Kérj tanácsot

Nóra előző bejegyzésének témája és képei juttatták eszembe, meg persze a holnapi ünnep is, hogy volt egyszer egy ismerősöm, egy családapa, aki minden március 15-én nemzeti színű ebédet készített a családjának. A krumplipürét és a rántott húst uborkával meg paradicsommal díszítette, hogy legyen piros meg zöld is az ebédben.

Ebből kiindulva kíváncsi lettem, találok-e nemzeti színű süteményt az interneten. Nem lepett meg a keresés eredménye: másoknak is eszébe jutott ez már, és készítettek is magyar tortát. Ami az egésznek a szépséghibája, hogy nem természetes anyagokkal érte el a sütemény kitalálója a nemzeti színt, hanem ételfestékkel, amit én nem szeretek, de ettől függetlenül az eredmény szép lett.

Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy ételeket színezni természetes anyagokkal könnyebb, mint édességet. Az olasz háromszínű tésztáknál elolvashatja az ember a csomagoláson, hogy paradicsommal és spenóttal készülnek, na de elég érdekes lenne egy piskóta paradicsommal, vagy spenóttal színezve.

Végül álljon itt a lap, ahol a magyar tortát megtaláltam:

http://www.nosalty.hu/recept/magyar-torta

P.S. A tortáról készült fényképet nézegetve jutott eszembe, hogy nem feltétlenül kell egy ételszínezéknek "műanyagból" készülnie, de ezt már inkább csak remélem, mint tudok róla valamit is bővebben!

Szép napot kívánok:

Zsófi 

A francia konyhaművészet magas színvonala közismert - azt is rég tudjuk, hogy milyen hihetetlen remekműveket alkotnak a híres francia cukrászok.

De hogy az átlagos, minden sarkon megtalálható francia pékségek és cukrászdák  - tehát nem a csúcsgasztronómia nagymesterei, hanem a névtelen kis cukrászok - milyen költeményeket kínálnak kirakataikban - az nem ennyire köztudott.

Süteményeik talán nem fényévekkel finomabbak a magyar édességeknél - nekünk sincs szégyenkezni valónk, a magyar cukrászdák kínálata nagyon finom. De esztétikailag bizony leírhatatlan a különbség! A francia sütemények nagy része műalkotás, aprólékos, igényes munka. Lássunk néhány fotót, hogy megértsük: mit érdemes tanulnia tőlük a magyaroknak:

Ez pedig itt már az emlegetett csúcsgasztronómia, az 1862 óta üzemelő Ladurée cukrászda egyik kreációja, a valódi rózsaszirommal díszített Ispahan:

Minden málnaszem hibátlan, tökéletes - látványra és ízre egyaránt! Remélem, mielőbb sikerül nálunk is felzárkóznia a cukrászoknak ehhez a színvonalhoz, és egyre többen törekszenek majd szép süteményeket készíteni, amellett, hogy finomakat készítenek!

Nóra

Végetért Londonban az Olimpia, és mi nagyon büszkék lehetünk nemzetünk sportolóira. Az éremtáblázat szerint az összetett pontversenyben a kilencedik helyen végzett Magyarország. A magyar sportolók szereztek 8 arany-, 4 ezüst-, és 5 bronzérmet. Olyan nemzeteket előztek meg, mint pl. Ausztrália, Japán, Ukrajna, vagy Hollandia.

Az 1992-es barcelonai nyári játékok óta nem volt ilyen sikeres a ponttáblázat alapján a magyar csapat, különösen ha azt nézzük, hogy négy évvel ezelőtt Pekingben három aranyérmet, öt ezüstöt, és két bronzot sikerült szerezni.

Gratulálunk a magyar olimpiai csapatnak!

Zsófi

Bruce Willis elfoglalja a Liszt Ferenc repülőteret - adja hírül a sajtó. Korábban az M3-as autópályát, a Belvárost szállta meg - ha nem is ő, de az ő főszereplésével készülő Die Hard 5-film stábja. A Szabadság híd fölött gigantikus katonai helikopter röpköd, a BKV-járatok módosított útvonalon közlekednek.

Budapest Bruce Willis-lázban ég. Mindenkinek volt már legalább egy posztja a facebook-falán arról, hogy ez vagy az az ismerős látta Bruce-t, belefutott a forgatásba, vagy költött róla egy viccet...

A fiaim pedig az állatkerti tábor egyik napján azzal állítottak haza: "Mama, délután bementünk a mosdóba, és mire kijöttünk, mindenki visítozott, hogy ott van Bruce Willis, de én nem láttam, hogy milyen volt, mert körülállták a testőrök..."

Azt hiszem, szinte bárki másra érvényes, hogy ha ekkora felfordulást okozna a városban, az emberek felháborodnának! De Bruce valahogy annyira szeretetre méltó figura, az örök túlélő, aki minden bajból összeverve, de életben kerül ki - hogy neki még ezt is elviseljük!

No meg - ahogy mondani szokták - van az a pénz, amiért Budapest elviseli a kényelmetlenségeket. Hogy pontosan mennyit költenek a film büdzséjéből Magyarországon, azt nem tudtam kinyomozni, de egész biztosan megéri a fővárosnak.

A legutóbbi vicc pedig azt is "megmagyarázza", hogy miért itt forog a "Drágán add az életed"-sorozat aktuális része: mert itt a legdrágább az élet...

Nóra

Nóra

Nem a híres brit tudósok, hanem ezúttal a majdnem annyira híres Utah-i Egyetem tudósai készítették azt a kutatást, mely a gyerekek kitartását és céltudatosságát vizsgálta. Kitartás nélkül ugyanis a gyerekek nehezen küzdenek meg a stresszel, nehezen győzik le a nehézségeket - az pedig, hogy mennyire vagyunk kitartóak, nem genetikusan öröklődik, hanem tanulható.

