cölibátusban élő férfitól!

Azt mondja, egyházmegyéjében 20 ezerről 2 ezerre esett vissza a házasságkötések évenkénti száma! Ez elképesztő és megrázó… S hogy már a jegyesoktatás során jól látja, melyik az a pár, akinek nem kellene végigmennie ezen az úton, mert nagy valószínűség szerint válás lesz a vége…

Azokban látja meg a sikeres házasság reményét, akik tisztában vannak vele: nem elvárásokkal kell megkezdeni a közös utat, hanem elfogadással. Ők azok, akik nem fogják évek múltán párjuk fejéhez vágni, hogy „Úgy megváltoztál! Már nem ugyanaz vagy, akihez hozzámentem/akit elvettem! Már nem tudlak szeretni!”… Mert a jó házasság alapja, hogy elfogadjuk: a párunk változik, FEJLŐDIK. Lélekben gyarapszik. Ennek örülni kell, segíteni kell őt a fejlődésben, a jó irány megtalálásban. Nem pedig visszahúzni a kiindulóponthoz – amikor összekerültünk.

Mindannyian tudjuk, hogy mekkora válságban van a család. De az mégis nagyon sokat mondó adat, hogy egy egyházi iskolába felvételiztető pap 400 jelentkezőből kb. harminc olyat talált, akinek a családja „ép”, aki nem mozaikcsaládban nő fel, aki nem a sokadik „apukát” vagy „anyukát” fogyasztja… Ezeknek a gyerekeknek újra meg újra meg kell élniük, hogy a család nem az állandóság fellegvára, nem egy biztos háttér, hanem nagyonis bizonytalan, állandóan változó környezet az is, mint a világ, amelyik rohanvást változik körülöttünk, és ezzel elbizonytalanítja a gyerekeket.

És ez egy egyházi iskolából érkező statisztika – aminek elvileg ugye a válások tekintetében kedvezőbbnek kellene lennie a nagy magyar átlagnál… Ijesztő volt ezt hallani.

Sok más érdekes téma is szóba került az este folyamán, még napokig fog rajta járni az eszem. És megint megfogadtam, hogy lehetőség szerint gyakrabban fogom keresni a társaságát az én kedves falumbelieknek.

Nóra

Pár héttel ezelőtt írtam arról, hogy Amerikában élő barátnőm, akivel egyetemista korunkban gyakran jártunk latin táncklubba, és aki most ugyanúgy harcol a kilókkal, ahogy én is, ajánlotta a zumbát.

Addig nem is hallottam ilyen szó létezéséről és arról meg főleg nem, hogy mit jelent. Aztán olvastam róla néhány dolgot és rájöttem, hogy ez nekem van kitalálva és ez engem nagyon érdekel.

Milyen lehet egy mozgásórát végig táncolni? Nem arra gondolni, hogy itt fáj, meg ott szúr és jaj de ciki, nem bírom a lábamat olyan magasra emelni, mint a kettővel előttem álló, de a hárommal mögöttem álló meg még tőlem is bénább...legyen már végre vége ennek az egésznek, hány óra is van, na többet nem biztos, hogy ide is jövök...

Szóval régi vágyam volt, hogy találjak valamit, ami tényleg megmozgat és még szórakoztat is. Munkához láttam és megkerestem a hozzám legközelebb található fitneszterem ajánlatát az interneten, és szerencsémre találtam zumbaórát.

Ma este nagy reményekkel és még nagyobb várakozással nekiindultam. Nem csalódtam! Már az első szám Shakira Waka Wakája volt, na erre meg nem is lehet nem beindulni.

Pillanatok alatt nagyon jó lett a hangulat a teremben, és a harmadik spanyol nyelvű dal után már senkit nem érdekelt, hogy tudja-e követni a „tanár” koreográfiáját vagy bénázik össze-vissza. Persze a ritmus az ritmus, minden mozdulatsort sokkal könnyebb leutánozni egy szuper ritmusos zenére, mint csak úgy!

