Kérj tanácsot

Torino (piemontiul, valamint több európai nyelven Turin)

Olaszország negyedik legnagyobb városa (Róma, Milánó és Nápoly után). Közel 1 millió lakosa van, az agglomerációval együtt mintegy 1 700 000. A harmadik legfontosabb gazdasági központ Róma és Milánó után, Piemont és Torino megye székhelye, fontos üzleti, kulturális, és oktatási központ.

Története: neve a kelta Tau szóból származik, mely hegyeket jelent, utalva a várost szinte teljesen körbefogó dombos-hegyes területre. Az 1. században (valószínűleg 28-ban) a rómaiak katonai tábort létesítettek ezen a helyen Castra Taurinorum (egy időben Augustus tiszteletére Augusta Taurinorum) néven. A tipikus római utcahálózat szerkezete ma is megfigyelhető a modern városban. Ebben az időben a lakosság kb. 5000 fő volt, akik a magas falakon belül éltek. A város mai neve a római elnevezésre vezethető vissza, jelentése kis bika, mely a címerpajzsban is megjelenik.

A Római Birodalom bukása után a lombardok 569-ben foglalták el, majd a város többször gazdát cserélt: 773-ban, Nagy Károly uralkodása alatt a frankok kezére került, 942-ben megalapították a torinói grófságot, amely 1050-től a szavojai grófok birtoka lett. A 13. század végén a már 20 000 fős várost a Savoyai Hercegséghez csatolták. Uralkodásuk alatt számtalan palota és kert épült, jelentősen átformálva a várost; 1404-ben megalapították a város egyetemét is.

1536 és 1562 között francia uralom alatt állt, majd 1563-tól Emanuele Filiberto alatt a Savoyai Hercegség fővárosa lett. Virágkorát a barokk korban élte, ekkor fejlődött sakktáblaszerű, szabályos szerkezetű várossá, ekkor alakult ki a Via Roma útvonala, ekkor épült a királyi palota.

1706-ban a francia csapatok 117 napig ostromolták a várost, de nem sikerült bevenniük. Az ezt követő utrechti béke alapján a Szardíniai Királyságot a szavojai hercegséghez csatolták. I. Napóleon idején, 1801 és 1814 között ismét Franciaországhoz tartozott. Uralkodása után Torino az olasz egyesítés egyik élharcosává vált: 1861-ben itt válaszotta a parlament II. Viktor Emánuelt Olaszország királyává. Az egyesült olasz állam fővárosa Torino lett, míg 1864-ben a fővárost Firenzébe nem helyezték át. (Róma 1871 óta főváros).

A 19. század végén gyors iparosodás kezdődött: 1871-ben megnyitották az Alpok alatt átvezető Fréjus-alagutat, 1899-ben alapították a Fiat-ot, 1906-ban pedig a Lanciát. 1902-ben és 1911-ben Torino a Világkiállítás helyszíne volt. A folyamatosan fejlődő város lakossága 30 év alatt közel megduplázódott, az 1880-as években számolt negyedmilliós népesség a 20. század első évtizedének végére 430 000-re nőtt.

Az I. világháború után a gyári munkások és a nagyiparosok között egyre több lett a konfliktus, az első igazán komoly sztrájkra 1920-ban a Lingotto gyárban, a Fiat, és az egész világ akkori legnagyobb autógyártó üzemében került sor, mely a gyár munkások általi megszállásával végződött.

A II. világháború után a város gyorsan újraépült, még jobban erősítve ipari szerepét. A komoly munkaerőt igénylő termelés hatására folyamatosan áramlottak be a munkát kereső déliek, így a város lakossága is robbanásszerűen nőtt.

Torino mindig is Olaszország egyik legfontosabb ipari központja volt, ezt a szerepét máig őrzi. Róma és Milánó után gazdasága a harmadik legfontosabb Olaszországban. Az export tekintetében Torino megye a második helyet foglalja el az olasz megyék között. A legismertebb torinói márka a Fiat. A Fiat-on túl azonban természetesen több más ismert vagy kevésbé ismert márka székhelye és gyártási központja van a városban, az autógyártástól a csokoládéig, többek között a Lancia, a Pininfarina, a Bertone, a Sparco, az Italdesign, a Ghia, a Fioravanti, a Stola, az Intesa Sanpaolo, a Superga, az Invicta (1821), a Martini, a Kappa és a Caffarel.

Az utóbbi években Torino ipara komoly átalakuláson ment keresztül, egyrészt a gépipar válsága, másrészt pedig amiatt a tendencia miatt, amelynek következtében az iparilag fejlett országok cégei a gyártást a fejlődő országokba telepítik. A nyolcvanas évektől a hangsúly egyre inkább a szolgáltató szektor felé helyeződik.

A General Motors Torinóban alakította ki kutatóközpontját, ahol a dízelmotorok fejlesztése folyik.

A banki és biztosítási szektor szintén erős. A "hagyományos" ipari ágakon túl az űripar is képviselteti magát az Alenia révén. A Nemzetközi Űrállomás egyes részeit Torinóban gyártották. Az Ariane-5 hordozórakéta utáni közös európai űr-szállítóeszköz kifejlesztését szintén Torinóból irányítják.

Torinóban jött létre több, ma már olasz nemzeti cégnek számító vállalkozás, mint a Telecom Italia, vagy a Rai, az olasz közszolgálati tévécsatorna, de az olasz mozi is Torinóból indult. Ezek a cégek ma már nem Torinóban székelnek, de a Nemzeti Mozimúzeum továbbra is itt van, a Mole Antonelliana épületében.

Műemlékek: Királyi Palota (Palazzo Reale): barokk és rokokó épület nagy fegyvergyűjteménnyel.

Madama-palota (Palazzo Madama): a város legnevezetesebb épülete különböző stílusokat vonultat fel, múzeumoknak ad otthont.

Carignano-palota (Palazzo Carignano): barokk épület, Guarini atya alkotása, 1865-ben itt ülésezett először az olasz parlament.

Keresztelő Szent János-katedrális (Cattedrale di San Giovanni Battista) (1491-1498), a torinói lepel egykori nyughelye. A leplet időről időre kiállítják a nagyközönségnek, jelenleg azonban csak a másolatát lehet megtekinteni San Lorenzo templomában.