Az apák szerepe ebben a tanulási folyamatban kiemelkedő - mutat rá a kutatás. Azokban a családokban, ahol az apa határozottsága, kitartása átlag fölötti volt, a gyerekek sikeresebbé váltak, és kevesebbszer keveredtek az iskolában zűrös ügyekbe. 

Az apa-gyerek kapcsolat legfőbb jellemzői ezekben a sikeres családokban:

- az apa határozott, de nem zsarnoki,

- a gyerek érzi az apja szeretetét,

- az apa a szabályok mögött meghúzódó okokat is megérteti a gyerekkel,

- a gyerek számíthat az apjára,

- a gyerek megkapja az életkorának megfelelő önállóságot és döntési jogkört.

A kutatók arra ösztönzik tehát az édesapákat, hogy kitartással és határozottsággal mutassanak jó példát a gyermeküknek, mert a gyerekek személyiségfejlődésére ez nagyobb hatással van, mint ahogy korábban hittük.

Nóra

Aki látta Robert Rodriguez filmjét, az Alkonyattól pirkadatig című horrorparódiát, az HOLTBIZTOSAN rajongójává vált a mexikói zenekarnak, a Tito & Tarantulának, mely a film legemlékezetesebb jelentében egy isten háta mögötti kocsma színpadán zenél.

Tegnap este a Fezen keretében Székesfehérváron léptek fel, és nagyon szerettem volna ott lenni - tudtommal ez már a harmadik magyarországi koncertjük volt, és én ilyen-olyan okokból mindről lemaradtam. Most megint nem tudtam elmenni a koncertre - álljon itt ehelyett a híres "From dusk Till Dawn", Salma Hayek legalább annyira híres táncával:

Nóra

Sokszor dohogtunk már azon, hogy a bulvármédia milyen színvonalat (?) képvisel Magyarországon - ami most történt, amellett megint nem lehet elmenni szó nélkül.

Az első, Londonban szerezett magyar aranyérem megünneplését beárnyékolja egy médiakommentár, mely durván, ízléstelenül megsérti Horváth Mariannt, aki Szilágyi Áron vívását élőben közvetítette  - és aki korábban maga is vívó volt, de neki sajnos nem adatott meg, hogy olimpián induljon, hiszen a női párbajtőr akkor még nem volt olimpiai szám.

"Sztárrádiósunk", Bochkor Gábor egy kereskedelmi rádió reggeli műsorában ezt mondta „Én azért nem hatódtam meg, mert annyira meghatódott a műsorvezetőnő, hogy már zavart... Ez iszonyat volt!... Ott lettem volna, izé, mikrofonnak megnyomom a köhögő gombját, két pofon, és elengedem, na, most beszélhet...”

Amit Bochkor mondott, az több ponton is védhetetlen. Először is, egy nőt pofozna, ami - ezt már a 7 éves fiam is tudja! - a legszigorúbban tabu. Na meg hát miféle stílus az, hogy ha nekem nem tetszik a másik ember meghatottsága, akkor felpofozom?!

Attól, hogy egy hatszoros világbajnoknak mondta ezt - mindez még súlyosabban esik a latba...

Nem csak én háborodtam fel ezen - Horváth Mariann korábbi vívótársai (Jánosi Zsuzsanna, Kovács Edit, Stefanek Gertrúd, Szőcs Zsuzsanna, Tuschák Katalin) közleményt adtak ki, melyben felháborítónak, visszataszítónak, iszonyatosnak minősítették Bochkor kommentárját.

Örülök, hogy rendre utasították - én is így gondolom: együtt örülni, együtt szurkolni, érzelmeket mutatni, meghatódni nem kötelező. De más érzelmeit kifigurázni, nyilvánosan pofozkodást emlegetni amiatt, hogy valaki meghatódott - az túlmegy a médiában megengedett megnyilatkozások határán.

És gyorsan tegyük hozzá: egészséges lelkületű emberek számára Horváth Mariann közvetítése nem levont a Szilágyi Áron győzelme felett érzett örömből - hanem segített átérezni az egész országnak, hogy mekkora teljesítmény ez.

Nóra

  Még a megnyitása előtt adtunk hírt Zelnik István Aranymúzeumáról, azóta az Andrássy úti villa rengeteg látogatót vonzott, az én facebook-falamon is feltűnnek időnként a barátaim által ott készített fotók. A milliárdos műgyűjtő nevét megismert az egész ország, tévéshow-kban is szerepelt - most pedig egy újabb ötletével hívta fel magára a figyelmet.

A hír nem csak a saját, további gazdagodásáról szól - egy régóta rendezetlen nemzeti ügyre kíván pontot tenni végre.

A Seuso-kincs hazahozataláról van szó - ez a leletegyüttes 1975-ben Polgárdi közelében került elő, máig tisztázatlan körülmények között. Sümegh József amatőr régész fedezte fel, de 4-5 évvel később rejtélyes körülmények között meghalt (leszerelés előtt álló kiskatona volt a halála idején, amikor felakasztva találták). Halálát az ügyészség két ízben is öngyilkosságnak minősítette. 1980-ban a műkincseket kicsempészték Magyarországról, feltehetőleg az Egyesült Királyságba, később New Yorkban, a Sotheby’s árverésén bukkantak fel. 2003-ban egy akkor börtönbüntetését töltő tanú azt állította: ő volt a társa Sümegh Józsefnek a kincs kiásásában. A Pápán raboskodó férfi, Lelkes József azt nyilatkozta egy bulvárlapnak, hogy Sümeghgel a Polgárdi melletti bányában, egy két méter mély gödörben találták a kincset, két nagy üstbe rejtve. A negyvendarabos leletet pedig eladogatták.