Szóval nagyon jól telt el az egy óra, és észre sem vettem, hogy elillant. Egyszer sem néztem a teremben kiakasztott nagy faliórára „vágyakozásteli” pillantással, hogy mikor lehet már menni! Sőt! A Zumba után egy olyan óra jött, ami ötvözte a jóga, a Pilates és a tai chi elemeit, és mivel egyébként már "táncos" kedvemben voltam, így ezt is kipróbáltam. Az ugrabugra után nagyon jó ötlet volt egy kicsit "leengedni"!

Kezdem érteni, miért is kell(ene) rendszeresen mozogni: mert égeti a zsírt, megelőzhetőek ezzel betegségek, jobb lesz tőle az ember erőnléte, és ami a legfontosabb, a kedve!

Ha meg jó a kedvünk, mindenhez másként állunk és minden másként sikerül, mint ahogy sikerülhetne vagy sikerülne!

Szóval egészség ide vagy oda, mozogni azért is kell, és fontos, hogy jó legyen a kedvünk!

Kívánok mindenkinek heti néhány kellemes órát, amit mozgással tölt!

Zsófi

Nekem az egyik kedvenc őszi-téli csemegém gyerekkorom óta a sütőtök. Már a sütőben sülő tök illata is régi emlékeket indít el bennem. Aztán jöttek a gyerekek a családba, először a nővérem lányai, aztán az enyémek, és a sütőtök kedvenc bébicsemegévé lépett elő nálunk. Ma már felnőtt unokahúgom annyira szerette babakorában, hogy „krumplicska” babaorra már szinte sárgulni kezdett a sok tökpürétől...és minden adagot úgy kellett adagolni, hogy két kanál közt ne teljen el egy másodperc sem, mert akkor ordításba kezdett.

Mindez azért jutott eszembe, mert találtam egy érdekes cikket a sütőtökről és magam is meglepődtem, hogy tényleg annyira egészséges, amennyire finom is...és ugye nem mondható egy „luxus” zöldségnek, szóval vegyük és együk, minden mennyiségben, különösen a téli, vitaminhiányos időszakban.

Na most jöjjön néhány érv amellett, miért is nagyon fontos nekünk ősszel és télen a sütőtök!

Sok benne a béta-karotin, amely rákmegelőző, véd a szívbetegségektől és a szemproblémáktól. Ráadásul a béta-karotin óv a nap káros és öregítő hatásaitól és a bőrvédő A-vitamin előanyaga. Egy csésze sült tökben 8,5 mg béta-karotin van, a napi adag másfélszerese. A sütőtökben sok a C-vitamin, ami erősíti az immunrendszert és megőrzi a bőr szépségét, valamint antioxidánsként viselkedik és leköti a káros szabadgyököket.

A béta-karotinnak nem árt a főzés, de a vízben a sütőtökből viszont kioldódnak a B-vitaminok, amelyek szintén vannak benne. Ezért inkább süssük!

Találtam nagyon sok finom receptet a www.mindmegette.hu-n, ezek közül választottam egy levest, egy főételt és egy desszertet. Jó példa ez arra, hogy milyen sokféleképpen lehet felhasználni a sütőtököt.

Fokhagymás sütőtökkrémleves

Hozzávalók:

·         1 kg sütőtök

·         3-4 szem krumpli

·         2 kisebb szál sárgarépa

·         3-4 gerezd fokhagyma

·         1,5 l zöldség- vagy húsleves alaplé (kockából)

·         só

·         bors

·         majoranna

    Elkészítés:

A zöldségeket meghámozom és apróra vágom. Ráengedem a 1,5 liter vizet, beledobom a leveskockát, belenyomom a fokhagymát, sózom, borsozom, és egy kis majorannával ízesítem. Puhára főzöm, majd turmixolom. Pirított kenyérkockával és sült kolbászkarikákkal tálalom.