Magyar vonatkozású tudnivaló, hogy az 1860-as évektől fogva állandóan Torinóban lakott s itt is halt meg 1894-ben Kossuth Lajos – ezért is emlegetik a turini remeteként. A Via dei Mille 22. számú házán a Kossuth által lakott lakosztály erkélyétől balra emléktábla jelzi emlékét, melyet (Calvi szobrász a tőszomszédságban emelt emléktáblájával együtt) Torino városa saját költségén állíttatott. A márványlapon ez áll: „Luigi Kossuth, gia governatore d'Ungheria esule per la liberta in questa casa ebbe longa dimora e mori il 20. marzo 1894.” A Museo del Risorgimento-ban Kossuth Lajos emlékszoba is található.

Sportrajongóknak fontos megjegyezni, hogy a városnak 2 világhírű labdarúgócsapata is van : a Torino F.C., és a Juventus.

Nóra

Megjegyzés: Ne haragudjatok az össze-vissza betűtípusokért és betűméretekért. Ma valahogy szórakozott velem a blogmotor, és nem sikerült kiküszöbölnöm a hibát.

Előre bocsátom: nem az afféle „szupernőkről” lesz szó, akikkel tele a média… Ők szóra sem érdemesek. Közelebbről megnézve többnyire szánalomra méltó, sérült lelkű, zűrös életű emberek.

Az én szupernőim a való világból érkeztek (nem a VV-ből…). Olyan embertípusok, akik valamiért, valahogyan a hétköznapiságuk mellett is szuperek. Akiket más nők irigyelnek. Akikre az igazi férfiak vágynak.

Igaz, mindnek vannak gyenge pontjai…épp ettől valóságosak.

Lássuk először A.-t. Ő az a nő, akik a gyermekszülés után is karcsú, szinte lányos alkatú tudott maradni. Mindig a legfrissebb divat szerint öltözik, meg is teheti, mert a család nagyon jó anyagi körülmények közt él. Élete középpontjában két dolog áll: a gyermeke és a férje. Látványos szerelemmel csügg óvodás fián, minden nap szinte sírva búcsúzkodnak a csoportszoba ajtajában, szájon csókolják egymást, a gyerek pedig, bármire nyitja is ki a száját – azonnal megkapja! Ennek megfelelően egy tipikusan elmajmolt, kényes kissrác lett belőle. Nemcsak a mama, de a gyerek is élő divatikon. Hétvégékén nagyszerű kirándulásokra mennek, sokat utaznak, az életük móka-kacagás. A háttéret a férj biztosítja, aki szintén látványosan szerelmes a feleségébe, és imádja a fiát. Minden reggel, de MINDEN reggel együtt hozzák oviba a fiút, mert a férj munkaideje kötetlen, ráérnek mind a reggeli idillre. Mozgalmas társasági életet élnek, minden buliban benne vannak, facebook-oldalukon éttermekben és partikon készült fotók egész sora nézegethető… Hogy mi A. gyenge pontja? Talán éppen ez: a móka-kacagás mellett nincs semmi az életében. Semmi szellemi tevékenységet nem végez, és a családi teendőkön kívül nem dolgozik (az otthonát takarítónő tartja rendben, úgyhogy nem nevezném háztartásbelinek). Mondhatjuk rá, hogy főállású anya és feleség, de egy óvodáskorú gyerek mellett ez ma akkora luxus, hogy mindenképpen szokatlannak mondható.

A második szupernőt nevezzük B.-nek. Egy nagy, nemzetközi cég magyar irodáját vezeti már 15 éve. Az élete a munka körül forog. Eleinte azért vetette bele magát az eszelős hajtásba, mert nagyon szegény hátterű családból jött, egy kis faluból Budapestre. Mindenáron sok pénzt akart keresni, és (ez ma oly ritka!) munkával akart meggazdagodni. Ráadásul egy tőle 20 évvel idősebb orvoshoz ment feleségül, aki életunt, alkoholista és borzasztóan sznob volt – de legalább jelentősen hozzájárult B. életszínvonalának azonnali emelkedéséhez. Persze a válás csúnyán sikerült… B. otthagyta az addig összekapart vagyon nagy részét, de megőrizte a férjétől tanult vonzalmát a márkás holmik, drága design-bútorok, ínyenc ételek és italok iránt. Ezért aztán még többet dolgozott, hogy mindezt magának is előteremtse. Meg is lett az eredménye: amikor vezető pozícióba került, helyreállt a világ általa elképzelt ideális rendje. Dőlt a pénz. Összeismerkedett egy külföldi üzletemberrel, aki feleségül akarta, gyereket akart tőle. Igen ám, de a nagy hajtásban B.-nek nem jutott ideje odafigyelni az egészségére – kiderült, hogy nem lehet természetes úton gyereke. Jöttek a méregdrága kezelések, végül az ikrek is megfogantak. Gyerek-kérdés kipipálva! Ha azt hinnénk, hogy végre egy kicsit már a családi életre is oda tudott figyelni – tévedünk. Még fél évesek sem voltak a lányok, amikor B. dajkára bízta őket, és ment vissza pénzt keresni. Ez az ő gyenge pontja – hogy a hagyományos női szerepeket a karrierépítésben teljesen elhanyagolta. De sikeres, gazdag, és vonzó. És azért mégiscsak van családja is…

A harmadik szupernő neve természetesen C. Ő egyedül él, és már nem is valószínű, hogy családot fog alapítani, mert elmúlt az az idő… C. járja a világot, és a semmiből csinált karriert – kitalált magának egy szakmát, és megtalálta azt a célközönséget, amely fogékony az ő általa árult tudásra. Igaz, ehhez a szülőföldjétől több ezer kilométerre kellett mennie… Ott ő a guru, aki ráadásul még korát meghazudtolóan néz is ki, a maga ura és nem kötik a mi hétköznapi korlátaink. Sportos, egészséges, kicsattanóan vidámnak és boldognak látszik. Gyönyörű vidékeken telnek a napjai, és mindenki, aki körülveszi, kedveli. Mi lehet akkor a gyenge pontja? Az, hogy mindez a hepinessz csak látszat. Valójában magányos és gyökértelen, a feszültség egy alapos megfigyeléssel észrevehető a gépies mosoly mögött. A barátságai felszínesek, nincs senki, akinek elsírhatná a legbenső bánatait… A családjától is elszakadt, ezért keres menedéket a munkája révén szerzett ismeretségekben.