Az Index erre vonatkozó cikke részletesen leírja, mit lehet tudni a kincs tulajdonosi körének változásairól.

A magyar állam először 1990-ben jelezte, hogy igényt tart a területén előkerült leletre. Ám Libanon és Jugoszlávia is magáénak vallotta a kincseket - a per 1993-ban azzal zárult, hogy a bíróság megalapozatlannak ítélte az igényeket.

2006-ban egy aukciósház nem nyilvános kiállításon mutatta be őket, de a magyar kulturális tárca ekkor közleményben tiltakozott: a kincset Magyarország területén találták meg, az a magyar állam tulajdonát képezi, jogtalanul szállították külföldre, és tulajdoni igényét az állam továbbra is fenntartja. Az aukciósház ezek után nem tudta eladni őket.

Valahogy azonban mégiscsak akadt rá vevő, mert Zelnik István nem az első tulajdonostól veszi meg, és nem is egyben - a 8 tárgyat birtokló jelenlegi brit tulajdonossal már meg is kötötte az adásvételi szerződést, és a többi tárgytulajdonossal is közel a megállapodás.

Hazaérkezése után nem a már meglévő múzeumában szeretné kiállítani, hanem egy újabb Andrássy úti villát hozna rendbe e célra - és végrendeletében a magyar államra hagyná a kincseket!

De mi is a Seuso-kincs? Miért fontos, mitől értékes?

Attól, hogy a világ legnagyobb, késő római korból származó leletegyütteséről van szó. Mind művészettörténeti, mind régészeti értéke felbecsülhetetlen.

A mai Dunántúlt időszámításunk előtt 12-ben foglalták el a Római Birodalom csapatai. Az akkor még nagyobb kiterjedésű, partjain ingoványos Lacus Pelso (mai nevén Balaton) mentén élt a mai Polgárdi szőlőhegyén Seuso, egy gazdag római polgár (esetleg a római hadsereg magas rangú tisztje, helytartója is lehetett). Feltételezések szerint egy barbár betörés alkalmával rejthette el kincseit - mely a szőlőhegy belsejében lapult csaknem kétezer éven át.

A híres leletegyüttes 14 darabja a borkészítést, borszervírozást szolgálta, a borünnepet, a Bacchus-kultusz féktelenségét is megjeleníti a kincslelet egyik domborműves, aranyozott ezüstkancsója. 15. darabját - egy Hadrianus-portréval díszített, több mint 8 kilogrammos ezüsttálat eddig nem is ismertük. A 16. darab pedig a kincset rejtő, tárolásra használt rézüst.

A leghíresebb a vadásztál, amely felfedi a kincs valódi eredetét: a közepén medalion található, rajta a Balaton képével és a Pelso-felirattal - az tehát bizonyosnak látszik, hogy valóban itt keletkezett a műtárgy!

Hosszú tudományos kutatómunkával talán azt is sikerül bizonyítani, hogy Magyarországon került elő a lelet.

Reméljük, nemsokára Budapesten csodálhatjuk meg őket!

Nóra

Egy barátom ma elmesélte, hogy rólam álmodott. Pontosabban nem csak rólam, hanem még két másik személyről is, akik mindketten fontosabb szerepet töltenek be az életében, mint én: álmában a volt mestere volt az én férjem, ennek a férfinak az ölében ültem én, amikor tájékoztattuk őt, hogy a kislánya valójában nem is az övé, hanem a miénk! Megköszöntük szépen, hogy eddig nevelgette a lányunkat helyettünk, de kértük, hogy most már adja át nekünk!

A barátom életében a másfél éves kislánya annyira fontos, központi szerepet tölt be, hogy el tudom képzelni, mennyire megrázta ez az álom. Saját bevallása szerint ébredés után még vagy két órán át gyűlölt engem, mert elvettem a kislányát!

Kívülálló szemmel zavarosnak és ostobának tűnhet egy ilyen álom, de aki kicsit is foglalkozott valaha az álomfejtésnek azzal az ágával, amely az álmaink pszichés, mélylélektani gyökereit igyekszik feltárni - az tudhatja, hogy minden egyes momentumnak van értelme, jelentősége. Én ennek a furcsa álomnak pontosan értem az okát, eredetét (csak azért nem osztom meg veletek, mert túl személyes lenne, nem illene a blogra!).

Egy dolgot nem tudok megmagyarázni: a barátom álmában derékig érő, Tizian-vörös hajzuhatag ékesítette a fejemet! Honnan tudhatta a barátom, hogy mostanában azt fontolgatom: vörösre festetem a hajamat?! (derékig érő persze nem lesz már soha...)

Tudtátok, hogy pár évtizeddel ezelőtt az emberek többsége nem látta volna a fejemen a vörös frizurát - mert akkoriban még fekete-fehérben álmodtak? A huszadik században végzett álomkutatások ezt mutatták - de a hatvanas évektől kezdve ez a jelenség fokozatosan eltűnt - az álmok színesre váltottak!

Döbbenetes tény - hát még ha meg is fejtjük, hogy miért következett be ez a változás: igen, a színes filmek, a színes televíziózás elterjedése miatt! Pontosabban, azt hiszem, épp fordítva történhetett: a valaha színes álmokat a fekete-fehér filmek megjelenése változtatta fekete-fehérré (csak talán a filmkorszak előtt még nem folytak olyan mélységű álomkutatások, hogy ennek nyoma maradt volna). A következő fázisnak, az újraszíneződésnek viszont már tanúja volt a tudomány!