Fűszeres sütőtökpüré csirkemellel

Hozzávalók:

·         50 dkg sütőtök

·         kakukkfű

·         só

·         bors

·         olívaolaj

·         lilahagyma

·         citrom

·         csirkemell

    Elkészítés:

A tököt megsütöm, és amíg hűl, apróra vágom a lilahagymát, kevés citromlébe teszem, hogy erejét elveszítse (aki nem szereti a savanyút, lehet forrázni is, de ez teszi pikánssá). Egy lábasba pici olívaolajat öntök, ráteszem a kikapart tököt, hozzáadom a lecsepegtetett lilahagymát és ízlés szerint sót, borsot, kakukkfüvet. Összemelegítem, hogy a fűszerek íze kijöjjön. Olívaolajon hirtelen megsütött, sóval, borssal ízesített csirkemellel tálalom.

Bögrés sütőtökös muffin

Hozzávalók:

·         2 bögre reszelt sütőtök

·         2 bögre finomliszt

·         3 teáskanál sütőpor

·         1/2 teáskanál só

·         1 teáskanál őrölt kömény

·         2 evőkanál barnacukor

·         5 dkg vaj

·         1 tojás

·         1/4 bögre tej

    Elkészítés:

A sütőtököt tedd egy edénybe, majd szitáld rá a lisztet, add hozzá a sütőport, a sót, valamint a köményt. Olvaszd meg a vajat, a tojást pedig lágyan verd fel a tejjel. Ujjaddal fúrj egy lyukat a lisztes keverék közepébe, öntsd bele a vajat, valamit a tojásos masszát, s óvatosan keverd össze. A tésztát kanalazd a kivajazott formák 3/4-éig. Hat darab extra nagy, vagy tizenkét darab normál méretű formát használj fel. 190 fokon 20-25 percig süsd az extra nagy, illetve 15-20 percig a normál méretű muffinokat.

Kellemes sütés-főzést és betegségmentes őszt kívánok mindenkinek!

Zsófi

Csatlakozom az előttem szólóhoz

A sütőtök tényleg egy csoda: olcsó, kiadós, szuper egészséges - nálunk is fő kedvenc, de én nem szoktam belőle nagy főzőcskét kerekíteni. A lehető legegyszerűbben készítem: kimagozva, felkarikázva egy sütőpapírra fektetem a tepsibe, és mézzel megkenem mindegyik szeletet. Puhára sütöm, a méz pedig istenien karamellizálódik a tetején!

Még a gyerekeim szülinapi zsúrjára is készítettem belőle csemegének - de sajnos a többi gyerek értetlenkedve nézte... Igaz, az egyik apuka viszont úgy megörült neki, hogy még csomagoltam is belőle útravalót, amikor hazaindultak. Kár, hogy ez az olcsó és nagyon egészséges finomság nem természetes része a gyerekes családok őszi étrendjének!

Az egyszerű sülttökön kívül két formában szoktam még felhasználni. Az egyik a sütőtökkrémleves - a Zsófi által írt recepttől eltérően én soha nem teszek bele (semmibe) leveskockát. Inkább egy kis apróra vágott hagymát pirítok olívaolajon, azon átforgatom a nyers tök-kockákat, és vízzel felöntve puhára főzöm. Tapasztalatom szerint a bazsalikom nagyon jó kiegészítője a sütőtök ízének - így ebbe a levesbe is azt teszem (én friss leveleket használok, apróra vágva, de ha nincs otthon cserepes bazsalikomunk, akkor a száríott is megteszi). Ha megfőtt, turmixszal krémesítem, esetleg tejszínnel és egy kiskanálnyi liszttel is feldobhatjuk, de ez esetben újra forraljuk át. Pirított zsemlekockákkal nagyon finom!

A múlt héten pedig az unalmas sertéskaraj-szeleteket dobtam fel sütőtökkel: csíkokra vágott hagyma került a jénai tál aljára, arra felkarikázott, kimagozott sütőtök, közé szórtam 10 gerezd fokhagymát, ráfektettem a besózott, és durvára tört színesborssal bedörzsölt hússzeleteket. Húslevessel felöntöttem, lassú tűzön, alufólia alatt pároltam, majd mikor elfőtt a leve, kitakartam és kicsit megpirítottam. Ha nincs otthon levesünk, vízzel felöntve is finom, de száraz fehérborral is ízesíthetjük. Bazsalikomos tört krumplit adjunk mellé köretnek.