Szuperek ezek a nők?

Női olvasóimtól azt kérdezem: melyiket irigylitek legjobban?

Férfiak! Melyikkel kerülnétek közelebbi ismeretségbe, melyik testesíti meg számotokra a vonzó nőtípust?

Nóra

Sajnos én magam most nem utaztam oda, de egy szakmai programra útrakelt magyar csoport számára összefoglalót írtam Észak-Olaszország két legnagyobb városáról. Talán számotokra is érdekes lehet, megosztom veletek két fejezetben ezt az útikalauzt!

Van egy angol nemes, Sir Bryan Cartledge, akinek igen érdekes élet jutott. Nem csupán azért, mert angol diplomataként izgalmas feladatokat kapott, hanem mert a XX.század maga is gondoskodott olyan fordulatokról, ami az ő életére is kihatott.

Ez az angol úriember nemrégen vette át Londonban a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét. A történész és nyugalmazott diplomata 1980-tól  három éven át szolgált nagykövetként hazánkban. Annyira megszerette Magyarországot, hogy 2006-ban hatszáz oldalas könyvet írt történelmünkről.

Sir Cartledge 1931. június 10-én, éppen azon a napon született, amikor édesapja elvesztette az állását. A második világháborút gyermekként vidéken élte át. Két háborút megjárt édesapját közvetlenül a háború vége előtt veszítette el.

Kitűnő egyetemeken tanult, mint Cambridge, Oxford, Stanford és a Harvard. Tanulmányait befejezve történész-kutatóként Kelet-Európával és a Szovjetunióval foglalkozott. 1960-ban diplomáciai pályára lépett. A külügyminisztériumból egy kis időre még a Downing Street 10.-be is átkerült, ahol előbb James Callaghan munkáspárti, majd 1979. május elejétől Margaret Thatcher konzervatív kormányfő külügyekért felelős titkáraként dolgozott.

1980-ban érkezett meg Magyarországra, mint nagykövet. Azonnal elkezdte tanulni a magyar nyelvet és érdeklődni kezdett hazánk történelme és kultúrája iránt.

1985 és 1988 között utolsó külföldi kiküldetéseként Moszkvában dolgozott, majd onnan hazatérve elbúcsúzott a külügyi pályától és az egyik oxfordi posztgraduális iskola igazgatója lett. Nyolcévi vezetése alatt az iskola szép sikereket ért el.

Visszavonulása után jutott végre ideje régi terve megvalósítására, egy átfogó magyar történelemkönyv megírására. Azt mondja, erre azért volt szüksége, mert nem talált egy átfogó munkát sem, amely megfelelt volna az igényeinek, valamint szeretett volna az írás során elmélyedni a témában, és minden történelmi korszakot alaposan megismerni.

Két történelmi alak áll hozzá a legközelebb: Kossuth Lajos és Széchenyi István! Utóbbi a nagy kedvence.

A „Megmaradni” címen megjelent, és a magyarság történelmét összefoglaló mű nagy tetszést aratott történész körökben is. Sir Bryan Cartledge saját bevallása szerint Magyarország örök barátja.

Isten éltesse még sokáig az idén nyáron 80 éves Sir Bryant!

Zsófi

Néhány napja vicces és érdekes kisfilmekbe futok az interneten.

Közkinccsé teszek most itt kettőt ezek közül, aki szán rá pár percet, jól fog szórakozni! Nekem sikerült néhány mosolygós percet okozniuk a film készítőinek.

Az első kisfilmen egy angol fiatalember bravúrosan utánozza, hogyan beszélnek a különböző népek gyermekei angolul. Nekem az európai nyelvek angol akcentusa tetszett a legjobban, különösen a német, a francia, az olasz és az orosz.

https://www.youtube.com/watch?v=dABo_DCIdpM&playnext=1&list=PLFE85C95C51776EEF

Úgy látszik az angolok jók abban, hogy meglássák más nyelvek „jellegzetességeit”, mert a következő filmben is ezen van a hangsúly. Ez Catherine Tate nagy alakítása!

A bajba került főnök, akihez nem érkezett meg a tolmácsa, összefut kolléganőjével, akiről hirtelen kiderül, hogy eddig jól elrejtett tudás birtokában van, és „hét nyelven beszél”!

Catherine Tate brit színész, író, humorista, több díjat is kapott a „Catherine Tate Show” című sorozatáért.

https://www.youtube.com/watch?v=QNKn5ykP9PU&feature=related

Kívánok mindenkinek szép napot a vidám percek után!

Zsófi

A West Balkánban történt tragédia után beszélgettünk arról a blogon, hogy miben mások ma a fiatalok, mint 20-25 évvel ezelőtt, mennyire változott meg az értékrend, egyáltalán mi a mai tizen-, huszonévesek értékrendje, és a 80-as évek „éjszakájában” szocializálódott generációk megérthetik-e szülőként, hogy mi történik gyerekeikkel...

A beszélgetésben előkerült akkor az is, hogy lehet-e különbséget tenni a részegség és a kábítószer hatása között, majd egy kis vita után megállapítottuk, hogy igazán nem, mert mindkettő nagyon ártalmas és veszélyes...

Ma találtam egy nagyon érdekes gondolatsort Hajós Andrástól ugyanerről a témáról, idéznék ebből:

„- Te elmesélted a szüleidnek, hogyan bulizol?

-Nem.

- Ők megkérdezték?

- Megkérdezték, és látták, hogy mi történik velem. Egyszer például borzalmas erővel hosszan nyomtam a szomszéd néni csengőjét, hogy legyen végre világosság a folyosón, mert ki akartam venni a kontaktlencsémet. Nem akartam, hogy észrevegyék a szüleim, mennyire részeg vagyok. Amikor anyám kijött - nyilván hallotta, a szomszéd néni csöngőjét, de a néni nem, mert már süket volt - tudta, hogy mi a helyzet. Rám nézett, és egy pillanat alatt átlátta, hogy én töményet ittam, és rosszul vagyok. Értettem a kontextust, amiben voltam, mert az alkohol kultúrája itt, Európában ismertebb. Az akkor és a most között óriási a különbség, ezt kellene megérteni. Nagyon komoly paradigmaváltásnak kellene bekövetkeznie. És figyelem, amit mondok, nem értékítélet, ez egy szakmai különbségtétel! A drog más, mint az alkohol. Másik szer, más a hatása, nem jobb, nem rosszabb.