Szép, színes álmokat kívánok nektek.

Nóra

Nem tudom, mi lehet az Olimpia titka - mi az, amitől még egy kiskamasz is megbolondul, és hirtelen vagy 20 különféle sportág szurkolójává válik egyszerre?!

Tény, hogy a médiafelhajtás rátesz egy nagy lapáttal - de mégsem mondhatjuk, hogy csak a média tehet róla, hogy az Olimpia ennyire berántja az embert a sport, a szurkolás világába. Hiszen amikor mi felnőttünk, még nem a média uralta a világunkat - mégis a legfőbb beszédtéma, központi kérdés volt minden negyedik évben az Olimpia.

A szurkolás módja persze sokat változott azóta. Ma már twitteren követhetjük az eseményeket, a számítógép képernyőjén élő közvetítést nézhetünk, a facebook-on kommentálhatjuk másodpercek alatt a gólokat, pofonokat... És mindenki részesülni akar a sikerekből, úgyhogy első aranyérmes londoni olimpikonunk, Szilágyi Áron kardvívó fényképét rengetegen osztották meg, bezsebelve ezzel több tízezer lájkot (ha kevésbé jóképű lenne, vajon akkor is ennyire örült volna neki a nép?).

Vannak persze hivatásos fanyalgók is, akik szerint a sport nevetséges, felesleges butaság. Az Olimpia pedig DÖGUNALOM.

Én inkább a nagyfiam véleményét osztom, aki teljesen bezsongott már ez alatt a két nap alatt is, pedig nem is ő a nagyobb sportrajongó a családban, hanem a kicsi! A nagy tegnap a legjobb barátaival társasozott épp, amikor meghallotta, hogy kardvívásban aranyéremre esélyes as magyar versenyző - azonnal otthagyta a játékot, és kiabálva szurkolta végig a mérkőzést. Na jó, elárulom: leginkább azért, mert ő is vívni tanul egy éve! Teljes mértékben azonosult Szilágyi Áronnal, és elmondhatatlanul boldog volt a győzelemtől! Annyira elragadta az öröm, hogy az egész társaságra ráparancsolt: tessék szépen, vigyázzba állva végighallgatni a magyar himnuszt a tévé előtt! Kicsit azért még őt is kizökkentette a hamisan és a kottától teljesen eltérő módon megszólaló magyar himnusz, de sebaj! az érem legalább szépen csillogott...

Nóra

Egy barátnőm a válását követően sokáig nem tudta eladni az exférjével közösen épített házat - három év telt el a válás óta, és csak most kerülhet sor a költözésre.

Tegnap segítettem neki csomagolni - és egyben igyekeztem javítani a hangulatán is. Nem könnyű egy költözés soha, semmilyen körülmények között sem. De különösen nehéz, ha kényszerből történik. Ha ott kell hagyni a tíz évvel ezelőtt felépített álmokat, ha szemeteszsákba kerül sok olyan terv, ami nemrég még megvalósíthatónak tűnt.

Az eszével persze mindenki tudja, hogy ez a helyzet a megújulás lehetőségét is elhozza. Egy új otthont berendezni mindig reményteli, előre viszi az ember életét. Jelképezi az újrakezdést, még jobban lezárja azt, ami elmúlt. Vagyis megint lezár belőle egy kényszerből nyitva maradt ajtót.

A szíve azért nehéz minden érintettnek. Legjobban a barátnőm tízéves nagylánya fogalmazta meg ezt, mikor próbáltam vigasztalni. Azt mondtam neki, próbálja a jó oldalát nézni: a költözés jó buli! Hisz mikor fordult elő korábban, hogy vacsorára futártól rendelt pizzát vacsorázhatott a nappali közepén, a földön ülve, ekkora felfordulásban?! Mire azt felelte: "Igen, a költözés jó buli, csak ne innen kellene elköltöznünk..."

Egy olyan családban, amelyben gyerekek is élnek, soha nem zárul le egészen a múlt a válás után. Mindig ott marad a kapocs két ember közt, akik szívük szerint már tudni sem akarnának egymásról. De mégis kénytelenek újra meg újra találkozni, a gyerekek életéről közösen dönteni, a sérelmeket félretéve szóba állni egymással. És a válásnak minden pillanata érinti a gyerekeket, sebet ejt a kis lelkükön - még évekkel a vihar kitörése után is.

Bárcsak ne romlott volna el ez a házasság, és még olyan sok másik! Bárcsak az emberek felfognák, mekkora felelősséget vállalnak, amikor párt választanak, és vele családot alapítanak. Bárcsak meg tudnák beszélni egymással a problémáikat, megjavítani, ami elromlott. Bárcsak ez a kicsi lány, aki átélte a szülei válását, tanulna abból, amit ők rosszul csináltak - és úgy alakítaná majd felnőtt életét, hogy ne okozzon másoknak ilyen fájdalmat.

Nóra

Több évtizedes fennállásom alatt már sokszor szurkoltam a magyar olimpikonoknak, de idén először vettem rá magamat arra, hogy az Olimpia nyitóünnepségét is megnézzem. Mindig is távol álltak tőlem a nagyszabású show-műsorok, olyan könnyű giccses jelenetekbe csúszni egy ünnepélyes esemény megrendezésekor... A pekingi Olimpia megnyitója alkalmával már majdnem meginogtam - Kína kultúrájától nem áll olyan távol ez a stílus, el tudtam képzelni, hogy valami érdekes születik ebből az alkalomból. De aztán mégis inkább kihagytam.

