Kérj tanácsot

Május 8-a vagy május 9-e? Európában az előbbi, a volt szovjet tagköztársaságokban az utóbbi. A náci Németország 1945. május 8-án tette le a fegyvert, így ez a nap lett az európai béke napja.

A Németország feltétel nélküli megadását rögzítő dokumentumot ugyan még aznap -1945. május 8-án- aláírták, de csak, közép-európai idő szerint, május 8-án 23.01-kor lépett életbe, amikor Moszkvában már május 9-e volt. Így a Szovjetunióban hagyományosan május 9-e volt a Győzelem napja, és nem változott ez a volt tagköztársaságokban sem!

"Rendszerek" jönnek-mennek, alig maradnak már „veteránok”, akik egykor végigmasírozták Európát, de ennek az ünnepnek nem kopik a fénye Oroszországban. A Vörös téren nagy katonai parádé és ünneplés zajlik egész nap, ma már modernkori formába öntve, fiatalos, bulizós műsorral, és természetesen a régi dallamokkal, amely a Vörös Hadsereg „védjegye” volt a háború alatt.

Van egy dal, a „Gyeny pobedi” (Győzelem napja), amelyről sokan hihetik, hogy a háborúban született, mert annyira a jelképévé vált május kilencedikének Oroszországban.

Ennek a dalnak nagyon érdekes története van. 1975-ben dalversenyt írt ki a Kultúr Tanács, amely a szovjet kultúráért volt felelős, hogy méltón tudjanak majd megemlékezni a győzelem 30.évfordulójáról. Vlagyimir Haritonov költő, aki maga is harcolt a Nagy Honvédő Háborúban, 1975 márciusában megkereste az ifjú zeneszerzőt, David Tuhmanovot, hogy írjon a verséhez zenét. A mű el is készült, de nem tetszett a Kultúr Tanácsnak.

Volt viszont egy ismert előadó, Lev Lescsenko, akinek egyik ismerőse ajánlotta ezt a dalt. Az ajánlásból az sem maradt ki, hogy a hivatalos kultúrpolitikának nem tetszik a mű, bár különösebb indoklás nem volt, hogy miért nem tetszik, de akkoriban ugye elég nagy bátorságnak tűnt szembe menni a hivatalos állásponttal bármiben is.

Lev Lescsenko április végén „lesz, ami lesz”-alapon elénekelte egy koncertjén a dalt Alma-Atában, erre már a hatalom is felfigyelt és egy másik előadót (Leonyid Szmetannyikov) megbízott a dal előadásával a televíziós ünnepségen, 1975 május 9-én. Ezt követően az érdekes előzményekkel útjára indított szerzeményt végképp elzárták volna a fiókba a hatalom részéről, ha tehették volna...

De Lescsenko nem hagyta ennyiben a dolgot! Ősszel felkérték, hogy november 10-én a Rendőrség napján a Kreml Kongresszusi Palotájában rendezett koncerten énekeljen valami hazafias művet, erre ő megkérdezte a rendőri vezetést, hogy ezt a dalt előadhatja-e. Rábólintottak, és így elkezdhette önálló életét a szerzemény. Olyan siker lett, amit senki nem várt. A „nép” befogadta és el sem engedte többé. Így vált eggyé Lev Lescsenkóval és a Győzelem napjával.

A szöveg nem túl bonyolult, de mégis nagy sikert hozott a szerzőknek és az előadónak: lelkesítő és szomorú, arról, hogy nagy áldozatok árán vonult végig a sok fiatal katona fél Európán, és sajnos nem tért haza mindenki a háború befejezésekor.

Itt meghallgatható a dal „eredeti”, 1975-ös változata:

https://www.youtube.com/watch?v=m80Aw8a4JHE&playnext=1&list=PLE035528084E9F0A7

Itt pedig láthatjuk, hogy a mai napig része az orosz győzelemnapi műsornak ez a szám:

https://www.youtube.com/watch?v=D4FP4zARpUc

Ezen a 2008-as felvételen azt is megfigyelhetjük, hogy a szovjet műsorok erőt sugárzó pompájától nem marad el a mai orosz ünnepségek hangulata sem. Az is nagyon érdekes, ahogy mindenki feláll, amikor megérkezik az előadó a színpadra, mintha a himnuszt énekelné el...

Végül egy másik híres dal modern „feldolgozása” 2007-ből, ugyancsak a győzelemnapi műsorból (nekem az előadók miatt a nagy kedvencem ez a változat!):

https://www.youtube.com/watch?v=ivASIwtHALM&feature=related

Zsófi

Egy akkor 25 éves francia demográfus-politológus a hetvenes években azt jósolta: a Szovjetunió hamarosan fel fog bomlani.  Többek között arra alapozta következtetéseit, hogy eme nagyhatalmi országban a gyermekhalandóság mutatói drámai mértékben nőnek... A világ nagy része mosolygott ezen a jóslatán. Aztán a Szovjetunió felbomlott.

Az ezredforduló tájékán ez az úr azt írta: az USA hanyatlása kezdődik, és a folyamat visszafordíthatatlan lesz… Hogy miért? Mert az amerikaiak évtizedeken át katonákat exportáltak a világ különféle pontjaira, de késztermékeket és bevándorlókat importáltak saját országuk területére… Más szóval: az Amerikai Egyesült Államok jelenlegi jólétét kölcsönveszi más országoktól… Márpedig kölcsönkenyér, ugye, visszajár.

Ezen a könyvén már nem mosolyogtak annyian, hiszen addigra Emmanuel Todd komoly tekintélyre tett szert. A párizsi Nemzeti Demográfiai Kutatóintézetben végzi munkáját, és a világ franciának tekinti – bár ő büszkén hangsúlyozza, hogy egyik dédapja magyar zsidó volt, dédanyja angol, és családja csak az 1920-as években vándorolt be Franciaországba.

Emmanuel Toddot időnként amolyan botcsinálta prófétának tekintik, mondván: csak olyasmit jósol, ami amúgy is benne van a levegőben… Csakhogy ő alá is támasztja a „jóslatait”, ezért aztán javaslataira nem árt odafigyelni.

Az 1992-es Maastrichti szerződést hangosan ellenezte – az EU-országok közt található szociális törésvonalak miatt aggódott.

2007-ben azt írta: nem kell attól tartanunk, hogy a különféle világnézetek mentén összeroppan majd világunk – véleménye szerint a muszlim országok társadalmai átalakulóban vannak, és az egyes civilizációk egymáshoz közelítenek.

Azoknak pedig, akik Kína előretörésétől tartanak, üzeni: annak valószínűsége, hogy a következő húsz évben Kína valódi világhatalommá válik – nulla. Mégpedig azért, mert ugyan a jelenlegi gazdasági mutatók csodálatosak, és ez a hatalmas ország rohamléptekkel hozza be a lemaradását a világ nyugati feléhez képest – de semmilyen új megközelítést nem hoz létre, mindössze alkalmazkodik a többiekhez. Márpedig egy valódi világhatalomnak a jövőt kell meghatároznia… Aztán monsieur Todd még csendben azt is hozzáteszi: „Ráadásul Kína társadalma vészesen elöregedőben van, demográfiailag elképesztő állapotokat láthatunk Kínában.”

S hogy akkor ki vehetné át az USA világhatalmi vezető szerepét? Kapaszkodjatok meg: senki. A világ jelenleg (legalábbis Todd szerint) apróhirdetést adhatna fel „Kétségbeesetten vezetőt keresek!” szöveggel…

Amerika nagy szerencséje ez, hiszen ha nincs trónkövetelő, ellavírozhat még egy ideig annak ellenére, hogy már rég nem tud mit kezdeni a munkanélküliséggel, és képtelen kilábalni a válságból.

De lehet, hogy világunknak ez egyáltalán nem akkora szerencse, mert ha minden stratégiai tényező túl gyenge ahhoz, hogy a világ többi részének diktálhasson – akkor a világ a különböző nagy térségek mentén újra feldarabolódik.

És itt az idő, hogy feltegyük a kérdést: mi a helyzet velünk? Mi a lehetséges szerepe Európának a közelgő jövőben? Hisz itt nemrégiben létrejött egy olyan alakulat, amely megvédhetné a határain belül élőket a kínai, indiai gazdaság nyomásától, a globalizáció hatásától! Todd sajnos azt mondja: hiába lenne meg az EU-nak a lehetősége minderre – a jelenlegi folyamatok azt mutatják, hogy ez nem történik meg. Sőt, ő azt jósolja: az Európai Unió története nem több, mint két évig tarthat még…

Kíváncsian várom, vajon bejönnek-e a jóslatai – már csak azért is, mert ez a mi bőrünkre megy...

Nóra

Pár hete azzal jött haza az iskolából a 11 éves lányom, hogy egyre „cikibb” kezd lenni, hogy én ilyen "ódivatú" vagyok, és nem engedtem neki idáig a Facebookon való megjelenést, mert már szinte csak ő nincs "fent" a barátnői közül...

Kérdeztem, tudnak-e róla a szülők, hogy a lányok idősebbnek adják ki magukat (a többség ezt csinálja, mert ugye nem csak az a ciki, ha valaki nincs fent, hanem az is elég ciki, ha fent van, de még csak 11 éves!!!) és nagyon „csábos” fényképeket raknak fel, hogy enyhén fogalmazzak! A többség olyan pózokban van lefényképezve, mintha kétségbeesett harmincas-negyvenes nők lennének, akiknek ez még az utolsó "dobásuk" a pártalálásra.

Nem értem ezt az egészet! Mire jó ez? És hol vannak a szülők? Mert tegyük fel, én sem vagyok ellenére, hogy a gyerekek „ökörködjenek” meg „cseteljenek" egymással a közösségi oldalakon, na de mi szükség van ilyen korban a szexualitásra? A beállított, mesterkélt, agyonkozmetikázott fényképekre? A képek alatti szövegekről már ne is beszéljek!

Az egyik ismerősöm 11 éves lányánál találtam a legjobb szöveget: ez a kép akkor készült (a lányt ábrázolja egyedül), amikori „X” (ez egy fiúnév!) éppen hányt!

Erre X sem bírt szó nélkül maradni, nehogy azt higgyük, hogy a spenót ártott meg neki, a kép alá írta válaszként: „jó van na, csak be voltam rúgva!”.

Szerettem volna azt hinni, hogy X kicsit korosabb, lehet egy barátnő bátyja, vagy egy haver a „nagyok” közül, de rákattintva a képére jött a döbbenet! X egy olyan kisfiú, aki kb.11 éves, de 10-nek sem gondolná az ember!

Két lehetőség van! X nem volt még soha életében részeg, és tényleg csak fájt a hasa a spenóttól, de a Facebookon nagyképűsködik, és akkor még ez a jobbik lehetőség! Na de hol az anyja, aki meg tudja neki magyarázni, hogy nincs szinkronban a képaláírás és az életkor, meg a tejfelesképű kinézet!

A másik eset, ami ugye a sokkal rosszabb, hogy X tényleg tudja, milyen részegnek lenni 10-11 évesen, és ezt még nyíltan fel is vállalja ország-világ előtt, na de ehhez akkor már tényleg nem is lehet mit hozzáfűzni!

Mire jó ez, és mit szólnak hozzá a szülők: milyen jóhumorú és vicces az „ifjúság”?

Zsófi

Ezt a szót az utóbbi héten sokat hallhattuk, hiszen kiderült, hogy a CIA kódneve Oszama Bin Ladenre ez volt: Geronimo. Mindannyian láttuk a tévékben, ahogy Obama elnök a Fehér Ház műveleti szobájában élő adásban nézi Bin Laden kiiktatását, mely esemény végén elhangzott ez a rejtélyes mondat: „Geronimo-E KIA”.

A közlés jelentése azóta ismertté vált: Geronimo volt Bin Laden, az „E” betű az „enemy”, azaz „ellenség” szót kódolta, KIA pedig annyit tesz: „killed in action” – azaz megölték az akció során. A rövidítés egyben tehát ezt jelenti: „Ellenségünket, Bin Ladent megöltük az akció során.”

A világ tapsolt és éljenzett, de azért voltak, akiknek megütötte a fülét a „Geronimo” elnevezés.

Ez a név az amerikai történelemben és a kultúrtörténetben ugyanis már sokszor felbukkant. Én pedig, tudjátok, szeretek kalandozni a történetek közt, és összefonni a látszólag egymástól független szálakat… Ez most egy ilyen próbálkozás lesz! Lássuk, hát, mi mindent hoz össze a Geronimo!

Először az 1800-as évek első felében, a mai Új-Mexikó állam területén találkozhatunk vele. A csirikava apacsok törzsében született meg a fiú, aki felcseperedvén családot alapított, a törzs varázslója lett, de 27 éves korában egy békés kereskedelmi tanácskozáson a mexikói katonák megölték első feleségét és három gyermekét.

Ekkor az apacs harcos bosszút esküdött – legendás kitartással harcolt attól kezdve a mexikóiak és az Egyesült Államok csapatai ellen. Ellenségei ragasztották rá a Geronimo nevet, melyet élete végéig viselt (csirikava neve Goyaalé volt, azaz „Ásító”, talán ezt torzult Geronimóvá, de más források szerint Szent Jeromoshoz imádkoztak mexikói ellenfelei, és így került elő a Geronimo név).