- És akkor mit kellene tenni?

- Meg kellene hallgatni azokat a halkan beszélő, időnként kötött mellényes és nem biztos, hogy látványosan népszerű dolgokat mondó szakembereket. Meg kéne tudni, mi történik a gyerekekkel, miért drogoznak. Miért van az, hogy oda akarnak menni hatezren egy templomba éjszaka, mert nekik ez egy templom adott esetben? Miért akarnak valamilyen állapotban totyogni, amíg meg nem küldik őket egy potméterrel, és örülhetnek 10 percet. Persze ez is csak egy szelete a budapesti éjszakának. És ezt nem értik a politikusok.

- Te érted?

- Jó, próbáltam ezt-azt, de nem merültem el benne annyira, hogy irtózatosan képben legyek. De azt láttam, mikor elmentem ilyen helyekre, hogy ők nem csajoznak, nem egymással foglalkoznak, mint mi a nyolcvanas években, a siófoki Tó diszkóban, én speciel veszkócsizmában, citromsárga vállasított ingben, copffal. Ittunk, hogy bátrak legyünk, és csajoztunk, verekedtünk vagy menekültünk. Megint nem értékítéletként mondom. A mi kultúránkban ismert csomag. Ez az agresszió, ezt csináljuk Verecke óta. Ők más módon vannak összekötve, a dj-n, a zenén, a szeren keresztül. Együtt akarnak lenni, és közben egyedül. Tényleg nem károgok, hogy régen milyen jó volt, most milyen rossz, más. De strukturálisan más. Azt is hadd kérdezzem meg a tisztelt nyilvánosságtól, beleértve magamat is: ki csinált a West Balkán óta riportokat - akár név nélkül is - gyerekekkel, hogy ti mit csináltok ott? Ez nem egy szabályozási-hivatali ügy. Ez inkább irodalmi kérdés, beszéltetni kellene a gyerekeket. Szeretnék meghallgatni egy 16 éves lányt, akik órákig beszél arról, miért jár oda, és akkor megérteném.”

(http://nol.hu/belfold/hajos_andras__egyutt_akarnak_lenni__es_kozben_egyedul)

Ennyi az idézet Hajóstól. Ő nem károg, azt mondja, de én hadd tegyem ezt! Hajós nagyon jól jellemzi a két korszak közti különbséget! Azt mondja, a fiatalok akkor azért ittak, hogy bátrak legyenek. Szerintem ez egy kulcsmondat ebben a témában, a két léthelyzet –az akkori és a mostani- közti különbség alapjának a megfogalmazása. Miért ittak a fiatalok, legfőképpen a fiúk? Hogy oda merjenek menni a csajozós szövegükkel a lányokhoz, hogy társaságok alakuljanak, majd párok, érzelmek szülessenek, pozitívak, de ha ez nem jön össze, akkor legalább negatívak…de valami alakuljon, kapcsolatok, barátságok szülessenek!

Ezzel szemben mi a helyzet ma? A fiatalok tömegbe verődnek, csak így érzik jól magukat, hogy közben egyedül lehessenek! Nekem ez a legijesztőbb ebben a jelenségben, hogy a fiatalok teljesen elidegenednek...még egymástól is! Azt mondják, ma már egy fiatalok által látogatott szórakozóhelyen senki nem akar párban táncolni, mindenki egyedül, egymás mellett lötyög, és beszélgetni sem próbálnak, mert nem lehet…nem alkalmas a terep erre…hangos a zene, mindenki be van állva, stb.stb.

Amikor én ezt fiatal ismerőseimtől hallottam, először azt hittem, viccelnek! Egyáltalán nem tartom magamat öregnek, de nem nagyon tudtam szembesülni az elmúlt 10-12 évben azzal, hogy merre halad a világ ezen a téren…

Amikor viszont ezt meghallottam, azonnal két dolog jutott eszembe:

1.Szívből örülök, hogy nem ma vagyok tizen-, huszonéves!

2. Mi lesz a gyerekeimmel pár év múlva, ha ez addig nem fog megváltozni…milyen "minőségű" fiatal évek várnak rájuk, és milyen emlékeik maradnak majd meg legszebb éveikről…

Én is egyetértek abban Hajóssal, hogy nem lehet csak annyival elintézni a helyzetet: jaj régen minden milyen jó volt! Dehogy volt! Ugyanúgy megvoltak a magunk gondjai a felnőtté válással, mint ahogy előttünk és utánunk is megvoltak ezek a gondok minden generációnál. 

Viszont az tény, hogy mi akkor beszélgettünk, megváltottuk a világot, nagyokat vitatkoztunk, nagyokat táncoltunk és közben szép lassan “szocializálódtunk”: hatottunk a környezetünkre és hatott ránk a környezetünk. Legalábbis próbáltunk “kölcsönhatásba” kerülni önmagunkkal, a világgal és a kortársainkkal.

Hogy ez mennyire sikerült nekünk és mennyire fog sikerülni a most fiatal generációknak, majd eldönti az élet és a “történelem”!

Zsófi

Hallgattam ma reggel a rádióban a Magna Cum Laude együttes „Engem nem lehet szeretni” című számát (különösebben nem sorolom őket a kedvenceim közé, de ez a szám jó). Így kezdődik:

„Július volt, délután,
én meg vittelek a vázon,
idilli pillanat, jegyezd meg,
ha netán majd hiányzom…
mert este már,
egy kerthelyiségben,
azt lódítom majd valakinek:
Te lehetsz a feleségem.”