Idén azonban az az ország a házigazda, amelybe még 8 évesen szerettem bele - Mary Poppins hazájába, amelyről Béla bácsi, anglomán angoltanárom olyan sok szépet és jót tanított nekem... Ráadásul a nyitóünnepség rendezője, Danny Boyle az egyik legjobb angol rendező, nagyon szeretem szinte minden, eddigi munkáját: a Sekély sírhant-filmet, a Trainspotting-ot, Az élet sójá-t, a Gettómilliomost!

Tízéves nagyfiam ragaszkodott hozzá, hogy végignézze velem a megnyitót, azaz a végén már inkább én ragaszkodtam ahhoz, hogy kibírjam vele a láng fellobbantásáig - nagyon-nagyon későn került erre sor, a szilveszter éjjeleket kivéve még soha nem maradt ébren ilyen sokáig.

A műsor színvonalát jelzi, hogy nem kellett a nézőknek az unalomtól ásítozva várnia, hogy "mikor jönnek már a sportolók?"...

Danny Boyle szinte mindazt bemutatta, amit én is szeretek a szülőhazájában (saját fontossági sorrendemben mondom): a semmi máshoz nem fogható hangulatú angol mesék világát, az angol humort, a vidéki Anglia békés szépségét - és az ellentétét is: a nyüzsgő-pörgő-forgó multikulturális egyveleget, a rockzenét és a klassz angol filmeket, a királyság ódon varázsát, James Bondot, Mr. Beant, az angol tudományt (őt az internet atyja, Tim Berners Lee jelenítette meg), a nagyrészt már elvesztett gyarmati birodalom kulturális örökségét... Biztos kihagytam sok olyan elemet, ami még említésre méltó lenne - de olyan keveset aludtam, nézzétek el nekem. 

Le a kalappal a 86 éves II. Erzsébet előtt, mert nem érezte méltóságán alulinak, hogy szerepeljen a James Bond-os jelenetben (életében először szerepelt filmben!): Daniel Craiget a filmbejátszásban a valódi komornyik engedte be a királynő lakosztályába, a híres, valódi kutyusok kísérték, Bond elvezette Erzsébetet egy helikopterhez, és felszállt vele - a következő képen azt láttuk, hogy AZ IGAZI királynő utazik a helikopterrel, majd Bond a nyitóünnepség helyszíne fölé érve kilöki a őfelségét, és maga is kiugrik, ejtőernyővel érkeznek a stadionba! Természetesen valójában nem tettek ilyet az agg fenséggel, de nagyon viccesre és majdnem hihetőre sikerült a jó vágásoknak köszönhetően!

A show után a sportolók bevonulása persze nagyon hosszú volt, de a gyerekemnek nagyon érdekes volt az is, hogy végignézhette a világ sokszínűségét, találgathatta a zászlók alapján, hogy melyik ország érkezik, az országnevek és a felvonulók megjelenése alapján, hogy az az ország vajon a világnak melyik szegletében található... Egyszóval érdekes volt annyira, hogy ébren várja a láng fellobbantását - amire valamiért különösen kíváncsi volt.

Nem is kellett csalódnia, a sok kis kehelyben meggyújtott lángokból egy nagy lánggá összeolvadó óriási fáklya nagyon látványos volt.

Azt pedig már az ágyból hallgatta a fiam, hogy Sir Paul McCartney a Hey Jude-ot énekli - nekem ez volt az egyetlen nevetséges pillanata az eseménynek. Paul így hetvenévesen egy kedves öreg nénire hasonlít, a dal pedig - azon túl, hogy a fél világ ismeri, és együtt tudja énekelni - nem mutatott számomra semmiféle összefüggést az olimpia vagy Nagy-Britannia témájával... (eredetileg John Lennon fiának írta McCartney, hogy megvigasztalja, amikor a szülei elváltak).

A reggeli kritikákat is átfutottam, nagyon dicsérték Danny Bolyle-t és az angolokat úgy általában - most már nem marad hátra más, mint szurkolni a sportolóknak. Már ma délelőtt lesz kinek, figyeljétek a tévéműsort!

Nóra

Idén júliusban és augusztusban is nyári üzemmódban üzemelünk Nórával a blogon. Időnként fel-felbukkanunk, majd nyaralunk egy kicsit, közben vigyázunk a nyaraló gyerekeinkre, és természetesen próbálunk pihenni is, hogy szeptemberben zökkenőmentesen kezdődjön az új tanév, és az ősz!

Minden nyaralónak szép időt, és jó pihenést kívánok!

Zsófi

Ma ünnepli születésnapját Jennifer Lopez, aki 43 éves lett. Isten éltesse! Nagyon szeretem a filmjeit, ezekből álljon most itt néhány rövid részlet a születésnapos tiszteletére:

https://www.youtube.com/watch?v=bibtqDxXv1o 

https://www.youtube.com/watch?v=OPUFHhA4lqg 

https://www.youtube.com/watch?v=lYT12-NQUag 

Kellemes napot kívánok!

Zsófi

A Mona Lisáról írott cikknél került elő a téma: sok japán turista számára Párizs valami felfoghatatlan kulturális élményt, szinte sokkot jelent! Nemrég olvastam egy könyvben (Janelle McCulloch: Párizsban az élet), hogy ez a sokk néha éppen nem pozitív, a könyv a Le Journal du Dimanche egy cikkére hivatkozva azt írja: létezik a Párizs-szindróma nevű "betegség", idézem a könyvet:

"...számos külföldi, főleg japán áldozatul esik, amikor először látogat el a Fény Városába. A Párizs-szindróma akkor jelentkezik, amikor a valóság elmarad a várakozásuktól. Bár a Stendhal-szindrómához hasonlították, valójában annak az ellentéte volt. Az előbbi a tizenkilencedik századi francia  íróról kapta a nevét, akit első firenzei látogatás alkalmával annyira elgyengített a város szépsége, hogy ágynak esett. Aki Stendhal-szindrómában szenved, az vallásos áhítattal rajong egy helyért, amely minden várakozását felülmúlja. Akik a Párizs-szindrómában szenvednek, nem nagyon értik, miféle élményben van részük. De nem Párizs élményében, az biztos.

