Egy gyermekpszichológus ismerősöm ajánlotta figyelmembe Beth. A. Grosshans könyvét („Ki az úr a háznál?”) – mely nagyon hasznos segítség a gyereknevelés legnehezebb helyzeteiben.
A könyv alapgondolata: a zaklatott, veszekedésekkel teli családok egyik legfőbb problémája, hogy nincsenek megfelelően tisztázva a családon belüli hatalmi viszonyok. A könyv hátoldalán írott ajánlójában dr. Karczag Judit gyermekpszichológus azt írja: a könyv módszerei segítenek abban, hogy embert neveljünk gyerekeinkből – ne pedig főfoglalkozású önmegvalósítót…
Már a könyv elején leszögezi a gyermekpszichológus szerző: a „hatalom” ebben az értelemben nem uralkodást és elnyomást jelent. A családban hatalommal bíró személy az, aki képes meghatározni a dolgok menetét, aki erőteljes, cselekedni tudó, aki megszabja a kapcsolat feltételeit. A szülők egy családon belül eredendően hatalommal bírnak, a gyerekek pedig megpróbálnak maguknak hatalmat szerezni.
A szülő feladata a nevelés során nem csak a szocializáció, hanem az is, hogy védje és vezesse a gyereket az érettséghez vezető úton. Éppen ezért helytelen a manapság eluralkodó szemlélet: hogy a gyereket „hagyni kell kibontakozni”, hogy különlegessé kell tenni a gyereknek minden együtt töltött pillanatot, hogy demokratikusan, családi egyeztetés útján dőljenek el az eldöntendő kérdések a családban.
A könyv azt mondja: ez mind helytelen. A családunk akkor fog kiegyensúlyozottan működni, ha a gyerekre nem ruházunk túl nagy hatalmat – ő ugyanis nem tud még élni vele. Vagy féktelenné válik, indulatos lesz – vagy szorongó, bizonytalan. Mert a gyerek erejét még messze meghaladja az a feladat, hogy a családi élet menetét irányítsa. Ha tehát a szülő ráhagyja a döntések meghozatalát a gyerekre, mondván, hogy kár huzakodni – azzal árt a gyereknek.
Ráadásul minél többször hagyunk rá dolgokat, annál jobban magához akarja majd ragadni a gyeplőt – nem azért, mert jó neki, ha ő irányít (hisz arra nem képes), hanem mert a gyerek természetéből adódik, hogy ha egy „fegyver” egyszer már működött, akkor azt legközelebb is használnia kell. Ha egy hisztivel elért valamit, amit a szülő eredetileg nem akart – akkor legközelebb is a hiszti fegyveréhez nyúl majd. Ha pedig egyszer már megbillen a családi hatalmi egyensúly, akkor ez a folyamat egyre csak romlani fog. A gyerekek ilyenkor már annyi pszichés energiát fektetnek a családdal való hadakozásba, hogy a pozitívabb társasági tapasztalatok megszerzésére már nem marad erejük.
A pszichológusnő azt írja: azokból a gyerekekből, akiknél nem sikerül helyreállítani időben ezt az egyensúlyt, problémás kamaszok, örök főiskolások, és a függetlenséget vállalni nem tudó, kallódó fiatal felnőttek lesznek.
Gyakorlati tanácsokat is kapunk: melyek azok a kérdések, amelyekben maga dönthet egy gyerek (pl. hogy milyen tortát szeretne a szülinapjára, milyen színű esőkabátot szeretne, melyik mesét nézze meg és melyiket ne).
Vannak azonban olyan területek, amelyeket egyértelműen a szülőknek kell „uralnia”: hogy mikor kell lefeküdni, hol aludjon a gyerek, milyen tévéműsorok nem valók neki…
Ha a gyereket sikerül felszabadítanunk az állandó hatalmi csatározás alól azzal, hogy következetesen, mindig világossá tesszük: miben dönthet ő, és miben kell a szülő döntését elfogadnia – akkor beáll a családi béke, együttműködő légkör alakul ki.
A könyv nagy erénye, hogy számos konkrét élethelyzetet idéz fel – ezek egy részénél úgy éreztem: valószínűleg a szerző ott ül nap mint nap a mi nappalinkban… hisz velünk pontosan ilyen helyzetek esnek meg!