S persze hasonlóképpen folytatódik. A dal főhőse a rosszfiú, aki már a nevét sem jegyzi meg mindannak a rengeteg nőnek, akiket meghódított…

Eszembe jutott minderről egy csoporttársam, akivel főiskolás koromban nagyon jó barátságban voltam. Kifejezetten csúnya arcvonásai és egyáltalán nem klasszikus termete ellenére ez a srác gyönyörűbbnél gyönyörűbb lányokat hódított meg, na persze: jó dumája volt, intelligens fiú volt nagyszerű humorral. De emellett pokolian szeretett berúgni is, és képtelen volt kitartani a csodásnál csodásabb lányok mellett…

Én ezt egy jó párkapcsolat biztonságából néztem végig, és nem értettem. Azt igen, hogy mit bírnak benne nőtársaim, de azt nem, hogy ő miért száll ágról ágra, miért nem próbálja ki, mennyire boldoggá tud tenni valakit a másik ember alaposabb megismerése, egy kapcsolat kifejlődése, virágkora… Beszélgettünk is erről, és – máig emlékszem, azt mondta nekem: „Nóra! Én minden lányba halálosan beleszeretek! Akkor, abban a pillanatban még feleségül is venném! És ezt a legkomolyabban is gondolom! Akkor, abban a pillanatban… De a következőben már beleesek egy másikba!”

Azt hiszem, ezt én, a monogám női agyammal soha nem fogom tudni felfogni.

Még kevésbé azt a furcsa jelenséget, hogy a nők egy része – szemmel láthatóan – kifejezetten kihívásnak érzi ezt a férfitípust. Az említett dal refrénje ugyan úgy hangzik: „…engem nem lehet szeretni.” De a valóság épp az ellenkezője: vannak nők, akik épp az ilyet szeretik! Boldogan beállnak a  sorba ezeregyediknek az ezer, meghódított és átlépett nő után…

Talán mert azzal próbálják bebizonyítani maguknak saját értékeiket, hogy megkísérlik a lehetetlent: megzabolázni a legvadabb csikót?

Vagy épp ellenkezőleg? Mert tudat alatt az újabb kudarcra hajtanak, hogy ezzel is megerősítést nyerjen kínzó önbizalomhiányuk: „Na ugye, mondtam, hogy én senkinek sem kellek, csak ARRA…”

És mi lesz a sorsa az ilyen férfinak? Ő lesz a férfitársadalom irigyelt alfahímje, aki úgy éli le az életét, hogy valódi kapcsolatok helyett gondtalan kalandok bámulatos gyűjteményét mondhatja csak magának. Vagy ő lesz a legkiábrándultabb, fásult és kiégett középkorú, aki legkésőbb a harmincas éveire belefárad ebbe a – többnyire sok energiát kívánó – életformába, hisz egy új nővel mindig formában kell lenni, hódítani nem lehet megszokásból…

Ha meg is nősül, hamar elválik, mert a bőréből nem tud kibújni – márpedig a korábbi tempóját kevés feleség viseli el…

De az is lehet, hogy idejében „kinövi” a Casanova-szindrómát. Ez történt az én régi barátommal is. Mire harminc lett, feleségül vett egy átlagos szépségű, okos és kedves lányt, hamar gyerekeik születtek, és – tudtommal – szépen élnek. Úgyhogy még csak azt sem mondhatom, hogy a dal refrénje úgy szól helyesen, figyelmeztetésül a jókislányok számára: „…engem nem szabad szeretni!” – mert hiszen van ellenpélda is.

Van, amikor egy ilyen ember is képes átlépni a saját árnyékát. Szingli nőtársaim! Micsoda kihívás ez! Nem?!

Nóra

A Magna Cum Laude számát itt hallgathatjátok meg:

youtube.com/watch

Egy kisfilmről szeretnék beszélgetni – nem mint művészeti alkotásról, hanem a történetről magáról. Ami – valljuk be, elég banális, mégis sokatmondó.

A főszereplőnk maga Átlagfiú, kora: huszonéves, de valójában lényegtelen. A legjellemzőbb tulajdonságai: magányos, boldogtalan, életunt, elégedetlen. Ez mind elég lenne ahhoz, hogy valami drasztikus és radikális lépéssel megváltoztassa az életét…

Lássuk hát a történetet. Kb. 12 perc, és ha munkahelyen nézitek, akkor sem kell aggódnotok, mert nem kell felhangosítani (bár az aláfestő zene elég hangulatos) – nem szólnak benne egyetlen kukkot sem. Mégsem árt, ha minimális angol tudással rendelkeztek, mert a filmecske – hogy is mondjam? – itt-ott angolul feliratozott… Miután megnéztétek, kérlek, lépjetek vissza ide, és olvassátok el azt is, hogy miért nézettem meg veletek.

 youtube.com/watch

Ennyi a film. A legnagyobb sztereotípiákból építkezik, nem mond semmi újat és azt sem újszerűen…

Ami miatt szóra érdemes, az a jelenség, amit bemutat: a cselekvésképtelen férfi viselkedésminta, és a tettek mezejére lépő nő. Aki nélkül nem lenne semmi, nem jönne létre a kapcsolat, és akinek nyilván a kapcsolat beindulta után is mindent a maga irányítása alá kell vonnia, mert a látott férfitípus erre képtelen.

Ez a lány maga a sült galamb, amely inkább belerepül az éhesen kitátott szájba, csak egye már meg az a másik…!

De vigyázat, fiúk! Nem minden lány sült galamb-típus. Még ma is többen vannak azok a nők, akik a hagyományos szerepmodellekhez ragaszkodnak, és akkor sem kezdeményeznek kapcsolatot egy férfival, ha majd elepednek érte! Mert azt nem illik, az hogy nézne ki, és akkor a férfi biztos könnyű nőcskének nézne… Mert a férfi legyen férfi – tudjon határozott lenni és kezdeményező.

Na de nem tud – egyre kevésbé tud, legalábbis sok férfi csúszik bele ebbe az állapotba. Így aztán vannak a magányos férfiak és a szingli nők, akik vágyakozva néznek egymásra biztos távolságból.

Férfiak! Legyetek kezdeményezők, mert azzal kevesebbet veszíthettek, mint ha nem tesztek semmit! A cselekvésképtelenséggel ugyan megspóroljátok az esetleges visszautasítást, de elveszítitek az önbecsüléseteket is, és a lehetőséget arra, hogy tiétek legyen az áhított nő.

Nők! Ha látjátok a kiszemelt férfin, hogy bátortalan, hogy önnön korábbi kudarcai gúzsba kötik – vállaljátok a sült galamb-szerepet, és repüljetek!