Évente több tucat túlérzékeny turista szorul pszichológiai kezelésre a betegség miatt, írták az újságok; legtöbbjük azzal a várakozással érkezett Párizsba, hogy ott kifinomultságot, Amélie-hez hasonló figurákat, ízletes francia ételeket és Louis Vuitton-remekeket talál. Amikor azt tapasztalják, hogy némelyik városrész a goromba boltosok, fölényes taxisofőrök és nyegle főpincérek uralma alatt áll, sokkos állapotba kerülnek, és olyankor azonnali repatriálásra szorulnak. Szerencsére a legtöbb beteg állapota jelentősen javul, amint elhagyja Párizst, de néhányan visszaesnek, közlik a hírügynökségek. Van, akin az elmezavar jelei mutatkoznak. A Le Journal beszámolt arról, hogy két nő betegsége idején azt állította, hogy összeesküvést szőttek ellenük, egy férfi azt képzelte, hogy ő a francia XIV. Lajos, a Napkirály, egy másik meg, hogy mikrohullámokkal támadták meg. Azt nem részletezték a lapok, hogy az első két nővel mi lett, de úgy hallottam, az egyik Louis Vuitton-táskának képzelte magát. A másik meg akarta venni. De rájött, hogy hamisítvány."

A könyv írónőjének egyébként szintén volt egy-két baja Párizsban, lássuk, őt mi minden gyötörte:

"Először is a cipők nem bizonyultak olyan megfizethetőnek, mint reméltem, és nem volt tele minden Chanel-remekekkel, ahogy a várost a vásárlók mennyországaként magasztaló divatblogok ígérték.

Ráadásul az ételek egy-két igazi sültkrumplit leszámítva nagyon távolt álltak a francia konyháról alkotott elképzeléseimtől, és úgy láttam, egyáltalán nem lesz tőlük franciás alakja az embernek. Mi tagadás, a francia étrend, amelyben a jelek szerint rengeteg a "fehér" étel, mint a pommes frites, a bagett és a briós, a krémes millefeuilles, a sokféle káposzta, a liba- és kacsamáj, a camembert sajt meg a helyiek krumplilevese, amellett, hogy iszonyúan kalóriadús, engem mindig bélelzáródással fenyegetett."

Az írónőt itt, a bélelzáródásánál talán hagyjuk is el... És legyen elég ennyi a Párizs-szindrómáról is, ami ugye jó nagy sületlenség... aki csalódik Párizsban, az már tényleg az a kategória, akinek semmi nem elég. És akinek elmegy az esze, annak valószínűleg Párizs nélkül is elmenne!

Párizst a Louis Vuitton táskákkal és a sültkrumplival azonosítani akkora hiba, hogy aki elköveti, az meg is érdemli.

Párizs nekem a felfoghatatlanul gazdag múzeum-kincset, a nagyvonalú eleganciával megtervezett városképet, a minden más európai városnál nagyobb léptékű bulvárokat jelenti - a tökéletes, hagyományos francia pékséget az utcasarkon (igen, a FEHÉR bagett isteni jó minőségű vajjal és camembert-rel, nem lesz tőle semmi baja az embernek, hisz úgyis lesétálja a felszedett kalóriákat!), a művészi igénnyel elkészített süteményeket, a krémesen olvadó könnyű sültcsirkét, a tökéletesen elkészített halakat, életem legfinomabb boeuf bourginonját, egy-egy pohár könnyű rosébort, és azt a sok kedves párizsi embert, akikkel szerencsém volt összefutni!

Nem, a járókelők nem mogorvák, nem utálkoznak a turisták láttán, hanem - épp ellenkezőleg! - odalépnek a térképet böngészőkhöz a metróban, és megkérdezik, segíthetnek-e! S ha valaki még gyatra franciasággal válaszol is nekik, akkor aztán tényleg csak kedvességet és segítőkészséget kap tőlük.

Azt hiszem, én Stendhal-szindrómában szenvedek...

Nóra

Vicces kisfilmet találtam arról az örökzöld témáról, hogy érdemes-e házasodni. Kissé cinikus, de humoros és őszinte stílusban beszél a házasság előnyeiről egy amerikai írónő, Jenna McCarthy. A tíz perc körüli előadás felvételét magyar nyelven felíratozva a www.player.hu-n találtam.

Meghallgatva a tanácsokat és a kutatási eredményeket az írónőtől, eszembe jutott egyik kedves ismerősöm, aki már elegendő élettapasztalattal rendelkezett, amikor mi megismerkedtünk jövendőbeli férjemmel. Sanyi bácsi egyszer elmesélt nekünk egy történetet félig viccesen, félig komolyan, bár hozzá kell tenni, hogy ő maga nagy harmóniában, és szeretetben élt Arankájával akkor már vagy 25 éve.

Szóval egy szép napon Sanyi bácsi így szólt:

"Egyszer ifjú koromban volt egy sokkal idősebb barátom, aki soha nem nősült meg 56 éves koráig...akkor elunta ezt az állapotot, és feleségül vett egy sokkal fiatalabb nőt...néhány héttel az esküvő után megkérdezték tőle a barátai és a kollégái, hogy tetszik-e neki a házasság. Az "ifjú" férj elgondolkozott, majd röviden ennyit mondott: háááát, lehet, hogy egy kicsit elkapkodtam a dolgokat!"