Jó étvágyat!

Nóra 

Ugye milyen idegesítő tud lenni, amikor az ember le akar ülni a számítógépe mellé, hogy valamit elintézzen, de elkezdődik a huzavona: „Anyaaaa, egy kicsit hadd játsszunk!”

A napokban emlegettem ezeken az oldalakon, hogy Haruki Murakami japán író várományos a 2010-es irodalmi Nobel-díjra – nos, nem ő nyert. A befutót, Mario Vargas Llosa perui írót még nem említettem – pedig megtehettem volna, hisz nagy kedvenceim közé tartozik ő is.

Ezt írta Lázár Vilmos feleségének, Reviczky Máriának a kivégzését megelőző napon:  

„Mindenem e szent földön, kedves szentem, Máriám! A lelkiatya, akinek a kezeiben letettem vallomásomat – és kinek kitártam tiszta öntudattal bíró keblemet, át fogja neked adni kis gyűrűmet, szivartárcámat és evőeszközömet, melyet itt, fogságom alatt használtam. Károlynál fogsz találni egy levelet és kedves arcképedet – azon kívül több holmit. – Én keresztülvíttam az élet-halál tusáját – én meg fogok halni, mint férfihoz illik. Szívem, szegény, mely érted fog dobogni utolsó ütésig, és tiszta szerelmem nálad maradnak. – Én nem akarom átkozni a végzést, nem senkit – én boldogító szerelmedben öt évet és majd két hónapot éltem, és ezen idő vigaszul szolgál, hogy már el kell hagyni e földi pályát. – Adj gyermekeink mindegyikének ó, ha kilép a világba, egy emléket tőlem – élő jeléül annak, hogy az aki becsületesen és tisztán élte egész életét – nyugodtan bír meghalni, ha ártatlanul is, mint én. Te pedig, éltem védangyala, kinek kezeiben létem tisztább és jobb lett – Teneked kedves Marim, még egyszer utolsó istenhozzádot mondom, és szolgáljon ezen vallomásom neked vigaszul, hogy annak oka, miszerint nyugodtan halhatok meg, Te vagy, és felteszem felőled, Te mindenem, hogy méltó fájdalmaidat nem lecsillapítani, mert azt, tudom, hogy nem lehet, tudom magamról is, de korlátolni fogod, és azzal bebizonyítni, milyen kedves emlékem Teneked.

Köszöntsd, csókold nevemben Ármint, Hermint, Lórit, Minát, Stainer és Mednyánszkyt és különösen Szomjasékat és minden jó ismerősöket és barátokat – és rokonokat. 

Csókold kedves gyermekeinket, és öleld forrón szívedhez nevemben, miként én Téged, kedves Marim, képzeletemben ölellek és szorítalak ezen utolsó percenetig érted dobogó szerelmes szívemhez. – Isten veled! Tied örökké, még a síron túl is a te hű

Vilmosod

A papnak adtam egy aranyat misére! Isten veled!”

Ezt a mondatot a Haruki Murakami nevű japán író írta önéletrajzi könyvében, melyet LÁTSZÓLAG  a hosszútávfutásról - régi szenvedélyéről - írt, de valójában természetesen átvitt értelemben értette. El is gondolkodtam rajta, ki mindekivel kellene megértetnem ennek a mondatnak a jelentőségét a környezetemben!

Mert hogy nagyon igaz, abban biztos vagyok: vannak olyan helyzetek az életünkben, amikor elkerülhetetlen, hogy megsérüljünk.