Ő volt az Egyesül Államok fennhatósága ellen harcoló utolsó indián csapat parancsnoka, mindössze 38-an voltak, és egy álló éven keresztül menekültek az 5000 fős amerikai sereg elől! Végül 1886-ban Geronimo megadta magát Arizonában, a Skeleton kanyonnál. Jó néhány évre bebörtönözték, később azonban ünnepelt híresség vált belőle. Az 1904-es világkiállításon, St. Louisban rengeteg ajándéktárgyat és fotót adtak el róla, valamint filmek egész sora készült a hős apacs harcosról (az első 1912-ben, ezt pedig számos westernfilm követte).

Így történhetett, hogy neve egy újabb szövegösszefüggésben került be az amerikai kultúrába. 1940-ben egy amerikai ejtőernyős, Aubrey Eberhardt (aki a világ első ejtőernyős alakulatánál szolgált Fort Benningben) megnézte az 1939-es „Geronimo” című western filmet. A mozi után társainak arról beszélt, hogy reméli, a másnapi ejtőernyős ugrása simán megy majd – mire a többiek ugratni kezdték, hogy biztos annyira be lesz tojva, hogy még a saját nevére sem emlékszik majd ugrás közben… Eberhardt azt felelte: nem csak a saját nevére, de még Geronimóéra is emlékezni fog! S hogy ezt bizonyítsa, másnap, amikor kilépett a repülő ajtaján, és a mélybe vetette magát, hatalmasat ordított: „Geronimo!”. Társai követték a példáját, és így tett azóta még rengeteg más ejtőernyős is – ez lett ugyanis az általánosan elterjedt kiáltás minden olyan esetben, amikor egy amerikai kiugrik bármilyen magas helyről…

Az igazi Geronimóra, az apacs főnökre is vissza kell ám kanyarodnunk, hogy teljes legyen a kép: bár híres lett és köztiszteletben állt, szülőföldjére már sohasem térhetett vissza. 80 évesen halt meg, és egy katonai temető indián foglyai számára fenntartott részén temették el.

Nem nyughatott azonban békében ezután sem. Halálának századik évfordulóján, 2009-ben leszármazottai bírósági keresetet nyújtottak be – alperesként a szövetségi kormányt, Barack Obama amerikai elnököt, és a Yale Egyetemet nevezték meg. A per tárgya: Geronimo csontjainak visszaszerzése, melyeket a Koponya és Csontok nevű titkos társaság a rendelkezésre álló bizonyítékok szerint 1918-ban ellopott, és a társaság klubházában helyezett el.

A történet érdekessége, hogy George W. Bush elnök nagyapja, Prescott Bush is részt vett a rablásban, és a Yale Egyetemen (bár az egyetemtől függetlenül) működő társaság tagjai közt is számos elnök és más, nagy hatalmú személyiség található…

S hogy miért kellettek nekik Geronimo csontjai? Pontosan nem tudhatjuk, hiszen szigorúan titkos társaságról van szó – de állítólag a Geronimo koponyájának megcsókolása része a tagok kötelező szertartásainak…

Harlyn Geronimo, a dédunoka azt mondja: ő teljes szívéből érzi, hogy dédapja szelleme sohasem nyugodhatott békében. Addig folytatja a pereskedést tehát, amíg a földi maradványokat végre méltó módon eltemetheti. Egyelőre nem áll jól az ügye, mert különféle jogi csűrcsavarok miatt a titkos társaság áll nyerésre… talán nagyhatalmú támogatói is segítik ebben!

De ez már bőven az összeesküvés-elmélet körébe tartozik  - amiket én egyébként nagyon kedvelek!

Mint ahogy nagyon kedveltem az „Összeesküvés elmélet” című filmet is, Mel Gibson és Julia Roberts főszereplésével. Mel Gibson egy megzakkant, paranoiás taxisofőrt alakít, aki minden újságcím mögött egy újabb összeesküvést sejt, és az élet - mint oly gyakran – most is bebizonyítja: a sok hamis elmélet közt vannak azért valódi összeesküvések is… Közben beleszeret a gyönyörű hivatalnoknőbe, Juliába. Mel Gibson a film egyik jelenetében elmagyarázza, mit jelent számára a Geronimo szó: „A szerelem szárnyakat ad. Repülni tudsz tőle. Én nem is szerelemnek nevezem. Azt mondom rá: ez Geronimo! Amikor szerelmes vagy, le tudnál ugrani az Empire State Buliding tetejéről, és még csak nem is félnél… azt ordítanád közben egész úton lefelé: Geronimo!...”

Anélkül, hogy a film csattanóit elárulnám, jelzem: később kiderül, hogy a Geronimo honnan fészkelte be magát taxisofőrünk megbomlott agyába…

Nézzétek meg, ha még nem láttátok volna (amit egyébként kétlek – mert a tévécsatornák nagyon gyakran adják ezt a kitűnő filmet).

S visszatérve végül a jelenbe: Oszama Bin Laden meggyilkolása, és a napvilágra került kódnév – Geronimo – újabb indulatokat kavart az apacs legenda körül. Steven Newcomb, az „Indian Country Today” hetilap újságírója súlyosan bírálta a névválasztást, mondván: „Tiszteletlenség az őshonos amerikaiak által nagyra becsült személyiség nevének ilyen használata”. Loretta Tuell, az amerikai szenátus indiányügyi főbiztosa is úgy vélte, nem volt helyénvaló Geronimo nevének összekapcsolása az USA leggyűlöltebb ellenségével… Paul Antoine pedig, egy dél-dakotai sziú törzs tagja egyenesen odáig ment, hogy kijelentette: „ez egy újabb kísérlet arra, hogy az őshonos amerikaiakat terroristaként bélyegezzék meg”.

És valljuk be: tényleg lehetett némi célzatosság a névválasztásban. Emlékezzünk csak a történet elejére: Geronimo volt az az indián, aki a legtovább küzdött az Amerikai Egyesül Államok fennhatósága ellen…

Nóra

Elsőre úgy tűnt, egy új Jackie (vagy Jacky) Chan-film forgatókönyvét olvasom a jövőből, de másodszori nekifutásra már megértettem: a legjobb forgatókönyvíró maga az élet!

Történt mindez ma, amikor egy pár soros híren akadt meg a szemem, amelynek végkifejlete mindenki igazságérzetének megfelel.

Hongkongban egy aluljáróban, hajnalban támadott meg nyolc 15 és 19 év közti fiatal egy idős urat. Hátulról a földre teperték 81 éves áldozatukat, aztán nagyon meglepődtek! Merthogy a nagypapa a földre kerülve nemhogy megijedt volna, hanem felpattant, és úgy elverte a nyolc fiatalt, hogy azok alig tudtak elmenekülni...

Többen úgy megsérültek, hogy a véres nyomok alapján -egy közeli házban- pár óra múlva már el is fogta a „csapatot” a rendőrség.

Hogy mi ebben a tanúlság minden kegyetlen és bűnözésre vágyó tizenéves számára, az nagyon egyszerű: ne teperj a földre pénz reményében egy öreget sem, mert nem tudhatod róla, hogy hová tart és ki ő. A hírben szereplő idős férfi ugyanis a harcművészet nagymestere, és éppen edzésre sietett a kora reggeli órákban.

Több ilyen sétálgató idős nagymesterre lenne szükség ahhoz, hogy a világ biztonságosabb hely legyen a mostanitól!

Zsófi

Ismertem egy kamaszlányt, aki oly mértékben kritikus volt saját magával szemben, hogy el nem ismert volna egyetlen jó tulajdonságot sem azok közül, amelyekkel rendelkezett. Szerencsére volt egy barátnője, aki különféle technikákkal igyekezett helyrerakni a lány önbizalmát – például lediktált neki egy listát arról, hogy milyen értékes, különleges személyiség is ő. Aztán kötelezte, hogy minden nap olvasgassa ezt a listát… Így volt, Zsófi? (Merthogy persze, hogy megint a kamasz Zsófiról és Nóráról beszélek, én voltam az önbizalomhinyos tinilány. Úgy látszik, mostanában nosztalgikus hangulatban vagyok, és sokszor felidéződik bennem az a korszakunk.)

Mindez arról jutott eszembe, hogy olvastam egy cikket az önkritika-szindrómáról, egy újonnan nevesített pszichiátriai kórképről.

Ann Kearny-Crooke, a Cincinatti Pszichoterápiás Intézet vezetője, és a Columbia Egyetem „Partnership for Women’s Health” program vezetője nevezte el így azt a jelenséget, amely a mai huszonéves nők körében feltűnő mértékben terjed.

Ezek a fiatal nők, akik az információdömping korában váltak felnőtté, tehát gyakran találkoznak a médiában idealizált nő-képpel, és akiknek az édesanyja is keményen dolgozó, sikeres nő volt – igyekszenek mindent megtenni azért, hogy már huszas éveikben ők is mindent elérjenek, amit csak lehet. Keményen hajtanak, hajszolják az eredményeket és a sikert.

És eközben túlzott önkritikával szemlélik saját magukat – ez az érzés, és a vele járó stressz pedig megmérgezi az elért sikereket is.

Az elvégzett kutatások szerint ezeknek a huszonéves nőknek a 96%-a kritizálja magát saját bevallása szerint. 55%-uk nyilatkozta azt, hogy minden áldott nap támad legalább egy olyan gondolata, amelyben önmagával elégedetlenkedik. 85%-uk ismerte be, hogy ő saját maga legrosszabb kritikusa…

68%-uk gondolja úgy, hogy sokkal jobb lenne az élete, ha nem stresszelne annyit a saját tökéletlensége miatt!

A megkérdezettek naponta átlagosan 13 alkalommal gondoltak rosszak saját magukról...egyszóval minden ébren töltött órájukat megmérgezte ez az érzés...

És ha azt hisszük, hogy ez csak a fiatal felnőtteket érinti, akkor jobb, ha észbe kapunk, mi, szülők! Egy másik kutatás, amit 4000 kamasz részvételével folytattak le (14 és 18 év közötti résztvevőkkel), azt mutatja: egy harmaduk megfontolta már legalább egyszer, hogy plasztikai műtétnek vesse alá magát a nem elég tökéletes külseje miatt… És a felmérésben résztvevők fele elégedetlen a külsejével!

A mi dolgunk hát, hogy erősítsük gyerekeink önbizalmát, hogy tudatosítsuk bennük saját értékeiket – azt, hogy minden apró sikernek tudjanak örülni. Hogy ne nyomja őket agyon a teljesítménykényszeres külvilág. Hogy ne tévedjenek el a média hamis szépségeszményei miatt. Nem biztos, hogy mindegyikük mellett ott áll egy barát vagy barátnő, aki ezt az önbizalomerősítést elvégzi – ahogy Zsófi tette velem 25 évvel ezelőtt…

Ne hagyjuk, hogy fiatal éveiket megkeserítse az állandó elégedetlenkedés önmagukkal szemben.

Nóra

Egy igen érdekes hírre bukkantam: Kína állami ellenőrzés alá vonja állampolgárai fizikai valója után immár a lelküket is! Néhány hónapon belül életbe lép a törvény, amely megtiltja, hogy valaki engedély nélkül reinkarnálódjon…azaz újjászülessen a lelke!

Elképzelem a hivatalos eljárást: az előrelátó polgár kitölt egy adatlapot, amelyen kérvényezi, hogy halála után újjászülethessen… Be kell-e vajon írnia azt is, hogy milyen létformában szeretne reinkarnálódni? Vagy azért hagy az állam némi mozgásteret az isteni hatalomnak is? A karmának?

És ha valakinek a karmája szerint egy, az eddiginél magasabb rendű létformát kellene elfoglalnia – vajon akkor is megtilthatja az állam, hogy egyáltalán újjászülessen?  

Na de mi lesz akkor a lelkével? Hiszen a reinkarnációban hívők szerint a lélek újjászületésére azért van szükség, mert a dolgokon változtatni csak a földi létben lehet – fejlődni csak a földi valójában tud…

Ugyanez a keresztény hitben élőknél vajon hogyan nézne ki? Egy hivatal döntene arról, ki jut a mennybe, mely lélek mennyi időt tölt a purgatóriumban…?

Nem fokozom további kérdésekkel, talán már ennyiből is érzitek: mennyire abszurd az ötlet, amely egy állami hivatal ellenőrzése alá próbálja vonni az életen túli dolgokat…

A magyarázat azonban nagyon egyszerű. Kína vezetői nagyon is birtokában voltak a józan eszüknek, amikor ezt a rendelkezést meghozták. Lássuk, miről is szól ez a rendelet valójában!

A jelenlegi – tizennegyedik – dalai láma, Tendzin Gyaco nem csak vallási vezető, hanem a hagyomány szerint Tibet államfője is. Miután a kommunista rezsim elől elmenekült Tibetből, egész életét a Tibet függetlenségéért való harcra tette fel. A Nobel-békedíjas vezető ma már 76 éves, s a halálra készülődve többször kijelentette: soha nem fog újjászületni olyan területen, amely a Kínai Népköztársaság ellenőrzése alatt áll.

Alkalmanként azt is sugallta, hogy úgy dönthet, ő lesz az utolsó dalai láma azáltal, hogy egyáltalán nem születik újjá. Máskor kijelentette: az ismételt reinkarnációinak az a célja, hogy folytassa a befejezetlen munkát, és amennyiben a tibeti helyzet változatlan marad, nagyon valószínű, hogy újjá fog születni, hogy befejezhesse a munkáját.