És akkor most itt nézhető meg a kisfilm:

http://player.hu/kapcsolatok-szex/a-hazassag-a-sikeres-es-boldog-elet-titka/ 

Szép napot kívánok!

Zsófi

Nagyon érdekes videóra akadtam...nem is a kisfilm a különleges, hanem a témája: kertészkedés a "nyóckerben".

Egy nagy háztömb tövében lelkes helyiek találtak egy telket, amit három év múlva fognak beépíteni. A tulajdonos erre az időre odaadta a telkét, így született meg a "zöld oázis" a belváros közepén. 

Hat-hét négyzetméter jut mindenkinek arra, hogy létrehozza a saját kertjét. A kisfilm reggel 9-kor készült, már akkor nagy volt a nyüzsgés, ketten is elmondták, hogy onnan mennek a munkába. Mindenki örül a saját kezével megtermelt zöldségnek, és a felesleget még el is cserélik egymással a szomszédok.

A lelkesedés akkora, hogy már most elhatározták, ha itt elkezdődik az építkezés néhány év múlva, akkor a "zöld sziget" megvalósítói keresnek majd egy másik telket, és ott fogják folytatni a kertészkedést.

Jó lenne, ha sok hasonló kert lenne a nagyvárosokban!

Itt nézhető meg a kisfilm:

http://index.hu/video/2012/07/17/koyossegi_kert/ 

Szép napot kívánok!

Zsófi

A 2010-ben alakult zenekar tagjai már ahhoz a nemzedékhez tartoznak, akik reális lehetőségként számolnak a világsikerrel - ezt az alapján feltételezem, hogy angol nyelvű dalokkal indították karrierjüket. A Marshall és az In Air című számok azonnali sikert hoztak, egyelőre Magyarországon, majd az utóbbi számból egy magyar verzió is készült, mely a rádiókban is hallható: Jól áll nekem az élet.

Önmeghatározásuk szerint a hatvanas-hetvenes évek zenei örökségét garázs-rockos, mai megközelítésben hasznosítják újjá. 2011-ben elkészült Yellow Flavour című EP-jük. Meghívást kaptak az MR2 Akusztik című műsorába, jelölték őket az MTV: Brand New programjára és 2012-ben megnyerték a Hard Rock Rising hazai döntőjét is.

"A tavaly februárban indult hazai zenekar alteros, posztpunkos, indie-s rakkenrollja egyre nagyobb népszerűségnek örvend a fiatalok körében, nem is véletlenül: a csapat okosan és érzékenyen értelmezi újra a hatvanas-hetvenes évek rockzenéjét, táncos kis slágereket szállítva."
est.hu 2011.11.02.

Nem kell jóstehetség hozzá, hogy tudjuk: a zenekar, és különösen az énekes, Vitáris Iván nem csak a hangjával hódítja majd meg a kamasz és huszonéves közönséget...

Idén nyáron jónéhány, komoly koncerthelyszínen megfordulnak, fesztiválokon is fellépnek. Tegnap a vihar mindössze három számot engedélyezett nekik a Dürer Kertben, de ennyi elég is volt ahhoz, hogy megkeressem a youtube-on a fellelhető számaikat, szeretettel ajánlom nektek is:

Nóra

Évtizedek óta minden évben milliók zarándokolnak el, hogy láthassák. Van, akinek élete nagy vágya teljesedik be azzal, hogy ott állhat előtte. Ha leírom a nevét, mégis a legtöbben értetlenül pislognak csak: ő Lisa Gherardini.

Ha azt is elárulom, hogy Francesco del Giocondo firenzei selyemkereskedő felesége volt ötszáz évvel ezelőtt, talán már többen tudják, ha olaszosan nevezem meg: La Gioconda, vagy még inkább így: Mona Lisa - már mindenki tudja, kiről beszélek.

De tudjuk-e valójában, hogy ki ő? Azt biztosan tudhatjuk, hogy Leonardo da Vinci 1503-1506 között festette meg titokzatos mosolyát, egy 77 x 53 cm nagyságú nyárfatáblára, olajjal. Leonardo nem adott címet a képnek, ez a reneszánsz idején még nem volt szokás.

Mona Lisának Giorgio Vasari nevezte a festményt, ő számos híres reneszánsz művész életrajzírója volt, többek között Leonardóé is. 31 évvel Leonardo halála után írta le először Vasari ezt a nevet. A „Mona” egy elterjedt rövidítése az olasz madonna (asszony, asszonyom) szónak. Mona Lisa tehát annyit tesz: Lisa asszony.

199 évvel ezelőtt, 1813. július 16.-án született Rózsa Sándor, híres betyár. A mi generációnknak leginkább Oszter Sándor arca jelenik meg e név hallatán, mert kicsi gyerekkorunkban az egész ország a betyár életéről készült filmsorozatot nézte, amely Móricz Zsigmond regényéből készült.

Sok legenda, népdal, népköltés él a betyárok életéről. 

Rózsa Sándorról ezt írja a wikipédia:

"Rózsa Sándor felbukkanásával nyert igazi értelmet a „betyárbecsület” szó. Valódi igazságosztó volt – nemcsak a nép, de a többi haramia között is. A korabeli források szerint csakis a gazdagoktól vett el, másokkal bőkezűen bánt: elismerését szívesen fejezte ki jutalmazással.

  Az anyukám ma 70 éves lett. Megrendítő, örömteli és szívszorító is egyben ezt kimondani és leírni (ez a mondat úgy hangzik, mint egy ünnepi beszéd - és annak is szánom kicsit!). Nagyon boldog vagyok, hogy az ő szüleitől eltérően megérte ezt a magas kort, és minden szeretettemmel azt kívánom, bárcsak élne 102 évig (ő mindig elborzad, ha ezt mondom neki - nem szeret öreg lenni, kikéri magának a 102 évet!).