Mindkettőtöknek mondom: egy esetleges visszautasítás nem más, mint a következő, sikeres kapcsolatotok felé vezető lépcsőfok!

Bátor, tettrekész napot kívánok nektek.

Nóra

A fiam tegnap gondterhelten és rosszkedvűen jött haza az iskolából. Ez még nem akkora hír, hogy érdemes legyen megosztanom veletek – de az oka már megér egy-két szót.

Beteg lett a tanítónénije, helyettesítő pedagógus foglalta el a helyét az osztályban. És azt tette, amit majdnem minden helyettesítő tanár tenni szokott (bennem legalábbis azonnal felidéződtek diákkori emlékeim): nekiállt cöccögni, fejet csóválni, bírálni a hiányzó tanító módszereit, és leginkább azt, hogy hol tart az osztály…

Hiba lenne általánosítani: természetesen nem minden magyar pedagógus kicsinyes és szűklátókörű, de ha bennem ez ennyire élénk emlékként megmaradt, akkor valószínűleg sokszor előfordul, hogy a helyettesítést olyan alkalomként fogja fel a tanár, amikor megmutathatja: ő bezzeg tudna haladni ezzel az osztállyal! Ő bizony pár nap alatt behozza majd azt a lemaradást!

A fiam osztályában, az általános iskola második osztályában helyettesítő tanító ezzel azt érte el, hogy a gyerek le akarta mondani a délutáni edzést, és fejvesztve neki akart állni magolni – mert mi lesz, ha hibázik? Mi lesz, ha nem tudja most egyetlen délután alatt bepótolni mindazt, amit a helyettes tanító szerint neki már rég tudnia kellene…?

De vajon tényleg tudnia kellene? Nem lehet, hogy a normál menetrend szerint haladó tanító jobban tudja, melyik gyereknek milyen tempó való?

Miért kell versenyistállóként felfogni már az alsós éveket, és a tudás megszerzését összekötni bennük a stresszel, a kudarctól való félelemmel?

Tegnap bevetettem minden szülői képességemet, és igyekeztem megértetni a fiammal: nem kell kihagynia az edzést, és nem kell rettegnie a helyettes tanítótól, nem változtak meg a körülmények, nem kell a korábbinál jóval magasabb szinten teljesíteni az órákon.

Felidéztem, hogy amikor még óvodás volt, és nagyi felolvasta a Nők Lapjából az Agyagkakas című mesét, annyira megtetszett neki, hogy újra elmondatta – és utána heteken, hónapokon át egyetlen betűtévesztés nélkül vissza tudta mondani az egész oldalas szöveget! Ha arra, akkor képes volt, akkor az iskolai feladat sem jelenthet neki gondot. És nem történik vele semmi rossz, még akkor sem, ha a bemagolt szövegben esetleg vét egy-két hibát.

Hozzáteszem: tudom, mennyire nehéz lehet egy tanulási folyamat kellős közepébe bekapcsolódnia a pedagógusnak, felvenni a fonalat egy olyan tanulócsapattal, akikről semmit nem tud. De épp ezért – talán nem is kellene megpróbálnia a lehetetlent. És legfőképpen nem kellene a sokféle, különböző tanulási tempójú gyereket egyformává faragnia néhány nap alatt…

Mert a végén még úgy jár, mint a szovjetek a remek találmánnyal: a borotválkozógéppel! (ismeritek a viccet?)

- De hát hogy lehetne géppel borotválni? Hiszen minden arc különböző!

- ...az elején még igen, elvtárs...

Nóra

Tegnap volt a Házasság Világnapja. 1981-ben az USA Louisiana államának egyik polgármestere és az állam kormányzója indított el egy akciót, hogy emlékeztessenek a házasságkötések számának rohamos csökkenésére.

Az ötlet, majd az elindított program a boldog és tartós házasságok fontosságára hívta fel a figyelmet, és rendkívül sikeresnek bizonyult. A kezdeményezés 1983-tól a Házasság Világnapja nevet kapta, amit minden év februárjának második vasárnapján ünnepelnek meg szerte a világon.

Az Egyesült Államokban a világnap már átalakult a Bálint-napig tartó Házasság Hetévé. Ilyenkor a családok egymás gyermekeire vigyáznak, hogy a szülők kettesben ünnepelhessenek.

Nagyon nehéz helyzetben vannak ma a családok és a házasság intézménye. Sokan akarják “bebizonyítani”, hogy idejét múlt “dologról” van szó. Ez az ötlet és az Egyesült Államokban megszületett mozgalom is megmutatja, a családok, akik a legjobban ismerik egymás problémáit, hiszen ugyanabban a cipőben járnak, képesek segíteni egymásnak a hétköznapok elviselhetőbb megszervezésében.

Sokszor ugye az a bajok forrása, hogy nem jut egymásra ideje a család felnőtt tagjainak…idegenre nem szeretnék bízni a gyereküket, mert ki tudja, milyen is az az idegen. Nagyszülők nincsenek a közelben, mit lehet ilyenkor tenni…

Ezért tetszik nekem nagyon ez az amerikai példa, mert megmutatja, hogy egy kis szervezéssel milyen nagy segítséget lehet egymásnak nyújtani.

A baráti családok, társaságok gyerekei együtt nőnek fel, egymást jól ismerik és szeretnek együtt játszani. A gyerekek jól elvannak barátaikkal, a szülők pedig -legalább is az egyik családban- felszabadulnak pár órára, és “kipihenve”, “feltöltődve” térhetnek vissza saját feladataikhoz. Aki ezt már próbálta, tudja miről beszélek:  mit jelent két embernek pár nyugodt óra, hogy kicsit –“gyerek-háttérzajoktól” mentesen- megvitathassa azt, ami éppen a fejében jár, vagy ami foglalkoztatja!

Ma van Bálint-nap, erről se felejtkezzünk el! Ez a nap is jó alkalom arra, hogy a szeretet a középpontba kerüljön. Isten éltesse a Bálintokat, és kívánom mindenkinek, hogy ne csak ma figyeljünk azokra, akiket szeretünk, hanem iktassunk be ezzel a céllal időnként “rendkívüli” Bálint-napokat az év további időszakában is!