A helyzet tehát úgy áll: ha Kínának sikerül megtiltania, hogy a területén kívül élő buddhista szerzetes reinkarnálódhasson – akkor azzal megtiltja, hogy az új Dalai Láma az eddigihez hasonlóan külföldön folytathassa küzdelmét Tibet függetlenségéért…

Könnyen előfordulhat, hogy a jelenlegi dalai láma halála után két utóda lesz tehát: egy, akit a kínai kormány ültetne a helyére, és egy, akit a buddhista szerzetesek választanak ki, ez pedig komoly feszültségekhez vezethet…

A hétköznapi emberekre nézve azonban ez mindenképpen megnyugtató: az ő lelkük nem érdekli a világi hatóságokat… Ez az egész csak politika – az egyszerű, átlagos lelkek nincsenek veszélyben továbbra sem!

Nóra

Mégegyszer Isten éltesse az édesanyákat ! Megtaláltam azt a verset, amelyiken a leginkább meghatódom, ha hallom…a nagyfiam első osztályos korában az iskolai műsorban szavalta el nekem ennek a szép versnek a második versszakát, amikor a kisöccse féléves volt !

Zsófi

Csorba Piroska: Mesélj rólam

Mesélj anya,
milyen voltam,
amikor még kicsi voltam?
Az öledbe hogyan bújtam?
És tehozzád hogyan szóltam,
amikor nem volt beszédem?
Honnan tudtad, mit kívánok?
Megmutattam a kezemmel?

Mesélj rólam!
Hogy szerettél?
Engem is karodba vettél,
meleg tejeddel etettél?
Akárcsak a testvéremet?
Gyönyörködtél akkor bennem?
Úgy neveztél: kicsi lelkem?

És amikor még nem voltam,
a hasadban rugdalóztam,
tudtad-e, hogy milyen leszek,
milyen szépen énekelek?
Sejtetted, hogy kislány leszek?

Mesélj anya,
mesélj rólam!
Milyen lettem,
amikor már megszülettem?
Sokat sírtam
vagy nevettem?
Tényleg nem volt egy fogam sem?

Ha én nem én lettem volna,
akkor is szerettél volna?

Május elseje a legszebb nap az éven! Legalább is számomra! Ezzel a nappal kezdődik el az év legszebb hónapja. Még tavasz van, de már közel a nyár, nekem ez az éven olyan időszak, mint a héten a péntek délután. Már vége a hétnek, de még a hétvége nem kezdődött el igazán...

A mostani május elseje nagyon érdekesen alakul, de ez az éven már előfordult, hogy nevezetes napok egymásra torlódnak: hagyományosan május elseje a „Munka ünnepe”, de mivel idén elseje május első vasárnapja, így „Anyák napja” is. Elég találó így együtt a két ünnep, mert általában mivel ünnepel egy anyuka? Munkával!

Franciaországban és a francia nyelvű országokban egy szokás kötődik május első napjához. Mivel ezekben a napokban nyílik a gyöngyvirág, és ezt a virágot a szerencse jelképének tartják a franciák, kis csokrokban 13 szál gyöngyvirágot ajándékoznak egymásnak barátok és ismerősök, de időnként ismeretlenek is. Ezt nevezik a gyöngyvirág ünnepének, és így kívánnak egymásnak szerencsét az egész évre.

Köszöntök minden anyát, nagymamát, meg dédnagymamát sok szeretettel és kívánok mindenkinek sok szerencsét egész évre!

Zsófi

Weöres Sándor: Buba éneke

Ó ha cinke volnék,
Útra kelnék,
Hömpölygő sugárban
Énekelnék-
Minden este
Morzsára, buzára
Visszaszállnék
Anyám ablakára.

Ó ha szellő volnék,
Mindig fújnék,
Minden bő kabátba
Belebújnék -
Nyári éjen,
Fehér holdsütésben
Elcsitulnék
Jó anyám ölében.

Ó ha csillag volnék
Kerek égen,
Csorogna a földre
Sárga fényem-
Jaj, de onnan
Vissza sose járnék,
Anyám nélkül
Mindig sírdogálnék.

Ágh István: Virágosat álmodtam

Édesanyám,
virágosat álmodtam,
napraforgó
virág voltam álmomban,
édesanyám,
te meg fényes nap voltál,
napkeltétől
napnyugtáig ragyogtál.

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik,
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba kerül,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

"Anyu! Anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van,
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom,
most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
anyu fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

Létay Lajos: Nagymamák köszöntője

Erdő lánya, gyöngyvirága
gyöngyöm-böngyöm gondot űz,
rügy kipattog, madár csattog,
barkát vet a parti fűz,
zöld erdőben, zölden gyöngyen,
fehér gyöngyből gyöngyvirág,
gyöngyös gyönggyel, gyöngyvirággal,
köszöntöm ma NAGYMAMÁMAT!

A kezemben egy régi fénykép, két szép és csinos tizennyolc éves lány látható rajta – mindketten sötétkék szoknyában, sötétkék mellényben, fehér blúzban… Hajuk szépen fodrászolt, a szemük könnyes…

Talán nem volt nagy művészet kitalálni: Zsófi és Nóra van a képen, a ballagásuk napján. Mondhattam volna, hogy mi vagyunk a képen – de valahogy nem jött a számra ez így. Annyira más embernek érzem magam – és téged is, Zsófi!

Akkor még minden előttünk állt. Akkor még el sem tudtuk képzelni, hogy hogyan is lesz, ha majd több iksszel a hátunk mögött visszanézünk.

Hát ilyen lett. Mi még mindig ugyanolyan érzelgősek vagyunk, mint 18 évesen (sőt…). Még mindig egész nap egymással vitatjuk meg a világ nagy és fontos dolgait. De már nem vagyunk úgy megrettenve a nehézségektől – mert tudjuk: a többségüket le lehet győzni. Helyt tudunk állni a legkülönfélébb helyzetekben. Ma már – ha összeadjuk kettőnk családját – hat gyereket nevelgetünk…

De már azt is tudjuk: nem úgy lett, nem azok lettünk, akiket könnyes szemmel elképzeltünk a Földes padjaitól búcsúzva. Hja kérem, az élet nem habostorta – ahogy Virág elvtárs is megmondta!

A ballagás igazi vízválasztó – nem csak egy kopott hagyomány, amit kényszerűségből megtartottunk. Még ma is ugyanazt a meghatottságot és megilletődöttséget látom a ballagó diákokon, mint amilyet mi éreztünk anno.

Pedig a világ cinikusabb lett, a kamaszok szemtelenebbek (vagy nem?).

Középiskolában tanító barátnőmnek úgy kell kierőszakolnia a szerenádot ballagó osztályától - olvasom a facebook-bejegyzéseiben. De a ballagás maga örök és sérthetetlen.

Kicsit irigylem őket, ahogy belépnek ma a fáradt orgonaágakkal feldíszített iskolakapun. Ahogy átérzik az élet súlyát – talán ma először 18 évnyi életük során.

De csak egy kicsit… Valójában még a fiatalság vitathatatlan előnyei miatt sem szeretnék visszakerülni oda. Hogy még előttem álljon mindaz, amivel azóta megküzdöttem?! Na neeeem…

Nóra

Nóra írása, azaz inkább visszaemlékezése meghatott és el is gondolkoztatott. Be kell vallanom, nekem még mindig, 23 (!!!) év elmúltával is összerándul a gyomrom a középiskolai éveim emlékétől. Nekem azok voltak életem legnehezebb évei, pedig aztán is volt dolgom éppen elég. Ha a mai agyammal végig gondolom, mi volt abban a legnehezebb, akkor már válaszolni is tudok: páncél nélkül, először kellett kimenni a „csatatérre” és megszerezni az első hadi élményeket és hadi tapasztalatokat...

El kellett indulnom otthonról, ahol minden szeretetet és figyelmet megkaptam a szüleimtől és saját lábamra kellett állnom...ami éppen elég lett volna 18-19 éves koromban, de kénytelen voltam 15 évesen elkezdeni a folyamatot, mert középiskolába kellett mennem!

Egyszerre kellett felnőni és jól tanulni, és közben megtanulni kialakítani egyedül a napi teendők listáját. Ettől nagyon nehéz és –talán mindenki számára- a legemlékezetesebb ez a négy év. A ballagás pedig nem egy évzáró, nem! Ez a gyerekkor lezárása, soha többé ilyen formában már nem tud az ember beülni az iskolapadba...és soha többé nem lesz vele egy közösség sem olyan kíméletlenül, de jellemformálóan (!!!!) őszinte!

Ez az oka annak, hogy az emberek túlnyomó többségének a legjobb és legöregebb barátságai a középiskolából vannak...mert a felnőttkor kapujában szerzett barátainkkal tudunk felnőtté válva is a legőszintébbek maradni...

Nóra! Egyáltalán nem értek veled egyet! Te mindig azt emeled ki az elmúlt évek eseményeiből, hogy mennyire megváltoztunk, nem is azok vagyunk már, akik akkoron! Bizony ellent kell, hogy mondjak neked, de nem változtunk „semmit”! Tapasztaltabbak és öregebbek lettünk, ez igaz, de a személyiségünk ugyanaz, kibújni a bőrünkből nem tudunk, de miért is akarnánk! És ehhez is kellett vagy 20 év, mire felfogtuk, hogy „hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől, futni úgyse tudsz”, ahogy Karády művésznőtől jól tudjuk. Kutyából nem lesz szalonna, Nórából Nóra marad, Zsófiból meg Zsófi!

Ezt az állítást pontosan ez a blog bizonyítja a legjobban. Én még mindig csak mesélek, mesélek, egyik történetből eszembe jut még száz másik, közben szóba állok mindenkivel, figyelek, összegyűjtök és próbálok valami szintézist teremteni a gondolataimban meg a mondókámban, míg Te azóta is naprakészen tudod, hogy melyik zöldhajú angol zenész lett piroshajú, és melyik az a 100 könyv, amit az elmúlt 3 hónapban adtak ki, és már készen is vagy legalább nyolcvannak a „recenziójával”. Ja! Hogy közben bőgnek a gyerekek, enni akar a „teremtés koronája”, elszaladunk jönni-menni-aláírni-fontoskodni-pecsételni, az csak a „körülmények véletlen összjátékának” köszönhető!

És abban sincs igazad, hogy nem így terveztük! Miazhogy, nagyon is, ahogy egy „klasszikus” mondta! Valamikor második gimnázium körül három lány beszélgetett: Éva kijelentette, hogy bíró lesz és anyagilag mindenkitől független! (Az is lett!) Nóra kijelentette, hogy üzletasszony lesz, Zsófi pedig, aki legalább annyi ambícióval bírt, mint két barátnője, kijelentette mindenki legnagyobb csodálkozására, hogy valami lesz (de nem az igazi? Ahogy Rajkin mondta az évszakokról!), még nem tudja, hogy mi, de az biztos, hogy lesz négy gyereke! Nóra ma (és 10-15 évvel ezelőtt is az volt!) üzletasszony! /Csak nem egyedül, hanem a(z) (üzlet-, és élet-) társával!/ Zsófi pedig lett „valami” és van 4 gyereke! Hol van itt a dolgok „spontán” végkifejlete?

Az évek repülnek, a ráncok megjelennek, de bennünk „semmi” nem változik és nem is értjük, hogy ment el 15-20-25 év ilyen –legalább is bennünk- „nyomtalanul” (az hogy eseményből volt elég, az élet sajátja, nem egyedi példa!).

Éppen tegnap írta ki a facebookra egy egyetemista barátnőm, hogy meglátogatta a régi edzőjét, aki órát tartott egyetemista lányoknak, akik –ezt én számoltam ki!- éppen akkoriban születtek, amikor mi voltunk annyi idősek, mint most ők...nehezen hihető!

Szóval Nóra hidd el, a gyermekkorát éppen lezáró és ezen a tényen meghatódó két lányka is mi voltunk, meg a „mai bloggerek” (!!!) is mi vagyunk, meg a holnapi ötvenesek is mi leszünk!

Hajrá Lányok!!!

Zsófi

Egyszer azt mondta nekem valaki -nagyon bölcsen- a mai "helyzetről", hogy a párválasztás 30-40-50 (és korábban is!) évvel ezelőtt nem csak egy természetes életprogram volt, hanem "gazdasági szükségszerűség" is.

Egy fiatal felnőtt tudta, sokkal nehezebb elindulni az életbe egyedül, mint párban, mert kell egy társ az élet nehézségeinek elviseléséhez.

Ez (is!) volt az oka annak, hogy a mi korosztályunkban nagyon ritkán akadt olyan gyerek, akit az édesanyja egyedül vállalt. Én középiskolás koromban találkoztam először ilyen gyerekkel, de nála sem volt egyértelmű, hogy nincs apukája. Az volt a hivatalos verzió, amit az érintett is elhitt, hogy amikor az anyukája terhes volt, az apukája elhagyta, majd el is váltak, ezért nem ismerte a gyermeke.

Egyszer megemlítette ez az ismerősöm, hogy milyen furcsa, az apukájának éppen az volt a családi neve, mint az édesanyja anyukájának, azaz a nagymamájának a leánykori neve. Mivel elég fiatalok voltunk, ez a „jelentéktelen” információ a környezetünkben senkinek sem mondott semmit. Nekem viszont összeállt a kép: anyukája szerelmes lett valakibe, aki valószínűleg nem akarta őt vállalni, amikor terhes lett...

Nehéz lett volna bevallani, hogy a gyereke egy ilyen -sikertelen- kapcsolatból született, így inkább hallgatott, és anyakönyveztette a gyerekét az édesanyja leánykori nevére...