Sajnos a fájdalom néha nem megúszható, bármennyire szeretnénk is. Pont, mint a hosszútávfutó esetében: előbb-utóbb egészen biztosan eljut az útnak arra a szakaszára, ahol már csak komoly fájdalmak árán tud továbbmenni. És ezt már az út elején tudja az, aki egy kicsit is hajlandó előre átgondolni a tetteit.

Vegyük például azt az esetet, amikor szerelembe (vagy szerelem-félébe) esünk. Körülbelül 14 éves korunk után már mindannyian előre tudjuk: a vége fájdalmas lesz. Minden szerelem vége fájdalmas - akár így, akár úgy ér véget. Ha rövidesen, vagy pláne hosszabb idő után kiderül: nem életünk szerelméről van szó, akkor a csalódástól szenvedünk. Ha a kapcsolat jól működik, de mégis véget kell érnie - akkor a szakítás fájdalmát kell átélnünk. Ha pedig a szerelem kiteljesedik, akkor bizony előfordul, hogy az élet, a sors, a jóisten szakítja el a szerelmeseket - ez az egyik legnehezebben megélhető fájdalom: a másik elvesztése.

Ilyen értelemben a fájdalom minden szerelemben kódolva van. (Kamaszkorom egyik kedvenc verse, ami egyébként elég jellemző - világfájdalmas kamaszgondolatok közepette: Louis Aragon verse, a címe Nincs boldog szerelem, és elolvashatjátok itt: http://www.literatura.hu/irok/xxszazad/euproza/aragon.htm)

Az ember ennek megfelelően három nagy hibát követhet el: ha inkább bele sem megy olyan helyzetekbe, amelyektől megsérülhet - és ezért kihagyja mindazt a jó és nagyszerű dolgot az életéből, amit kihagyni kár. Vagy ha azon rágódik, miért kell fájnia annak, ami fáj - ez nyilvánvalóan teljesen értelmetlen, senki nem ígért nekünk fáklyásmenetet. De talán a legnagyobb hiba, amit elkövethet az ember: ha szenvedni kezd.

Ahogy Murakami mondta: a szenvedés opcionális. Szenvedni nem kötelező még akkor sem, ha fájdalom éri az embert.

Ezt persze könnyű kimondani, afféle facebook-bölcsességként egész jól hangzik... De ki tudja megvalósítani? Ki az, aki nem szenved, ha elveszíti a szerelmét, ha csalódik a reményeiben, ha hiányzik az életéből valami boldogságos?

Sok olyan barátom van, aki nem csak hogy szenved, de egyenesen megmártózik a szenvedésben - olyan hosszúra és olyan pokolira nyújtja, amilyenre csak lehet. Hihetetlen károkat okoz ezzel saját magának, elfecséreli az élete értékes perceit, óráit a szenvedésre.

De van olyan barátom is, aki egészen másképp éli meg a bajt. Nem elfojtja a fájdalmát, hanem megpróbál róla nem tudomást venni. Ő a példa rá: az tudja túlélni az élet nehézségeit szenvedés nélkül (vagy a lehető legkevesebb szenvedéssel), aki a történteknek egy másik oldalára koncentrál, nem a fájdalomra.

Nézzük a hosszútávfutót: fáj mindene, fúj a szél, könnybe lábad a szeme, ég a talpa, és a tüdeje oxigénért kiált... De ő nem figyel minderre. Ehelyett kiüríti a gondolatait, lépésről lépésre érezni kezdi, ahogy erősödnek az izmai, ahogy az akarata győzelmet arat a gravitáció felett. Élvezi a futást.

Ezt tehetitek ti is, ezt tehetjük mind, amikor valami fájdalmas történik az életünkben: nem figyelünk a fájdalomra. Azt választjuk, hogy nem szenvedünk! Kiürítjük a gondolatainkat, és csak előre nézünk. Magunkban felsoroljuk, hogy mi mindent nyerünk a helyzettel - hogyan leszünk erősebbek attól, ami történt. És csak a következő lépésre figyelünk. Meg a következőre. Aztán a következőre.

Szenvedés-mentes hosszútávfutást kívánok nektek, szeretettel:

Nóra