És miután leír egy-egy ilyen „problémás” élethelyzetet, megmutatja: hogyan reagál ebben a helyzetben (rosszul) egy kényeztető típusú szülő (ők azok, akik a lelküket is kiteszik a gyerekért, túlzásokba esve keresik, hogy mivel tehetnék még boldogabbá csemetéjüket – és eközben alkudoznak a gyerekkel mindenen, hagyják, hogy a gyerek meggyőzze őket olyasmiről, amit eredetileg nem akartak, akik rimánkodnak a gyereküknek, ha valamit el akarnak érni…).
Azt is megtudjuk ezután, hogyan viselkedik az adott helyzetben egy engedékeny típusú szülő (aki azt érezteti a gyerekkel, hogy ő, a szülő gyenge, fáradt, nincs ereje a vitatkozáshoz – az ilyen szülő gyakran érzelmi zsarolással próbálja rávenni a gyerekét a dolgokra: pl. „Hullafáradt vagyok, ne kelljen vitatkozni ezen, kérlek, feküdj le végre!”, „Majd megmondalak apának, és ő nagyon mérges lesz, ha nem teszed meg!”, stb.)
Ezután bemutatja, hogy mit tesz az éppen tárgyalt élethelyzetben egy megkövetelő típusú szülő (ami szintén rossz megközelítés, ezek a szülők betörni akarják a gyereket, megfélemlítik őket, és legalább annyira helytelenül használják a családi hatalmat, mint az előző két szülő-típus! „Muszáj móresre tanítani, különben elkanászodik!”, „Felőlem annyit bőg, amennyit akar!”, „Hogy miért kell megtenned? Azért, mert azt mondtam, és kész!” – ezek a jellemző szófordulataik.).
Negyediknek megtudjuk: milyen a távolságtartó típusú szülők reakciója egy helyzetben. (Ők azok, akik nem kötődnek túlságosan a gyerekükhöz, akik meg sem próbálják megérteni, a gyerek mit miért csinál… ez számomra a legbonyolultabb szülő-típus, de most „helyhiány” miatt nem részletezem – elég annyi, hogy ez a típus sem alakít ki megfelelő hatalmi viszonyt a gyerekével).
És végül leírja, mit tesz a hatékony szülő! A felsorolt helyzetekből tippet kapunk arra, hogyan kezeljük a gyereket helyesen, ha pl. nem akar rendet tenni a szobájában, ha csúnyán beszél a szüleivel, ha nem akar időben lefeküdni, ha felesel, dacol, ellenszegül…
Az ajánlott módszerek, jelentem, működnek! Én az elmúlt hetekben többször is elővettem a tanultakat, és mindig bevált a kis trükk, amit a könyv javasolt. Elég egy kicsit másképp fogalmazni a mondandónkat, elég, ha egyszer erőt veszünk magunkon, és nem engedünk, még akkor sem, ha túl fáradtnak érezzük magunkat a csatározáshoz – mert csodák-csodája: nem is lesz csatározás! Ha kellően következetesen és határozottan vállaljuk a vezető szerepet gyermekünk mellett, akkor érdekes módon kevésbé fog dacolni, mint ha ráhagynánk…
Kívánom nektek a közelgő új évre, hogy hatékonyan vegyétek kezetekbe a gyeplőt a családotokban is!
Nóra
A karácsonynak, mint minden fontos ünnepnek, megvannak a maga családi rituáléi – nálunk legalábbis így van. Fontosnak tartom, hogy a gyerekek életébe ezek az apróbb-nagyobb szokások vigyenek állandóságot, ritmust. Így, hiába változik körülöttük a világ, nekik lesznek kapaszkodóik. Tizedik éve vagyok anya, és egyre biztosabb vagyok abban, hogy csak így tudom őket felvértezni az életre!
Kemény Henrik előadásait többször is láttam „élőben” gyerekként, emlékezetes, hogyan páholta el palacsintasütővel Vitéz László (aki egyfajta paprikajancsi) az ördögöt. „Szervusztok, pajtikák!” – szinte hallom Kemény Henrik hangján az állandó beköszöntést is!
A Kisvakond igazi alapmű, sokan sokféle szempontból elemezték már (mint minden zseniális művet): kimutatták, hogy egyike az első környezetvédő műalkotásoknak. Hogy a gyermeklélek tökéletes leképezője. Hogy a sivár és ostoba szocializmus egyik legkeményebb kritikája.
Körülbelül 70 filmet készített élete során, ebből 50-ben a Kisvakond figurái szerepeltek – a Nyuszi, a Sas, a Süni, a Béka, az Egér… Nálunk a Kistücsök is nagy sztár, a mai napig csodálom, hogyan érthette meg alig két éves eszével a fiam a csodálatosan elvont meséket!