Ez a gyerek teljes életet élt, együtt éltek a nagyszülőkkel, akiket imádott! Mégis teljesen más (nagyon zárkózott) volt, mint mi, „normális” gyerekek...egyszer szomorúan azt mondta: "el sem tudjátok képzelni, milyen lehet menni az utcán, és minden negyvenes férfira úgy nézni, ez is lehet az apám, meg az is"!

Tizenévesen nem is gondoltam bele a helyzetébe, de valami mély szomorúság mindig megcsapott, ha beszélgettem vele.

Azt, hogy apa és apa hiánya közt mekkora különbség tátong, egy másik esetből lehetett jól látni. Volt egy közös barátunk, aki szintén nem ismerhette az édesapját, ő is sérült emiatt, de mégis minden más volt abban a történetben!

Az ő édesanyja büszke volt arra, hogy egyszer volt egy remek férje, aki orvos volt, de amikor gyermeküket várták, az édesapa autóbalesetben meghalt. Itt volt egy markáns apafigura, akire büszkének lehetett lenni, akiről mindent lehetett tudni, voltak fényképek, rokonok, és a tény, hogy ez egy borzasztó tragédia következménye, hogy nincs férfi a családban. A gyerek identitástudata is erős volt és egészen más, mint azé, aki semmit nem tudhatott az apjáról.

Van egy kis park, ahová a gyerekeim járnak focizni, kártyázni a szomszéd gyerekekkel, szórakozni, barátkozni. Kevés gyerek törzshelye ez, de olyan, mint egy nagy család a park márciustól október-novemberig...aztán mindenki téli álmot alszik, alig találkozunk egymással, pedig szomszédok vagyunk, és akkor márciusban újra kezdjük, és minden ott folytatódik szerencsére, ahol ősszel abbahagytuk.

Ebben a parkban, szinte a szemünk előtt nőtt fel egy kislány, aki már kisiskolás. Nagyon kedves és szép: egyke, mindent megkap, de mégsem kényes, anyukája "agyonszereti", mégsem önző. Jólnevelt és tud alkalmazkodni, a nagyobbak is befogadták a csapatba.

Csak egy „baj” van vele, nincsen apukája. Anyukáját természetesen senki nem faggatja, hogyan alakult így, hogy állandóan egyedül vannak a lányával.

A gyerekek világa egészen más, mint a felnőtteké, őket csak az érdekli, hogy a társuknak milyen személyiségjegyei vannak, ad-e a cukorkából, ha van nála, segít-e, ha kell, tartja-e a titkot, ha erre van szükség...az, hogy van-e apja, senkit nem érdekel...és mégis szembesülni kénytelenek az élet igazságtalanságaival, ha akarnak, ha nem.

A parkban minden gyereknek van testvére és együtt élő szülei, nem „reprezentatív minta” ez a 21.századi valós családi viszonyok felméréséhez, de így alakult...

Ez a kislány az egyetlen, akinek csak anyukája van. Így még sokkal nehezebb a dolga, mert látja maga körül a testvérpárokat és azt, hogy az apukák is fel-, feltűnnek a színen változó gyakorisággal...például ha egy gyerek biciklizni tanul, vagy focizni hozza ki az apját.

Ilyenkor a kislány soha nem hagyja szó nélkül a dolgokat. Elkezd mesélni arról, hogy neki is van apukája, csak nem szokott idejönni, de vele szokott játszani, meg biciklizni, szoktak családi programokat csinálni hármasban, és olyankor együtt van az anyukája meg az apukája...sőt, időnként elmeséli, hogy van testvére is, fiú is, meg lány is...és mesél, mesél, zavarba hozva a gyerekeket: nem értik, hogy miért kell „hazudnia”, amikor mindenki tudja, hogy soha nem lehet látni őt mással, csak az anyukájával.

A gyerekek még nem értik, hogy ezek a „mesék” kellenek, hogy a kislány magát erősítse, ő is éppen olyan, mint a többi a parkban, náluk is minden „átlagos”, és ami a legfontosabb, természetesen neki is van apukája!

Pár napja éppen minden gyerek lent volt a parkban, amikor megérkezett az egyik apuka. A kislány odafordult az apuka kisfiához és megkérdezte: „A Te apukád?”. A kisfiú igennel válaszolt, erre a kislány álmodozó szemekkel váratlanul azt mondta: SZÉÉÉP!!!

Mire kimondta, már el is szégyellte magát, de a gyerekek az egészből a helyzetkomikumot vették csak észre, és nevetve ismételgették, hogy: szééép, szééép!

Mi felnőttek meg azt is megértettük, hogy mitől lehet "szép" egy apuka.

Zsófi

Az ünnep után marad sonka és tojás, amit valahogy fel kell dolgozni. Összegyűjtöttem néhány ötletet, hogy mi is készülhet a maradékból.

Először is a legkönnyebben elkészíthető vacsora a sonkás melegszendvics. Kenyérszeleteket megvajazunk, ráteszünk egy szelet sonkát minden szeletre -csak ne legyen nagyon vastag a sonka-, és a végén megszórjuk egy kis reszelt sajttal. Sütőben ráolvasztjuk a sajtot a kenyérre, és készen is van a vacsora.

Aztán ott van a rakott krumpli, ami egy állandó húsvét utáni fogás. Csak krumplit kell főzni és karikázni, és a szintén felkarikázott főtt tojással, meg a kockára vágott sonkával, a tetejét leöntve tejföllel, 15 perc alatt készre süthető. A végeredmény egy remek tepsis étel lesz.

Aki nem kedveli a krumplit, vagy éppen nincs kedve hozzá, annak ajánlom a tésztát. Itt aztán tényleg több lehetőség is van a sonka felhasználására.

Egy nagyon egyszerű, de nagyon finom recept:

Sonkás kocka

Hozzávalók:

20 dkg fõtt sonka, 3 dl tejföl, 1 evőkanál zsír vagy vaj, kevés zsemlemorzsa, fél kg csuszatészta, 1/2 kávéskanál bors.
A sonkát kockákra kell vágni, és összekeverni a fõtt csuszatésztával, a borssal és a tejföllel. Egy tepsit ki kell zsírozni vagy vajazni, meghinteni zsemlemorzsával, majd beleönteni a sonkás keveréket. Forró sütõben kb. 20 percig kell sütni.

Nagyon szeretem a Carbonara tésztát, annak mintájára bacon szalonna helyett használhatunk sonkát.

Megfőzöm a fél kg spagetti tésztát, de tulajdonképpen mindenféle tésztával (pl. tagliatelle, nekem ez a kedvencem) finom. 20 dkg főtt sonkát felkockázok apróra és pici olajon megsütöm. Ha sok zsír fő ki, le kell belőle önteni! Hozzáadok a sonkához 2-3 dl főzőtejszínt és 10 dkg reszelt parmezán sajtot, de lehet másféle reszelt sajt is. Összefőzöm ezt egy szósszá. Ráöntöm a tésztára és tálalom, minden adagra kerül még egy kis reszelt sajt díszítésnek.

Ha a főtt tojást és a sonkát egyszerre szeretnénk hasznosítani, akkor ehhez megfelelő recept a töltött tojás!

Így készül a sonkás töltött tojás:

Kell hozzá:

5 kemény tojás (ha több tojást készítünk, akkor az adagokat mindenből arányosan növeljük), 5 dkg vagdalt fõtt sonka, apróra vágott zöldpetrezselyem, csipetnyi só és bors, 1 evőkanál tejföl, 1 kávéskanál ketchup, 2 kávéskanál szobahőmérsékletû vaj, vagy margarin.
A tojásokat kettévágom, a sárgáját kiveszem és összekeverem a többi hozzávalóval. A masszát visszatöltöm a fél tojásokba és valami zöldséggel (paradicsom, paprika, uborka, retek) díszítem.

Én a kockára vágott és olajon megsütött sonkát főzelékekhez is tálalom.

Tegnap vacsorára pároltam rizst, amit kurkumával ízesítettem, szép sárga lett. Megfőztem egy fej karfiolt sós vízben, amit a gyerekeimnek apróra vágtam és a rizzsel kicsit összekevertem. A felnőtteknek természetesen „rózsákban” tálaltam. A tányérra kitettem a rizses karfiolt és megszórtam sonkakockával, majd egy kanál tejföllel díszítettem. Mindenkinek nagyon ízlett. Ugyanez más –párolható- zöldséggel is elkészíthető.

Jó étvágyat kívánok!

Zsófi

Tavaly húsvétkor végigvettük, hogyan húsvétolunk mi, és hogyan a többi nemzetek. Itt: http://kerjtanacsot.blog.hu/2010/03/31/husveti_nepszokasaim

és itt: http://kerjtanacsot.blog.hu/2010/04/03/husvet_a_nagyvilagban_1

olvashattok erről.

A locsolás az ősi, termékenységfokozó rítusokra vezethető vissza – de összefüggésbe szokták hozni két keresztény gyökerű legendával is. Az egyik: amikor a jeruzsálemi asszonyok Krisztus feltámadását hirdették, hideg vizet kaptak a nyakukba, hogy elhallgattassák őket. A másik is hasonló: a Jézus sírját őrző katonák öntötték le vízzel a feltámadást felfedező és hangos szóval hirdető asszonyokat…

Az első írásos emlékek a 17. századból maradtak fenn a locsolkodásról. Apor Péter történetíró és főispán írta a cifra című művet: „Metamorphosis Transylvaniae, azaz: Erdélynek régi együgyű alázatos ideiben való gazdagságából ez mostani kevély, czifra felfordúlt állapotjában koldússágra való változása”. Ebben a csodálatos történeti írásában olvasható: „… úrfiak, alávaló, fő és nemes emberek húsvét másnapján az az vízben vetü hétfün járták a falut, erősen öntözték egymást az leányokat hányták az vízben …” Értelmezéséhez nem árt tudni, hogy „vízbevető hétfő” volt a neve ekkoriban a húsvéthétfőnek.

Én egy olyan faluban élek, amelyben őslakos és városból betelepült családok szinte egyforma arányban laknak. Nagy örömmel láttam ma, hogy a locsolás népszokását a mai napig élénken őrzik a fiatalok!

Reggel a nagyfiam útnak indult kiöltözve, gyalog az utca túlsó végén lakó osztálytársnőjét meglocsolni. Mi a távolból figyeltük ténykedését. Láttuk, hogy mikor odaért a kapuhoz, éppen kifelé jött az előző locsolkodó társaság a kislánytól! Nem túl hosszú utcánkban ezen kívül még egy locsoló apukával és fiával is találkoztunk.

Ezután családostól átmentünk a barátainkhoz, ahol két leányzó várta irulva-pirulva a locsolkodókat. Ott tartózkodásunk ideje alatt egy újabb fiúcska is befutott, őt az anyukája kísérte!

Egyszóval nem csak én ösztönzöm a fiaimat a hagyományok őrzésére, hanem vagyunk még jópáran, akiknek ez fontos annyira, hogy nem csak a családtagokat öntik nyakon egy pohár vízzel a hecc kedvéért (mert persze, hogy ez is volt! Kaptam a nyakamba reggel három jókora pohár hideg vizet én is…).

A locsolásért járó „zsákmány” sem maradt el – igaz, az már kevésbé volt tradicionális. A gyerekkorú locsolófiúknak és apukáiknak általában csokitojás jár ma már a locsolásért. Egy-két helyen festett tojást is kaptak az enyémek, de hagyományos mintával díszített piros tojást egyet sem – helyette készült arany tojás, ékszer-szerű strasszokkal díszített, vagy dombormintás festékkel pingált. (Talán ezek a tojásfestő lányok-asszonyok nem tudják: a piros színnek nagy jelentősége van, az ősi mágikus elv szerint ugyanis „a piros előzi a pirosat” – vagyis egy piros tojás megvéd a tűztől, a sebesüléstől...).

A családon kívül (nagy örömömre) pénzt sehol nem adtak a locsolásért, engem mindig is zavart, hogy a pénz még ebbe a hagyományunkba is bekeveredett valahogyan… Már gyerekkoromból is van olyan emlékem, hogy idegen fiúk jártak pénzért locsolkodni, és akkor is ünneprontónak éreztem ezt.

Azt kívánom nektek, hogy még nagyon sokáig fennmaradjon eredeti formájában ez a szép szokás, és nekünk, nőknek mindig jusson annyi rózsavíz, hogy el ne hervadozzunk! Fiúk, nektek pedig jusson mindig a locsolásért járó ősi termékenység-jelképből: a piros tojásból!

Nóra

A kereszt felső
ága égre mutat,
nagy örömhírt tudat:
„itt van a te utad”

a kereszt két karja a légbe szétszalad,
rajta sovány kezek tört vért virágzanak:
„vigyázz: őr a lélek, de a test megszakad,
kétfelé visz ösvény s te szabad vagy, szabad”

a keresztnek alsó
ága földre mutat:
„vesződj: itt áss kutat,
lásd benne arcodat.”

Kosztolányi Dezső: Fasti - Húsvét

Már kék selyembe pompázik az égbolt,
Tócsákba fürdenek alant a fák,
A földön itt-ott van csak még fehér folt,
A légen édes szellő szárnyal át.

Pöttöm fiúcskák nagy hasú üvegbe
Viszik a zavaros szagos vizet,
A lány piros tojást tesz el merengve,
A boltokat emberraj tölti meg.

S míg zúg a kedv s a víg kacaj kitör,
Megrészegül az illaton a föld,
S tavasz-ruhát kéjes mámorban ölt -

Kelet felől egy sírnak mélyiből,
Elrúgva a követ, fényes sebekkel
Száll, száll magasba, föl az isten-ember.