Zsófi

Tavaly írtuk a Bálint-napról:

...Ez a szokás 1990 után egyre nagyobb teret kapott nálunk is, ma már teljesen természetesen ünneplik az emberek, különösen a fiatalok, bár nagy vitákat is okoz, hogy kell-e ez nekünk, nem volt magyar népszokás, csupán „amerikanizálódás” és nagy kereskedelmi fogás, hogy karácsony után nemsokkal, ismét tömegesen vásároljunk ajándékokat! Hogy ezekből az állításokból (...) melyik álláspontot érezzük magunkénak, azt döntse el mindenki hangulata és kedve szerint...!(http://kerjtanacsot.blog.hu/2010/02/02/title_134171)

...Február 14-én a sok Bálint nevű szent közül kettőről emlékezünk meg: egy rómairól (ő az a Valentinus, aki 269 körül halt mártírhalált), és Terni püspökéről, Valentinről, aki i.sz. 175 körül született...(http://kerjtanacsot.blog.hu/2010/02/14/szent_balint_napja_van)

Időben szólok, hogy a jövő hétvégére még meg tudjátok szervezni a programotokat: február 18. és 21. közt Miskolcon a szokásos gasztronómiai fesztivál összekapcsolódik hazánk egyik legizgalmasabb télbúcsúztató néphagyományával: a busójárással!

A Kocsonyafesztivál szervezői Mohács polgármesterével állapodtak meg róla, hogy a sokac hagyományőrzők Miskolcra látogatnak faálarcaikban, kolompjaikkal, hogy elűzzék a miskolciak feje fölül is a csúf telet.

De először ejtsünk pár szót az eredeti rendezvényről. „Pislog, mint miskolczi kotsonyában a béka!” – mondják a meglepetten bámuló emberről országszerte. A mondás elterjedésében sokat segített, hogy a két világháború közt több ezer békás-kocsonyás emléktányért és képeslapot gyártottak szuvenírként a miskolciak. Az eredeti anekdota szerint az Avas alján, egy pincében a dermedni lerakott kocsonyába beleugrott egy béka, és szépen benne is maradt. Amikor a kész kocsonyát a pincér feltálalta a vendégnek, ott csücsült a közepén a pislogó, de elugrani nem tudó jószág… A "Miskolci legendák" gyűjteményben Csorba Piroska a történetet a Magyar Huszár fogadóba helyezi, a fogadósné Potyka Kati, és az éhes gömöri fuvarosnak szolgálja fel a békás kocsonyát...

A miskolciak pedig jó érzékkel meglovagolták a békát! 1999-ben egy régió-népszerűsítő program keretei között rendezték az első Kocsonyafesztivált, 2001-ben Kocsonyabált, 2002-ben Kocsonyaünnepet, 2003 óta pedig minden évben Kocsonyafesztivált.

A rendezvény a város számos helyszínén, változatos programokkal zajlik. Utcai koncertek, a Művészetek Házában rendezett nagykoncertek, gyermekelőadások, zenebölcsi-foglalkozás a legkisebbeknek, utcabál, irodalmi kávéház, néptánc előadás éppúgy megtalálható a programban, mint zumba fitnessz-bemutató! A részletes programot itt találjátok: http://www.kocsonyafesztival.hu/programok/

meg itt:

http://www.kocsonyafesztival.hu/hirek/fesztivalhirek/a-kocsonyafesztival-programja/507/ 

És lesznek persze békák, minden féle formában – no meg kocsonya!

Az idei programot a vendégszereplő busók még színesebbé teszik, több alkalommal és több helyszínen ismerhetik meg az észak-magyarországiak Dél-Magyarország egyik legérdekesebb szokását. Előbb szombaton 11-kor „Kis utcai busózás” lesz a Hősök terén berendezett Bálaszínházban, majd 12-kor a Széchenyi utcán „Busó farsang”. Este 7-kor „Busó avatás és táncház” címmel botos busó csoport ad műsort a Hősök terén. Vasárnap 11-kor szintén „Busó farsang” a Széchenyi utcán, 2-kor „Busó avatás”.

S hogy ne csak a miskolciak élvezhessék a mulatságot, február 18-án élményvonat viszi az érdeklődőket Budapestről.

Nóra

Korosztályomat eléri a középkorúakra jellemző léthelyzet és ebből sok tapasztalat levonható...

Ugye ez az a korszak, amikor az ember már nem csak előre tekintget, hanem leltárt is készít időnként: amikor bizony szembesülni kell azzal, mik az eredmények és a kudarcok.

Ami mindenkiben közös, az a vágy a boldogságra...de azt már kevesebben tudják vagy fogalmazzák meg maguknak, hogy mit jelent ez tulajdonképpen számukra és hogy ezt az állapotot hogyan is kellene elérni!

Természetesen mindenki másképpen csinálja és más a fontossági sorrend az életében. Ami viszont közös szinte mindenkiben, –legalább is az én tapasztalataim szerint- hogy valami miatt elégedetlen, és ettől nem érzi túl jól magát. De ahogy több szakértő is elmondta különböző helyeken, a rosszkedv és az elégedetlenség előre is tud vinni...ugye aki elégedett és hátradől egy fotelben, az nem töri új dolgokon az agyát és nincs „mozgásban” éppen. Persze a túlzott rosszkedv meg lebénít, az sem visz sokkal előrébb.

Mi is a legfőbb oka a "középkorú" elégedetlenségnek?

Van, aki építi a karrierjét, sok pénze van, ha leltárt „kell” készíteni, akkor ez áll a legelső helyen: jól élek...aztán kiderül, ezzel azt is le akarja fedni, hogy párjával állandóan dolgoznak, alig jut idejük egymásra, mindenki éli a saját „szakmai” életét és egymásnak is kényszeresen meg akarják mutatni, ki a jobb a saját területén.

Aztán vannak olyanok, -leginkább a nőkre jellemző ez- akiket felőröl a mindennapok monotóniája, a család ellátása, a munka, a kevés szabadidő és az elégedetlenkedés a körülmények miatt...kicsi a lakás, öreg a kocsi, vagy nincs is, nem jut annyi nyaralásra, mint amennyi kellene...Hosszútávon ez is lélekölő és az eredmény legtöbbször itt is az, ami az előbbi példánál, hogy megromlik két ember kapcsolata ilyen léthelyzetben.