Öregedni persze nem jó, nem jó megélni, hogy a testünk már nem működik olyan olajozottan, mint pár évtizeddel ezelőtt, és hogy a barátai, szerettei közül sokan elmentek időközben.

De nagyon jó látni, ahogy a gyerekeink és unokáink felnőnek, önálló életet kezdenek - talán nem pont olyat, amilyet mi szántunk nekik, de mégis: a saját útjukat járják, és ezt jó látni!

És jó újabb és újabb élményeket együtt átélni, mindig találni újabb örömöket egymásban, és a világban!

Isten éltesse anyukámat jó egészségben, boldogságban!

Nóra

  Az Origón olvastam egy cikket, mely Bronnie Ware, palliatív ellátásban dolgozó ausztrál nővér blogjáról szólt - végstádiumú betegeket ápol nap mint nap, s először blog formájában, majd könyvben is megjelentette az ápoltjaival kapcsolatos tapasztalatait. A könyv az angolszász világban hatalmas siker, sokmillióan vették már meg.

Ki más tudna többet arról, hogy milyenek az ember utolsó gondolatai, mint az, aki haldoklókkal beszélget? A nyomasztó és szomorú helyzet sok hasznos dolgot adhat nekünk, élőknek a tudtunkra.

Bronnie Ware listát készített arról, hogy mi mindent bántak legjobban az emberek akkor, amikor már nem tudtak változtatni hátralévő életükön. Eszembe jutott a pár hete idézett Nora Ephron-lista: ő is összeírta, mi minden fog hiányozni neki az életből, ha már nem él majd...

A két listából nagyjából hasonló következtetéseket vonhatunk le.

A nővér szerint a leggyakoribb megbánás, melyet a haldoklónál tapasztalt: hogy nem a saját életüket élték, hanem  mások elvárásainak akartak mindig megfelelni. A beteljesítetlen álmok nyomasztják legjobban az embert, és tudják: ők maguk tehetnek róla, hogy nem volt bátorságuk, vagy lusták voltak meglépni a szükséges lépéseket a beteljesítésük felé.

A második leggyakoribb jelenség, hogy a haldoklók sajnálják, hogy annyit dolgoztak, és nem fordítottak inkább több időt és figyelmet az igazán fontos dolgokra: kimaradtak a gyerekeik felnövekedésének pótolhatatlan élményéből, és keveset voltak társukkal - ez a férfiakra rendkívül jellemző megbánás a nővér szerint.

A következő a sorban, amit sokan megbánnak: hogy elfojtották az érzelmeiket, indulataikat, nem mondták ki, mi nyomja a szívüket. Amikor már késő mindez, akkor jönnek rá: kiegyensúlyozottabb, boldogabb, jobb életük lett volna, ha ki merik mondani mindazt, ami nyomasztja őket. Sokuk a halálos betegség kialakulását is erre az okra vezeti vissza!

Ezután az elhanyagolt, az élet során elvesztett barátok miatt szomorkodtak a legtöbben - miért nem fordítottak elég időt, energiát a saját életük mellett arra s, hogy a régi, értékes, jó barátságokat ápolják.

Mi különbözteti meg a felnőtt korunkat a gyerekléttől? Nehéz egy-két dolgot kiemelni a rengeteg különbség közül, de a listán biztosan előkelő helyen szerepel a gondtalanság. Amikor az ember még csak kisgyerek ("...akkor is kell tudományos ismeret..." - bocsánat, nem tudtam kihagyni), akkor nem töri a fejét a jövőn, legfeljebb azon, hogy holnap mit fog játszani, melyik barátját hívja le a játszótérre, mi lesz az ebéd... Ahogy haladunk előre a felnövekedés útján, erre egyre több minden rakódik rá, végül elmossa egészen a gondtalanságot, az élet önfeledt élvezetét.

Arról jutott mindez eszembe, hogy pár napra sikerült majdnem gyerek-módra gondtalannak lennem egy kicsit! Ehhez az kellett, hogy a gyerekkori felállásban - az anyukámmal és a nővéremmel hármasban, felnőttkorunk óta először elutazzunk együtt. Ez alatt az idő alatt elfelejtettünk mindent, magunk mögött hagytuk a hétköznapi terheket. Nem azt mondom természetesen, hogy itthon maradt férjeinkkel, gyerekeinkkel nem is foglalkoztunk - de nem úgy, mintha közben azon kellett volna törni a fejünket, hogy mit adjunk nekik vacsorára, melyik ruhát készítsük ki, megírták-e a házi feladatot, odaérnek-e edzésre...

Egy csapásra eltűntek az elmúlt években fel-felbukkanó családi feszültségek, nagy beszélgetések és rengeteg nevetés oldotta fel őket.

Egy dolog változott csak a gyerekléthez képest: ebben a pár napban nem az anyukánk gondoskodott rólunk, hanem nagyrészt én vállaltam magamra a "csoportvezető" szerepkörét, mert olyan idegen nyelvi környezetben voltunk, ahol csak én boldogultam hármunk közül.

De ez nem vont le semmit a felhőtlen jó érzésből. Sőt, jól esett kicsit viszonozni mindazt, amit évtizedekkel ezelőtt ő tett értünk.

Nagyon örülök, hogy kitaláltuk és megvalósítottuk ezt az utazást, és mindenkinek csak ajánlani tudom: addig töltsön el legalább egy kis időt a szüleivel, amíg teheti, ha csak egy mód is akad rá, szakítson időt arra, hogy együtt legyen velük a lehető leglazább körülmények között.

Nóra