A Föld napja nem is lehetne jobbkor, mint nagypénteken! Idén április 22-én összecsúszik a múlt és a jövő: emlékezünk Jézus kereszthalálára, és tehetünk valamit a jövőnkért. Hogyan? Úgy, hogy például kimegyünk a házunk elé, és összeszedjük az utcában és a legközelebb eső parkban, játszótéren a szemetet.

Nekem ehhez nem kell ünnep, minden nap megteszem, példát mutatok a gyerekeimnek és mások gyerekeinek is..ahová én járok a gyerekeimmel, teljesen függetlenül attól, éppen hová, ott egy idő után már nem szemetelnek a gyerekek a jelenlétemben, mert azonnal felveszem... és ezen természetesen annyira meglepődnek, hogy elszégyellik magukat...

Néha persze megkapom, hogy „anyaaa, olyan cikiii vagy!”, de ettől függetlenül szedik velem együtt más szemetét a gyerekeim is. A férjem pedig olyan mesterfokon űzi ezt, hogy már közmondásos a falunkban, ahonnan származom, hogyha szemetes a szüleimmel szemben lévő kis játszótér, a polgármester, aki ráadásul még a szomszédunk is, „viccesen” megállapítja apámnak: "össze kell szedetni a szemetet, mert különben jön a vőd és összeszedi".

Ugye mi szeretnénk polgári ország lenni...ami nem attól lesz, hogy azt mondjuk, "az" vagyunk, hanem attól, ha úgy is teszünk, mintha! Bizony-bizony egyáltalán nem megalázó lehajolni más szemetéért! Legyen neki megalázó, hogy eldobta! Szégyellje ő magát, ne én, aki összeszedem...

A Föld napja mozgalom egyik jelmondata: "Ki mondta, hogy nem tudod megváltoztatni a világot?" Ez a gondolat és alapállás nekem nagyon tetszik, és ha jól belegondolok, mindig is ezt képzeltem magamról nagyképűen és szerénytelenül, hogy: ki monda? Nekem senki! A saját környezetemben mindig próbáltam megváltoztatni a "világot", ha máshogyan nem is, legalább azzal, hogy lehajoltam más szemetéért szívesen.

Öröm tudni, hogy az 1970 április 22-én, a Föld védelmére indított mozgalomba mára 125 ország polgárai és civilszervezetei kapcsolódtak be. Ma hallottam a TV-ben, hogy Észtországban például sikerült egy nap alatt többszáz illegális szemétkupacot, szeméttelepet felszámolni úgy, hogy sok ember egyszerre kezdett el takarítani a hazájában. 

Szóval ha sokan akarnak-akarunk valamit, akkor annak már van eredménye is! Érdekes információkat lehet olvasni a magyarországi Föld napja alapítvány oldalán is, amelynek címe: www.fna.hu.

Néhány napja írtam (http://kerjtanacsot.blog.hu/2011/04/19/husvet_kozeleg_2#c13269333), hogy a falusi szokások egyike volt nagytakarítani a nagyhéten, kifényesíteni még a szerszámokat is. Ha valaki ezen a héten nem fejezte be a rendrakást, akkor most kétszeres indokkal és kedvvel láthat neki: népi hagyományörzőként a Föld tisztább jövőjéért indított mozgalomnak is részesévé válhat. Mostmár legalább értem, miért nem fejeztem be a lakás csinosítását idáig. Vártam a legmegfelelőbb pillanatra, ami most jött el!

Kívánok mindenkinek csendes és meghitt nagypénteket, valamint aktív és dolgos "Föld napját"!

Zsófi

Ki ne emlékezne a hatvanas évek egyik legjobb romantikus komédiájára, amelyben Redford és Jane Fonda ifjú házasként mennek egymás agyára…miközben persze imádják is egymást!

Ez volt az a film (pontosabban a film alapjául szolgáló darab Neil Simontól), amely nevesítette is azt a hollywood-i sztereotípiát, miszerint mezítláb sétálgatni a gyepen egy átlagos városi parkban – az a bohémság netovábbja! Redford, a szigorú életfelfogású ügyvéd a film egyik pontján berúg, és cipőjét ledobva a Washington Square Parkban szaladgál, hogy bebizonyítsa: nincs igaza a feleségének, amikor túlzottan óvatosnak és betegesen józannak nevezi…

Az amerikaiak (tudom, ez általánosítás – itt most egy „átlagamerikai” kispolgárról beszélek, aki megintcsak nem létezik, mert az egyik amerikai ilyen, a másik olyan… Na, szóval egy nagyvárosban élő, öltönyös munkát végző, kispolgári életmódú amerikairól beszélek!) annyira „begombolkozottak”, annyira adnak a látszatra, arra, hogy „rendes” embernek tűnjenek! Valahol itt húzódik meg nekik a határ a normális és az őrült közt… a ledobott cipőnél! És ez bizony kissé nevetséges.

Ma Budapesten, az Erzsébet téri park mellett vitt el az utam, és ámulva láttam, mennyire benépesült fiatalokkal és nem annyira fiatalokkal. Nemcsakhogy mezítláb, de sokan meztelen felsőtesttel élvezték a korán jött nyárias meleget.

Jó volt nézni, hogy a város közepén ez a közösségi tér mekkora békét és nyugalmat áraszt, hogy nem mindenki rohan a dolgára, nem mindenki pöfög a dugóban az autójával – hanem igenis van, aki szakít egy átlagos hétköznapon is időt arra, hogy a barátaival egy jót beszélgessen, süttesse a hasát, lazítson.

Szerintem ezek a lopott kis szünetek, a látszólag céltalan séták, üldögélések életmentőek a stressztől nyomorított ember számára!

Tehát: ki a parkba – mezítláb vagy cipőben – ez mindegy! És ne csak akkor, amikor a gyerekeiteket viszitek játszótérre (mert azt minden anya tudja, hogy nem nevezhető valódi lazításnak…).

Kívánom nektek, hogy tudjatok ti is lazítani, sikerüljön megtalálni a mindennapjaitokban azt a pár órát, amikor nem csináltok semmi hasznosat – „csak” befelé figyeltek, regeneráljátok megtépázott idegrendszereteket. Így, húsvét előtt különösen időszerű a befelé figyelés, a lelki rákészülés.

Szép, nyugodt napot kívánok nektek Nagycsütörtökön is, és az átlagos hétköznapokon is.

Nóra

Nagyhéten vagyunk, ez a keresztény világ számára az év nagyon fontos időszaka, és a húsvétot előzi meg, amely a legnagyobb keresztény ünnep. Pontosabban a nagyböjt utolsó hete ez, amely virágvasárnaptól (Jézus Krisztus a halála előtti vasárnapon vonult be Jeruzsálembe, erre emlékezünk a húsvét előtti utolsó vasárnapon, azaz virágvasárnapon) nagyszombatig tart.

A nagyböjt a húsvét előtti negyven napos időszak, amely Jézus Krisztus ennyi ideig tartó böjtölésére emlékeztet. A nagyhéten belül a Húsvéti Szent Háromnapon (liturgikus nevén: Sacrum Triduum Paschale), azaz nagycsütörtökön, nagypénteken és nagyszombaton emlékezik meg a kereszténység Jézus Krisztus kínszenvedéséről, kereszthaláláról és feltámadásáról.

A nagyhét a tavaszi újjászületésre koncentrál, a természet megújulása a test és a lélek megújulását is hozza. Szokás volt ilyenkor a faluban, hogy a parasztok a nagyhét tiszteletére megtisztították az egész portát, az istállót és a melléképületeket is. A szerszámokat letisztogatták, kifényesítették. Különös gonddal készültek ilyenkor az évi gyónásra, áldozásra.

A nagyhéten csütörtök napja, azaz nagycsütörtök, Krisztus utolsó vacsorájára az Olajfák-hegyén, majd elfogatására és szenvedéseinek kezdetére emlékeztet. Az esti mise után elnémulnak a harangok (Rómába mennek), az orgona és a csengettyűk, kezdetét veszi a legmélyebb gyász. Az oltárcsengő helyett kereplőt, fakalapácsot használnak a szomorúság jeleként.

Nagypéntek Jézus kereszthalálának emléknapja, ez a legszigorúbb böjt és gyász ideje. Nagyszombat húsvét ünnepének előnapja, az igazi húsvéti ünneplés kezdete : ekkor ér véget a negyvennapos böjt és az ünneplő családok elkészítik a hagyományos, sonkából és tojásból álló vacsorát.

Idén nagyon érdekesen alakul az ünnep, mert György napon (április 24.) lesz a húsvétvasárnap, és Márk napján (április 25.) lesz húsvéthétfő. Ennek a két napnak külön-külön is megvannak a maga hagyományai.

A népszokás szerint György napon hajtották ki az állatokat a szabadba, és szegődtették a pásztorokat, béreseket, mert ezt a napot tartották az igazi tavasz kezdetének.

Szent György napi közmondások:
Ha a rozsvetésben a varjú elbújhat, akkor telt csűrt hoz az aratás.
Szent György után kalapáccsal sem lehet visszaverni a füvet.

A György napot követi Márk napja, amely a hagyomány szerint a kukoricavetés és a búzaszentelés napja. A pap a mise után a hívőkkel kivonult a határba, majd megszentelte a vetést, és ezekből a megszentelt búzaszálakból mindenki vitt haza.

Magunk is tapasztalhatjuk, hogy a füvet tényleg nem lehet már kalapáccsal sem visszaverni, de szerintem senki nem is akarhatja ezt, örülünk, hogy végre van !

Kívánok mindenkinek áldott húsvétot és nagyon boldog névnapot minden Györgynek, Gyurinak és Gyurkának, valamint a Márkoknak és Márkóknak sok szeretettel!

Zsófi

Ahogy a technika beépült az életünkbe, úgy lassan teljesen beépül a párkapcsolatokba is. Ha egyáltalán marad arra idő, hogy párkapcsolat alakulhasson a technika vívmányai mellett. Ugye egyre többen mondják azt, hogy a fiatalok az interneten élnek, nem úgy ismerkednek és randiznak, ahogy pár éve, vagy évtizede tették ugyanezt elődeik...

A hetvenes évek „szabados” légkörében bármikor megszólított egy csinos lányt egy fiú az utcán, moziban vagy akárhol...

Egyik -nagyon- korai filmélményem a Kenguru...aki azt látta, soha nem fogja elfelejteni Tarján Györgyi kissé kiálló fogait és szemtelenül „modern”, tapadós és gátlástalan stílusát! (Nyári szünetben láttam a filmet, nagyanyám éberségét kijátszva tudtam megnézni!)

Van olyan történetem ugyanebből a korszakból, hogy egy csinos lány kedvéért akár egész kocsisor is képes volt lassítani a pesti belvárosban, és ha ugyanerre a lányra naponta átlagosan három teherautós nem fütyült ki az ablakán, már rosszul volt...

Ezt én is ámulva hallgattam a kilencvenes években, de a maiak meg el sem tudják képzelni az ilyenfajta „egészséges erotikát” az élet minden pillanatában.

Jut mindez eszembe több apró dologról is, sorolom sorjában! Pár hete láttam egy műsort, ahol 14-16 éveseket kérdeztek ismerkedési szokásaikról...engem az eredmény megdöbbentett! Szinte mindenki azt mondta, hogy főleg csetel és interneten ismerkedik, mert ott kiderül, hogy lehet-e jókat beszélgetni, míg élőben „ciki” találkozni, mert mi van, ha nem illenek össze...meg jobb megismerkedni, még a személyes találkozás előtt.

Hasonló érvek hangzottak el, de úgy beszéltek a kamaszok, mintha iszonyatos nagy stressz lenne egy korosztálybélivel szemtől-szemben beszélgetni, ismerkedni, amikor benne van a pakliban, hogy az az illető még ki is kosarazhat, ráadásul mindezt "élő egyenes adásban". Óvatoskodnak a fiatalok...ebben igen! Na de ha másról van szó, azt mondják a szexológusok, akkor már nem ennyire! Komolyan mondom, én ezt nem értem!

Nagy port kavar az Éden Hotel című televíziós „játék”. Lehet róla olvasni hírkeresőkön, facebookon, minden „vélemény- és értékformáló fórumon”...Gondoltam egy merészet, és megnéztem, mitől döglik a légy! Nem csalódtam! Az egy dolog, hogy a játékosok nagyobb része (mindenfajta iskolai végzettségre való tekintet nélkül!) makog! Úgy beszélgetnek, ahogy csetelnek, viszont nagyon odateszik magukat és a bátrabbja mindent bevállal...jaja, bizony, és ez így okok! Na de legyen! Ugye nem mindenki egy született Cicero, ebben megegyezhetünk!

Na de mit olvasok pár napja? Akármit is mondunk és akármiből próbálunk divatot csinálni, az attól még nem lesz az, mert mi azt akarjuk. Így van ez a szingliség önként és büszkén vállalt formájával is. Bármennyire is szeretnék sokan elhitetni, hogy ennek a létformának van egy ilyen fajtája, de sajnos nincs!

Az angolszász területeken terjed egy szolgáltatás, amely arról gondoskodik, hogy az internet közösségi oldalaira (elsősorban a facebookra) a teljes életüket kitapétázók ne legyenek annyira kiszolgáltatottak, mint amennyire azok. Mert ugye ha valakinek nincs párja, de aktív helyzetben lévő hímnemű, akkor egy idő után megkapja azt az állandó eposzi jelzőt, hogy „lúzer”!  Mivel ez egyfajta számkivetett állapotba sodorja viselőjét, így mindenki próbálja elkerülni az elkerülhetetlent...

A rést a pajzson ügyes üzletemberek nagyszerűen a maguk hasznára fordították, és virágba szökkent egy új szolgáltatási forma: megrendelhető az álomnő profilja, aki szerelmes üzeneteket küld majd az üzenőfalra, bizonyítva ország-világ előtt, hogy „szerelme” győztes típus, akinek még egy ilyen bombanőt is volt elég tehetsége becserkészni.

Na de kérdem én! Ha az ember ”lúzer”, akkor minek elhitetni mindenkivel, hogy mégsem az! Ki fogja akkor megsajnálni, megvígasztalni és ki fogja megszeretgetni! Ugye egy győztesnek bombanővel, erre nincs szüksége, és akkor mindenki elmegy majd a tökéletesen megszerkesztett internetes CV mellett. Akkor meg minek ott ülni napi 24 órát a számítógép előtt reménykedve abban, hogy egyszer csak beköszön a nagy Ő a képernyőn, ha erre esélyt sem kap a nagy Ő!

Nem értem, de mondom, én mostanában sok dologgal vagyok így. Ha ez nem lenne elég, akkor van még egy utolsó hírem: egyre-másra születnek az "alibigyárak" kis hazánkban. Aki nem tudja, hogy ez mi, az vagy tájékozatlan, vagy csak rendben van a párkapcsolata...

Az „alibigyár” azt jelenti, meg lehet rendelni szolgáltatásként a tökéletesen kivitelezett hűtlenséget. Kitalálja és lepapírozza valaki, hogyan ne bukjon le a hűtlen, ha pásztorórája van. Az ügynökség vezetője a riportban azt is elmondta, hogy nem kell feltétlenül csalni a másikat a szolgáltatásuk igénybevételéhez, elég nekik az, ha csak meg akarunk bizonyosodni például a párunk hűségéről. Ők megszervezik a "hűségtesztet" csinos és fiatal kollégáik segítségével.

Egy ilyen "beépített" férfi mesélte arc nélkül, hogy a férfiak kérni szokták általában: ne feküdjön le a párjukkal (minő meglepő fordulat!), pedig enélkül nem igazán lehet bebizonyítani a hűtlenséget szerinte. Majd ezek után még hozzátette: sokszor ő nem is akarná a dolgokat nevesíteni, de a hölgyek rámenősek! Arra a kérdésre, hogy hány hűségteszt alá vetett hölgy állta ki a próbát, azaz maradt hűséges az „ügynököt” felbérlő párjához, elég elkeserítő volt a válasz: egy sem!!!

Ha azt hinnénk, hogy a félrelépéshez alibit gyártatók zöme férfi, akkor nagyot tévedünk, mert nem! A „szakember” kifejtette, hogy a férfiaknak egy kis „félre... (nahogyisfejezzemkimagamatszolidan)”-hoz nincs szükségük gyárra meg fizetett emberre, elég annyit mondani: jaj anyukám, már megint dolgoznom kell! Akik ezt nem tehetik, azok a megunt anyuk, mert nekik viszont le kell fedniük minden pillanatukat egy jól kigondolt sztorival...

Zsófi

A fiam iskolájában ez a hét a „Szépen magyarul, szépen emberül” hét volt. Minden napra jutott valami program a témához kapcsolódóan. Az egyik feladat eredményét ma megnézegethettük mi, szülők is: minden alsós osztály kiválasztotta a szerinte legszebb tíz magyar szót. Az osztályok kedvenc szavait pedig kifüggesztették a folyosó falára.

Végignézegettem a kiválasztott szavakat, és azonnal láttam: némi „csalás” csúszott a megoldásba… A szavak jellege egyértelműen az adott osztály tanítónénijének gondolkodásmódját, személyiségét, fontossági sorrendjeit tükrözték…

Volt olyan osztály, amely szerint a legszebb magyar szavak többsége a magyarsággal, a hazaszeretettel kapcsolatos. Volt olyan osztály, amely a legszebb szavak közt a hittel kapcsolatos szavakat sorolt fel.

De többnyire az egyetemes emberi értékekkel összefüggő szavak kerültek a falra. És néhány realista tanítónéni becsempészett egy-két olyan szót is, amelyeket a gyerekek tényleg egész biztosan szeretnek…

Lássuk, az én másodikos fiam osztálya melyik tíz szóra adta a voksát.

1. Szeretet

2. Békesség

3. Édesanya

4. Pillangó

5. Palacsinta

6. Napfény

7. Barátság

8. Tulipán

9. Szabadság

10. Szivárvány

A feladat kiírásában nem határozták meg: tartalma, jelentése, vagy a hangzása szerint kell vajon szépnek lennie a kiválasztott szavaknak? Pedig ez ugye nagyon nem mindegy…

A pillangó, a napfény, a szivárvány és a tulipán nyilván esztétikai értéke miatt került a sorba.

A szeretet, békesség, barátság, és pláne a szabadság azonban már olyan elvont fogalmak, amelyek a nyolcéveseknek valószínűleg nem jelentenek akkora vonzerőt, hogy maguktól javasolnák a legszebb szavaink közé…

Az édesanya határeset – talán tényleg eszébe jut egyik-másik gyereknek, hogy milyen fontos neki az anyukája…

Miután így elgondolkodtam a tíz szón, megkérdeztem a fiamat: „Te melyiket szavaztad meg? Van olyan a tíz legszebb szó között, ami szerinted is a legszebb?”

És a fiam hozta a papírformát… Teljes bizonyossággal tudtam előre, hogy mi lesz a válasza! „Hát a palacsinta, mama! Tudhatnád…”

Még bepróbálkoztam: „És az édesanya?” Mire nagylelkűen rávágta: „Hát, persze, az is…”

Ennyit a pedagógusok véleményirányító tevékenységének hatékonyságáról!

Készült egyébként nemrégiben egy internetes felmérés is ugyanebben a témában. Eszerint a legszebb magyar szó a pillangó (talán mert jelentése is, hangzása is szép és dallamosan csengő).

További helyezettek ezen a szavazáson: édesanya, szerelem, békesség, hópehely és szellő. Pedig a „szerelem” szó hangzása kifejezetten kellemetlen, mekegős – különösen egy külföldi fülével hallgatva!

A külföldiek állítólag a „fülolaj” és a „cipőfűző” szavainkat szeretik a legjobban… Ha sikerül elvonatkoztatnunk a jelentésüktől, talán értjük is, miért.

A nyelvészek szerint akkor szép egy magyar szó, ha kellően lágy, ha sok magánhangzó van benne, és azon belül is főleg mély magánhangzó – az „a”, „o”, „u” hangok tesznek széppé egy szót… Azokat a szavakat tartjuk kellemetlen hangzásúnak, amelyek kemények, sok „r”, „sz” és „t” hangot használnak.

Az első hasonló szavazást Kosztolányi Dezső indította francia mintára, 1933-ban a Pesti Hírlapban. Ő maga így adta le szavazatát: „Egy új világ kezdődik minden nyelv küszöbén, a szépség új birodalma új értelmi és érzelmi törvényekkel. Mi tehát a tíz legszebb magyar szó? Ezt felelném, abban a tudatban, hogy válaszom merőben önkényes, és éppúgy jellemez engemet, mint nyelvünket:

láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.“

Szerintetek melyek a legszebb magyar szavak?

Nóra

Ezek Tom Waits kedvenc foglalkozásai, legalábbis egy interjúban ezt állította magáról – na de ő arról híres, hogy minden interjúban hatalmasakat lódít…

Tegnap Tom Waits dalait hallgattam, és szívesen írnék nektek a zenéjéről vagy az egyéniségéről, de ez valószínűleg meghaladja a képességeimet. Olyan ember ő, és olyan művész, aki kívül esik az emberi felfogóképesség határain. Úgy jár az esze, ahogy senki másnak – ezért úgy döntöttem, összegyűjtök inkább nektek néhány interjúrészletet, frenetikus szövegeket lehet találni a vele készült beszélgetésekben! Íme:

„L.A.-ben születtem, nagyon fiatalon. Egy taxi hátsó ülésén jöttem világra a Murphy Kórház parkolójában, az óra 1 dollár 85-öt mutatott, és ki kellett csengetnem, ha el akartam jutni valahová. Még nadrág sem volt rajtam, és a másik gatyámban hagytam a tárcámat…”

„Kérdező: Milyen Kalifornia? Ha ott járnék, hová látogassak el?

TW: Óvnálak az olyan veszélyektől, mint a sziklaomlás, a tizennyolc kerekes kamionok meg a kankó. Vigyázz a tizenhat éves, harangszoknyás lányokkal, akik megszöktek otthonról, és rengeteg Blue Oyster Cult-lemez van a hónuk alatt. Ezekkel vigyázz… Ha a Tropicana Hotelben jársz, vigyázz, mert Chuck E. Weiss még a patkány segge lyukát is rád sózza, és bebeszéli neked, hogy az egy jeggyűrű…”

„Valójában én csak kevés dologtól félek. Félek, hogy egy nap sétálgatok majd Los Angelesben, bele találok esni egy szervizaknába, és odalenn vár ötszáz munka nélküli bossanova-zenész, hogy halálra „Girl from Ipanemázzon”. Még nem fordult elő velem ilyesmi. Megpróbáltam Ipanema-biztosítást kötni, de nem vállalja senki a kockázatot.

Amitől azonban itt, Londonban félek, az nem más… félek, hogy mikor magasan áll a hold, és a hotelszobám sötét, a nyakamból kamerákat növesztek, és a viharkabátom virágmintás inggé változik, és a fekete nadrágomból bermuda lesz. Fehér zoknit is növesztek, meg olyan apró szárnyakat, amilyenek a régi Pontiacon voltak. Aztán pont mellettem szárba szökken egy feleség, egyre csak növekszik, meghízik, és tehénmód izzad a felső ajka…és látod magad a csillogó homlokán, és fájnak a lábai, valami reklámújságot keres, meg cigit, és le akar ülni, és… eddig még ezt is megúsztam. Elég mázlista vagyok.”

…ám amikor igazából rátalált a feleségére, megváltozott az egész élete. Feladta a kocsmázást, még többet dolgozott, és minden alkalmat megragadott, hogy dicshimnuszt zengjen asszonyáról – akit egyébként a nyilvánosság elől rejtegetett…

„Kathleen egy zárdában élt, apácának készült. Amikor találkoztunk, épp kiengedték egy újévi bulira. Otthagyta értem az Urat… Tíz nyomorult éve keresem őt!”

(Kathleen Brennan valójában a 20th Century Fox egyik forgatókönyv-szerkesztője volt, amikor találkoztak…)

„Kérdező: Mi a helyzet a musicaleddel? Te írtad a könyvet?

TW: Kathleen Brennannel közösen.

Kérdező: Hogy ment együtt a munka?

TW: Nagyon nehezen.

Kérdező: Együtt dolgoztatok, vagy csak küldözgettétek egymásnak az anyagot?

TW: Hát, ő a feleségem. Küldözgettünk egymásnak ezt-azt, edényt, könyvet, serpenyőt, vázát…”

„Kérdező: Hogy hívják a kislányodat?

TW: Hát, nevet még nem választottunk. Mondtuk neki, ha betölti a tizennyolcat, választhat magának, amilyet csak akar. Addig is mindennap másképp szólítjuk.

Kérdező: Ma hogy hívják?

TW: Max. Volt már minden. Egyszerűen képtelenek vagyunk dönteni. Ha megtetszik neki valaki, azonnal felveszi a nevét. Tizenhét nyelven beszél. Egy katonai iskolába jár Connecticutban. Csak hétvégenként láthatom. Mikor hazaérek este, a kölykök mind felsorakoznak egyenruhában, Joe Bobnál ott a Martinim, és Max hozza a papucsom, Roosevelt meg a pipámat. És mind azt mondják: Helló, apu!”

„Kérdező: Hogyan választod ki a turnémenedzseredet?

TW: Hát, kiviszel pár jelöltet a Mojave-sivatagba, ott hagyjátok az út szélén a kocsit, pár napig gyalogoltok, aztán elértek egy patakhoz, és akik pohárból akarnak inni, azokra nincs szükségem. Akik fejjel belevetik magukat a patakba, és csak isznak, ők a legjobb katonák. Valójában azonban egy olyan zenekart szeretnék összehozni, amely csak törpékből áll. Ellaknának egyetlen szobában, és a színpadon sem kellene külön megvilágítani mindegyiket.”

„Ha a turnézás jut az eszembe, néha inkább hagynám, hogy megtámadjon egy raj nyálkahal. A nyálkahalak belülről esznek meg más halakat. Néha ezt teszi a turnézás az emberrel. Külsőre még csak kinézel valahogy, de belülről felzabálnak, az agyadból sem marad semmi. Amikor 21 voltam, még élveztem, hogy úton vagyok, távol hazulról, átvágni az amerikai éjszakát, önkívületben. Most már többet mérlegelek, hogyan hozhatnám ki olcsóbban, egyszerűbben, jobban? Szerintem legjobb lenne egy olyan színpad, ami nem nagyobb egy kalaposdoboznál. Valószínűleg nekivágok ördögszarvakkal meg szárazjéggel és egy játékgitárral. Az együttesem papírfigurákból lesz.”

Végül álljon itt egy utolsó Tom Waits félelmeinek hosszú sorából:

„Mindig attól féltem, hogy húsz éven át kopogtathatom a világ vállát, aztán mire végre odafordul, elfelejtem, hogy mit akartam mondani.”

Hallgassátok Tom Waits dalait, mert szerencsére még mindig nem felejtette el, hogy mit akart mondani nekünk…

Nóra

Az évforduló kapcsán rengeteg cikk jelent meg, mind más és más oldalát meséli el a történetnek.

Olyan részleteket is megtudtunk, amelyek eddig titkosak voltak, Oroszország ugyanis összesen kb. 700 oldalnyi új információt tett közzé a fél évszázados ünneplés alkalmából.

Azt eddig is tudtuk (bár vannak az összeesküvés elméletek kedvelői közt olyanok, akik ezt is kétségbe vonták!), hogy 1961. április 12-én Jurij Alekszejevics Gagarin, a szovjet légierő 27 éves pilótája a Vosztok-1 típusú űrhajóval megkerülte a Földet. Utazása 1 óra 48 perces volt, végül sikeresen földet ért az előre kijelölt körzetben

Azt azonban most tudhattuk csak meg, hogy összesen 43 kutya reptetése előzte meg az első emberi űrutazást. A kutyák utálták, hogy lekötözik őket, ebből számos bonyodalom adódott… Egyszer a reptetésre váró két kutya egyike el is szökött, mire befogtak egy „képzetlen” másik kutyát, és azt küldték fel – ő volt Csernuska. A leszállás után boldogan elszaladt – hatalmas létszámú katonaság kereste a sztyeppén, hogy be tudják fogni a szükséges vizsgálatok elvégzésre…

Lajka kutya lett az első, híressé vált emlősállat, mely föld körüli pályára állt (tévedés, hogy az első élőlény vagy az első állat lett volna az űrben – az amerikaiak már a negyvenes években küldtek fel muslicákat, rozs-és gyapotmagokat, majd majmokat és egereket…) Lajka egyébként eleve halálra szánt állatként repült az űrbe: mindössze 7 napra elegendő táplálékot kapott. Ezután mérget adagoltak volna az ételébe (mert az űrjármű nem volt alkalmas a visszatérésre), ám űrkabinja már 7 órával a felszállás után meghibásodott, és a túlmelegedés következtében a kutya elpusztult. Azt azonban megtudták a kutatók a műszerek segítségével: a felszállást túlélte, a súlytalanság sem ölte meg, hanem képes volt ahhoz alkalmazkodni. Repülését a nagy októberi forradalom 40. évfordulójára időzítették…

A szovjet űrprogram legendás vezetője, Szergej Pavlovics Koroljov (a sztálini terror áldozataként a Gulágot is megjárt) mérnök volt. Az ő vezetésével dolgozták ki az emberi űrrepülés műszaki feltételeit is.

Nem megerősített hírek szerint az IL típusú repülőgépek tervezőjének fia, Vlagyimir Iljusin már Gagarint egy héttel megelőzve járt az űrben, de a leszállás során hiba történt, és kínai területen landolt… Megsérült, a kínaiak pedig csak hosszas huzavona után adták vissza a szovjeteknek.

Iljusin története még a ma közzétett adatok szerint is a legendák körébe tartozik. Tény viszont Valentin Bondarenko esete. Ő tagja volt annak a 29 tagú csapatnak, akiket az űrrepülésre kiválasztott a szovjet űrprogram vezetősége. Sőt, a szovjetekre nem jellemző elővigyázatlanság következtében számos filmfelvételen és fotón is ott szerepel a kozmonauták között… Ezért volt különösen feltűnő, hogy 1961. márciusának végén egyszer csak eltűnt a csapatból… Eltűnése számos spekulációra adott okot – nem alaptalanul. Bondarenko ugyanis halálos balesetet szenvedett a felkészítés során. Egy alacsony nyomású kamrában töltendő 15 napos kísérleti időszak 10. napján elkövetett egy végzetes, banális hibát: miután a testéről eltávolította az érzékelő műszer tapaszait, egy alkoholos vattával letörölte a tapaszok ragacsos helyét, a vattát pedig hanyagul eldobta… Az alkoholos vatta egy forró rezsóra esett (melyet teafőzésre használt a kamrában…), meggyulladt. A keletkezett tüzet overallja ujjával próbálta eloltani, sikertelenül. A légnyomáskülönbség miatt a kamra biztonsági ajtaját összesen fél órába telt kinyitni. Bondarenko ezalatt harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. 16 órával később hunyt el, a halálos ágyánál Jurij Gagarin őrizte… Akinek kevesebb, mint három hét múlva fel kellett szállnia az űrbe – egy olyan repülésre, amelynek a kimenetelét senki sem tudta megjósolni!

Elképzelhetjük, milyen lelkiállapotban készült az utolsó napokban Gagarin a történelmi küldetésre – amelyre egyébként a legendák szerint nem őt, hanem elsődlegesen German Tyitovot választotta a Koroljov vezetése alatt álló űrhajózási bizottság. Ám állítólag Hruscsov bekérette a jelöltek tablóját, és Gagarinra bökött… Így lett Tyitovból „Magyari Béla”, azaz tartalékos (így ő később, augusztusban a világ második űrben járt pilótájává válhatott!).

Gagarin elképesztő hidegvérrel állt végül a repülés elé. Pulzusszáma percenként 64 volt és ugyanígy is maradt, miután helyet foglalt a Vosztokban. A beszállás előtt meglátta Koroljovot, aki álmatlan éjszakája után igen elgyötörtnek nézett ki. Gagarin azt mondta neki:  „Ne aggódjon Szergej Pavlovics, minden rendben lesz!” Koroljov később felidézte, mennyire furcsa volt, hogy Gagarin nyugtatta őt, és nem fordítva… Kapcsolatukra egyébként jellemző, hogy Koroljov úgy tekintett a pilótára, mint fiára, és Gagarin is Koroljov képét hordta tárcájában.

Végül a hős cím várományosa bemászott a Vosztok-1 kabinjába - de előbb még Koroljov biztosította róla: „Van kolbász, édesség és lekvár a teához, ha hazérsz! Hatvanhárom is, meg fogsz hízni! Amikor holnap visszatérsz, mindet meg is eheted.”  „A lényeg, hogy legyen szesz is a kolbász mellé” – felelte Gagarin. „A fenébe! Ez a cucc mindent felvesz…” – nevetett Koroljov, és aztán Gagarin elmondta legendás vezényszavát: „Pojehali!” – azaz „Indulás!”.

10:07-kor startolt Bajkonurból a Vosztok-1 űrhajó. Azt azonban évtizedekig nem tudtuk, mennyi műszaki hiba történt az 1 óra 48 perces út során. Most elolvasva az alábbiakat – az űrrepülés igazi rémálom lehetett Gagarin számára!

Most kerültek nyilvánosságra olyan feljegyzések, amelyekből kiderül: a kilövés előtt például a földi irányítók arra utasították Gagarint, hogy tépjen egy kis ragasztószalagot, és rögzítsen egy készüléket, mivel „elfelejtettük rögzíteni.” Később arra is utasították, hogy újra ellenőrizze a fedélzeti nyílást, mert „az egyik jelzőlámpa nem gyulladt fel” a földi irányítók paneljén.

A repülés 156. másodpercében felmondta a szolgálatot a távirányítás antennáinak áramellátása, a hajtóművek a szükségesnél 15 másodperccel később álltak le, ezért a Vosztok-1 a tervezett 230 kilométeres magasság helyett 327 kilométer magasságban állt Föld körüli pályára. Emiatt elveszett a fékező berendezés meghibásodása esetére tervezett alternatív leszállópálya lehetősége…

Gagarin az űrhajóban magnetofonra diktálta és írásban rögzítette tapasztalatait, de a szkafanderhez rosszul odaerősített írószer elrepült a kezéből, a magnóról pedig lefutott a szalag: Gagarin kézzel tekerte vissza, ezért hosszabb ideig nem készült felvétel.

A fékező hajtómű idejében bekapcsolódott, de a szükségesnél egy másodperccel később kapcsolódott ki, akkor is csak azért, mert elfogyott az üzemanyag. Az üzemanyagtartály zárószelepe ugyanis nem jól működött, ezért nem minden üzemanyag jutott a hajtóműbe. A hajtómű szelepe azonban nyitva maradt, és nagy nyomással nitrogén hatolt be, amitől pörögni kezdett az űrhajó.

A leszállóegység leválasztására adott utasítást a berendezés nem teljesítette, várni kellett, amíg a hőérzékelős tartalékrendszer 150 fokra hevül, és működésbe lép az ideális, 100-110 kilométeres magasságban. Csakhogy ez már 150-170 kilométeres magasságban megtörtént, ami azt jelezte, hogy az űrhajó a vártnál gyorsabban hevült fel.

A leválásnál is történt egy hiba, amely az űrhajóst 10 G túlterhelésnek tette ki.

Végül Gagarin 7 kilométeres magasságban katapultált, és sokáig hiába próbálta kinyitni a szkafander lélegző nyílását, mert annak zsinórja valahogy egy szíj alá került. Aztán mégis sikerrel járt, később kinyílt a tartalék ejtőernyő is. Gagarin látta, hogy víz felé tart, ezért a szkafanderhez erősített késsel levágta 30 kilós hátizsákját, amelyben minden eshetőségre három napra szóló élelem volt. A hátizsák súlya nélkül  messzebbre tudott repülni, és szárazon ért földet. 

350 kilométerrel odébb a tervezett landolási helytől (ahol izgatottan várták az érkezését), Gagarin a rémes utazás után még nekiállt keresni egy lakott települést… Szmelovka falu volt hozzá legközelebb. Ott egy erdész felesége és unokája szúrta ki, meg is próbáltak elmenekülni a fényes, narancssárga űrruhás idegentől… Koroljov és csapata végre érte indult.

A szovjet vezetés igyekezett a maga módján kárpótolni az elszenvedett nehézségekért. Amíg fent volt az űrben, előléptették hadnagyból őrnaggyá. És Koroljov nem hazudott: lett kolbász is, sőt... a Szovjetunió Minisztertanácsa először 1961. április 13-án arról döntött, hogy 15 ezer rubel pénzjutalomban részesíti az űrhajóst. Mivel akkoriban az átlagos fizetés havi 100 rubel körül volt – ez elképesztő pénzösszegnek számított!

Április 18-án újabb határozatot hoztak a Gagarinnak szánt ajándékokról: az űrhajós kapott egy Volga személyautót és egy négy szobás házat komplett bútorzattal, egy Rubin televízióval, Ljuksz típusú magnetofonos rádióval, mosógéppel, hűtőszekrénnyel, porszívóval, futószőnyegekkel, pianínóval, hat garnitúra ágyneművel és két paplannal.

A védelmi minisztériumot kötelezték rá, hogy Gagarin szüleinek előre gyártott elemekből készült, háromszobás házat építsen, és lássa el bútorral és televízióval. Gagarin két fivére és egy lánytestvére egyenként ezer rubelt kapott a kormánytól.

A Gagarin-család minden tagját felöltöztették. Ma már nevetségesen hangzik, de Gagarin kapott átmeneti kabátot, nyári kabátot és esőkabátot, egy sötét és egy világos színű öltönyt, egy-egy pár fekete és világos színű cipőt, 6 fehér inget, két sapkát, 6 pár zoknit, 6 pár fehér selyem alsóneműt (az ellenség szeme végülis mindent lát...nem?) 6 alsót és atlétát, 12 zsebkendőt, 6 nyakkendőt, egy pár kesztyűt, egy-egy garnitúra hétköznapi és ünnepi egyenruhát és két bőröndöt.

Feleségének a szovjet kormány ugyancsak három kabátot, három ruhát, egy fekete kosztümöt, meg nem határozott számú kalapot, hat kombinét (igen, még erről is gondoskodtak!), hat pár harisnyát, két pár cipőt, két retikült, két pár kesztyűt, egy-egy selyem és gyapjú kendőt, két blúzt és egy gyapjú kötött kabátot szánt. A gyerekeket szintén felöltöztették tetőtől talpig, s ők ezen kívül gyerekágyat, illetve gyerekkocsit, továbbá játékszereket kaptak. Gagarin Szmolenszk mellett élő szüleinek is biztosítottak ruházatot.

Gagarin maga másfél óra alatt történelmi hőssé vált. Körbehordozták a Szovjetunióban és a baráti országokban, kisfiús bájával ideális propaganda-személynek bizonyult.

Közben persze rendkívül nehezen dolgozta fel az életében beállt változásokat… Keményen ivott, és sok olyasmit is megengedett magának, amit mások nem mertek volna. Magyar tolmácsa, Bertalan István (ma már nyugdíjas katonatiszt) azt meséli: Bikovszkij, egy másik szovjet űrhajós fecsegte el neki a sztorit Gagarinról, miszerint nem sokkal az űrrepülés után megtetszett neki egy diplomatafeleség – a vonzalom kölcsönös is volt. Gagarin a szigorúan megszervezett programjai közepette meglépett. A mosdó szellőzőablakán mászott ki, és két napig nem is került elő, pedig hatalmas apparátus kereste… Már azt hitték, elrabolták a Szovjetunió hősét! Lezárták a reptereket, a városból kivezető utakat és a kikötőket! Aztán két nap elteltével Gagarin hazatért, és elmondta: két utcányira volt mindössze, a diplomatafeleségnél… Az őrzésével megbízott két KGB-ügynök további sorsáról nincs hír…

Hogy nem züllött el végleg, az talán csak annak köszönhető, hogy hőssé válása után már csak rendkívül rövid ideig, mindössze 7 évig élt. Egy MiG-15-ös vadászrepülővel szenvedett halálos balesetet, melynek részletei a titkok közé tartoztak az elmúlt évtizedekben. Azt rebesgették: nem volt elég simulékony, szembehelyezkedett a szovjet vezetés akaratával, ezért a KGB eltette láb alól. Ma már tudjuk (a múlt héten tették közzé a dokumentumokat): Gagarin és egy Vlagyimir Szerjogin nevű, szintén tapasztalt pilóta egy meteorológiai szondát próbált kikerülni gépével, amikor a hirtelen manőver következtében a földnek csapódott.

Halála után felesége kézhez vehette azt a levelet, amit még az űrutazás előtt írt neki Gagarin. Ebben arra kérte Valentyinát, nevelje két lányukat normális gyerekeknek, ne pedig kis hercegnőknek, és ő maga menjen újra férjhez, ha megözvegyülne… Az előbbi kérést betartotta Valentyina Gagarina: nagyobbik lányuk, Jelena ma a Kreml múzeumának vezetője, Galina pedig gazdaságtant tanít a Moszkvai Egyetemen. Az özvegy azonban soha többé nem ment férjhez, Csillagvárosban élt, és kiadta emlékiratait.

Hogy mégis lehet némi igazságalapja a mendemondáknak, melyek szerint Gagarin szembe helyezkedett a hivatalos szovjet hatalommal, vagy legalábbis nem volt kellően simulékony népi hős, arról tanúskodik az a mondása, amit egy fogadáson sütött el:

„Még ma sem tudom, ki vagyok én. Az utoljára repült kutya, vagy az először repült ember…”

A mai, 50. évforduló emlékére számos rendezvényt találhatunk Budapesten:

Április 12. 19 óra: Világűr Klub, Előadók: Almár Iván, Frey Sándor, Solymosi János, Balázs László, Ehmann Bea, Sik András, Pacher Tibor. Magyar Tudósok körútja 2., BME Q. épület A szárny 2. emelet 240-es terem.

Április 12. 19 óra: Űrsztárok és űrsztorik - az űrhajózás 50. évfordulóján. Schuminszky Nándor előadása, Polaris Csillagvizsgáló

Április 12. 19 óra - Jurij éjszakája: Tudomány és művészet. Műcsarnok, Előadóterem

Április 12. 19 óra: A szovjet-orosz űrkutatás története, A kiállítást megnyitják Farkas Bertalan és Valerij Kubaszov asztronauták. ELTE BTK Ruszisztikai Központ, Budapest, Múzeum krt. 6-8.II. em. 237-es terem előtti folyosó

Április 15. 21 óra: Jurij éjszakája, űrparti a Corvintetőn

Ünnepeljétek meg ti is Gagarint!

Nóra

  A napokban minden összejött – a kisebbik fiam be-nem-iskolázásával kapcsolatos intéznivalók, vendégség, házimunkahegyek, munkahegyek – és aztán még a nagyfiamon is kitört az influenza. Hajnalonta hűtőfürdővel próbáljuk levinni a magas lázát, az éjszakai alvás fogalmát lassan hírből sem ismerem…

De reggel, amikor félkómásan kinyitom a szemem, az első dolog, amit meglátok: a cseresznyefa, amelynek az ágai beintegetnek az ablakomon.

Lehet valami a cseresznyevirágban – már a japánok is régóta tudják. Valami utánozhatatlan kecsesség, tisztaság és báj, amitől az ember lelke is kivirul. Én legalábbis ha, megpillantom a hétvégén kibomlott, hófehér cseresznyevirágokat, legszívesebben japán módra megünnepelném a tavaszt, de legalábbis körbetáncolnám a házat… Na jó, mivel tényleg nagyon kialvatlan és fáradt vagyok, valószínűleg nem bírnám körbetáncolni, de a gondjaim azért elillannak tőle.

Tegnap lenyírtuk a füvet is – megcsapta az orromat a frissen vágott fű illata. Egyszóval most már egészen biztos: hamarosan újjászületünk, kivirágzunk és gyümölcsöket hozunk mi is…

Ma van a költészet napja, ezért álljon itt az anyukám egyik kedvenc költőjének, Szabó Lőrincnek egy nagyon szép verse (és közben persze gondoljunk József Attilára is, akinek a születésnapján ünnepeljük ezt az ünnepet):

Tavasz elé

Dárdáit már rázza valahol a nap.
Hallod az arany fanfárokat?
Itt az ünnepe a ragyogásnak,
a fényben szinte kigyúlnak a házak:

kigyúlok én is a fény előtt
s ahogy a zöldülő mezők
visszaverik és üldözik
a tél fehér seregeit,

úgy ébredek a magam erejére,
úgy tölt be a március melege, vére,
úgy járom a várost ittasan
s szívemben a nap arany arca van.

Óh, harsonás fény, győzelem!
Rugókon táncol az utca velem:
szállok: sugárkezek emelnek
fölébe házaknak, hegyeknek:

szállok, föl, óriás, torony,
s az égbe szétharangozom:
Erő, megváltás, remény és vigasz,
jövel, szentlélek uristen, tavasz!

Olvassatok Szabó Lőrinc-verseket, József Attila-verseket, és egyáltalán – olvassatok verseket, és örüljetek velem a tavasznak!

Nóra

Az anyukám cirkuszba vitte a gyerekeinket, így lett két szabad óránk – elrohantunk hát egy laza, szombat délutáni mozira.

A Sorsügynökség című film sci-fit és romantikát ígért (ez máris érdekes párosítás) – és azt meg is adta, de közben (meg utána) el is gondolkodtatott. Nekem ez már elég ahhoz, hogy ajánljam nektek!

Pár száz évvel ezelőtt még csatákba mentek, embereket kínoztak meg és máglyára küldtek olyan típusú kérdések miatt, hogy vajon van-e egy előre megírt, felsőbb terv, aminek a részei vagyunk, létezik-e önálló akaratunk, vagy egy magasabb rendű akaratnak engedelmeskedve cselekszünk csupán…?

A máglyák a világ nagyobb részén szerencsére már ellobbantak. Ma inkább novellákat írnak és hollywoodi filmet készítenek azok, akiknek ilyesféle gondolatai támadnak…

Philip K. Dick az egyik legjobb, legkülönlegesebb sci-fi író volt, a mesterséges intelligencia, a virtuális valóság már akkoriban foglalkoztatta, amikor ezek csak a képzelet világában létező fogalmak voltak (ma már, én is írtam róla, sokkal közelebb állnak a valósághoz!).

Művei gyakran kissé paranoid beütésűek: a főhős rájön, hogy semmi nem az, ami, és ő sem az, aki…

A leghíresebb filmadaptáció, mely szintén egy novellájából készült: A szárnyas fejvadász. De az ő művéből írták az Emlékmás című filmet is, a Különvélemény c. Spielberg-rendezésű mozit, és rengeteg más sci-fiben fellelhető műveinek nyoma – a Mátrixtól a Terminátorig!

Philip K. Dick „Kiigazító csoport” című novellájából pedig most megszületett a „Sorsügynökség” című film. Matt Damon és Emily Blunt a két főszereplő, akik mindketten nagyon jók, a mellékszereplőkkel együtt.

A film teljesen más lett, mint ha pl. a „Szárnyas fejvadász” rendezője, Ridley Scott vette volna kézbe ezt a novellát is – ez a feldolgozás sokkal hétköznapibb, egyáltalán nem nyomasztó (ami nagyon nagy szó, ha egy Ph. K. Dick-történetről beszélnük!).

Sokkal erősebben dominál benne a csodálatos szerelmi szál, és a filozofikus elmélkedés a sors útjairól, meg arról, hogy melyek az igazán fontos dolgok az életben. Hogy a döntéseink, választásaink hogyan hatnak ránk és a körülöttünk lévő világra. Hogy a teremtő (a filmben: az Igazgató) mit és hogyan alkot meg a számunkra.

Anélkül, hogy a film egyetlen poénját is lelőném, ennyit tudok mondani nektek róla. Javaslom, hogy nézzétek meg, ha tehetitek – és ha nem taszít benneteket a romantika. Ne várjatok Terminátor-szerű akciót, de még a Mátrix extravaganciáját se. Csak pár kellemes percet jó színészekkel, inspiráló gondolatokkal.

Nóra

Olaszul a levest így hívják: minestra. Ha pedig igazán ki akar tenni magáért a szakácsnő, akkor minestronét főz – azaz levest felsőfokon.

Én olyankor szoktam minestronét főzni, ha a gyerekeim elunják a zöldségeket főzelék, köret vagy rakott formában – levesnek ilyenkor is szívesen megeszik. Ráadásul az anyukám nem szokott minestronét főzni, ezért őt is gyakran megörvendeztetem vele, nagyon szereti. Nekem pedig nagy büszkeség, hogy végre valami olyasmit tudok villantani a konyhában, amit nem tőle tanultam!

Ha most a minestrone autentikus, olasz receptjét várjátok tőlem, akkor csalódni fogtok – ilyen ugyanis nincs. Nem létezik egyetlen recept erre az ételre, a lényege ugyanis éppen az improvizáció. Az olasz konyha legjellemzőbb tulajdonsága: légy kreatív abból, amit éppen a kertben, kamrában, hűtőszekrényben találsz… A minestrone esetében főzz össze mindenféle zöldségeket, paradicsomot, vörösbort, végül tehetsz bele egy kis tésztát – és kész…

Egy kezdő vagy bátortalan szakács azonban nem szeret kreatívkodni.

Az ő kedvükért leírom, én hogyan szoktam általában a saját minestronémat elkészíteni.

Hozzávalók: 1 nagy fej hagyma,

20 dkg füstölt tarja (most, böjt idején kihagyható!),

1 fej fokhagyma,

20 dkg nagy szemű bab (helyettesíthető babkonzervvel is),

4 közepes szál sárgarépa,

1 szál petrezselyemgyökér,

1 fej karalábé,

1 kis fej kelkáposzta,

1 kis cukkini,

1 paradicsomkonzerv (lehetőleg darabos),

2 pohár száraz vörösbor,

4-5 evőkanál olívaolaj,

10 dkg parmezánsajt, lehet kiszáradt, másra már használhatatlan kemény parmezánhéj is,

2 evőkanál oregánó,

só, durvára őrölt színes bors,

10 dkg olasz tészta – inkább valamilyen kicsire formázottat válasszunk, ami alkalmas levesbetétnek, pl. mini fusilli, vagy kocsikerék…,

személyenként egy kiskanálnyi pesto (a pesto egy olasz mártás, bazsalikom, fenyőmag, fokhagyma, esetleg dió, és olívaolaj keveréke, nagyon intenzív, friss fűszeres ízt ad az ételeinknek. De annyira aromás, hogy akár pirítósra kenve, előételnek is használhatjuk!)

A minestroném elkészítése: Ha száraz babból dolgozunk, előző nap áztassuk be hideg vízbe. A főzés megkezdésekor tisztítsuk meg a hagymát, vágjuk apró kockákra. Tisztítsuk meg a fokhagymát is, majd a zöldségeket. Ezeket mindet vágjuk kockákra, daraboljuk fel karikákra – melyikhez hogy illik! A füstölt tarját is vágjuk kb. 2 x 2 cm-es kockákra.

Olívaolajon pirítsuk meg a hagymát, fokhagymát vegyesen. Keverjük hozzá a füstölt húst, forgassuk jól át benne. Ha beáztatott száraz babot használunk, akkor öntsük a babot is hozzá ekkor (ha konzervből, akkor még ne). Tegyük bele a zöldségeket – a cukkini kivételével, mert az még ráér. Folyamatosan keverve, párolva forgassuk át az olajon. Ezután öntsük fel a vörösborral. Ha felforrt, akkor öntsük hozzá a paradicsomkonzervet, sózzuk (de legyünk figyelemmel arra, hogy a füstölt hús sós - nehogy elsózzuk miatta az egészet!), őröljünk bele egy kis színes borsot (zöldbors, rózsabors, fehér bors, fekete bors vegyesen), és fűszerezzük meg az oregánóval. Dobjuk bele a parmezánt. Ezután öntsük fel annyi vízzel, hogy jó bő leve legyen. Ne aggódjunk, hogy ízetlen lesz a sok víztől – annyi alkotóeleme van, hogy nagyon jóízű lesz így is.

Legalább fél-háromnegyed órán át főzzük – addig, amíg a kemény zöldségek puhára főnek. A bab fajtájától függ, hogy mennyi idő alatt puhul meg - ez akár több óra is lehet. Ezért, ha nincs ennyi időm a főzésre, én mindig konzervbabot használok. A sok más, friss zöldség ellensúlyozza a konzerv-voltát, nem panaszkodott érte még senki!

Ezután, ha már minden megpuhult, adjuk hozzá a cukkinikarikákat, azzal is főzzük át. (A konzerv-bab is ekkor jöhet bele.)

Végül főzzük a levébe a tésztát, a formájától, méretétől függően 6-9 perc szükséges ahhoz, hogy megfelelő állagúra főjön.

Tálaláskor minden tányérba tegyünk egy-egy kiskanálnyi pestót a kiszedett levesbe – ez még tovább gazdagítja az ízét.

Ha nagyon ki akarunk tenni magunkért, a levesünket meghinthetjük még reszelt parmezán sajttal is.

Ez aztán annyira bőséges, tartalmas étek, hogy kevesen bírnak utána egy komoly második fogást is elfogyasztani, én holnap például palacsintát adok utána másodiknak!

Jó étvágyat a hétvégére nektek is.

Nóra