A következő kategória azoké, akiket soha nem is fűzött igazán mély kapcsolat a párjukhoz, de ezt eleinte nem akarták bevallani még maguknak sem...aztán az évek múlásával ez a teher egyre elviselhetetlenebb, őket ez nyomasztja...

Akik ki tudnak ebből lépni, és elválnak, nekik sem lesz egyből „rózsás” a helyzetük, mert a mindennapok újra felépítésének terhe és felelőssége egyedül az ő vállukon van, és el kell fogadniuk, hogy az is lehet, évekig nem lesz olyan kapcsolatuk, amilyenre vágynak...

Ez az érzés felülteti őket egy érzelmi hullámvasútra, ami megtépázza az idegeket, mert a szabadság könnyű érzése és a magány nyomasztó tudata között száguldoznak ide-oda. Az eredmény itt sem marad el, ők általában legyengülnek, elfáradnak, kedvetlenné válhatnak...és minden nap fel kell építeni magukban a reményt, hogy igen is lesz ez majd jobb is, csak ki kell várni, meg közben tenni is kell érte, nem csak várni!

A legnagyobb halmaz pedig talán azoké, akiknek alapvetően nincs nagy dráma az életükben, „csak” nem beszélgetnek eleget a párjukkal, nem fogalmazzák meg se párjuknak, de ami talán még ettől is sokkal nagyobb hiba, önmaguknak sem, mi tenné őket boldoggá, mit szeretnének elérni, mit kellene kihozni a kapcsolatukból és hogyan!

Egy női magazinban olvastam egy cikket, amiben középkorú párok mesélték el, hogyan kezdtek el egyszer csak érzelmileg önálló életet élni a társuk mellett, hogyan jutottak el odáig, hogy például a sikeres feleség későn hazaérve a munkából már nem akart semmilyen öröméről és sikeréről beszámolni a háztartást vezető rosszkedvű és munkanélküli férjének, aki először csak a sikereire lett féltékeny, majd mint férfi a nőre!

Számos példa mutatja, hogy a legfőbb baj okozója az, amikor nem beszélünk, vagy elbeszélünk egymás mellett...amikor mindenki mondja a magáét, és nem hallja meg a másikat...nincs közös nevező! Nem tudunk kialakítani egy közös álláspontot vagy egy közös tervet a jövőre nézve. A szakemberek azt tanácsolják, hogy bármennyire is hiú lény az ember, és csalhatatlannak, meg bölcsnek tartja magát, ilyenkor mégis vegye rá a párját, hogy menjenek el valakihez, aki meghallgatja őket, és megpróbálja megértetni velük, mit is mond a másik, vagy mit akar!

Ha segítséget kér a „megfeneklett” kapcsolatban két ember egy párterápiával foglalkozó szakembertől, ő az esetek többségében tud is segíteni abban, hogy ismét egymásra találjanak a felek. Egy pszichológus szerint nem is hiszik el az emberek, mennyivel kevesebb lehetne a válások száma, ha hinnének a kiútban és az egykoron megvolt érzelmek máig ható erejében...

Zsófi

Tegnap délután kinéztem az ablakon és tudatosult bennem, hogy jéééé, « hosszabbak » a napok, tovább van világos. Már napok óta tavaszi levegőt érzek az orromban, és gyakran eszembe jut, hogy kint maradt a medve február 2-án, egy medve meg soha nem hazudik, jönni fog hamarosan a tavasz! Ma meg arra ébredtem, hogy a reggeli készülődés közben eszembe jutott még az óvodából ez a versike. Nem emlékeztem rá teljes terjedelmében, de mire jó az internet! Megtaláltam!

Gazdag Erzsi: Itt a farsang

Itt a farsang, áll a bál,
keringőzik a kanál,
Csárdást jár a habverő,
bokázik a máktörő.

Dirreg, durrog a mozsár,
táncosra vár a kosár.
A kávészem int neki,
míg az örlő pergeti.

Heje-huja vigalom!
Habos fánk a jutalom
Mákos patkó, babkávé,
ez aztán a parádé.

Ugye az év ezen időszakában mindenki bálra készülődik…vagy puccos, nagyestélyis bálra, vagy óvodai-iskolai farsangra, esetleg jótékonysági rendezvényekre, hogy a vidámsággal másokon is lehessen segíteni. Van most erre szükség éppen elég helyen…

Ki-ki helyzete és vérmérséklete szerint választja ki magának a bálok különböző formáit, de persze az egyik nem zárja ki a másikat, és szép sorban mindegyiken részt lehet venni azoknak, akik a nagyon bálozós fajtából valók.

Az óvodás és kisiskolás korú gyerekek szülei meg azon izgulnak ilyenkor általában, hogy lesz-e idő « megszerkeszteni » a gyerek jelmezét, és természetesen kellene egy jó ötlet is, ne legyen már az a szerencsétlen gyerek állandóan kalóz vagy indián, tündér vagy királylány! Ugye ilyenkor általában a gyerekek versenyeznek is egymással, és az egyedi ötletekkel, meg kivitelezéssel lehet csak sikert és népszerűséget elérni a farsangi bálon…

Nekem két emlékem is van a gyerekkoromból! Az egyik, amikor elsős vagy másodikos lehettem, és az apám nagy gonddal és szeretettel készített rám kartonból egy hirdetőoszlopot, tele volt újságcikkekkel meg hirdetésekkel ragasztva, csak a szemem látszott ki belőle…

Nagyon ötletes volt, mégis amikor megláttam a sok egyen “mamacsipkéshálóingjében” hódító királylányt meg tündérlányt, nagyon irigy lettem…akkor csapott meg életemben talán először annak az érzésnek a szele, hogy mit jelent nőnek lenni, és hiába van rajtam egy szépen elkészített hirdetőtábla, bizony én inkább lennék “pizsamás” királylány!

A másik kedves emlékem pedig az, amikor ötödik osztályban, már egy kicsit megérezve, hogy milyen lesz kamasznak lenni, fergeteges táncos bulit csináltunk az osztály farsangjából és ordított a Hungária együttes legfrissebb lemeze!

A másik nagy élmény a farsanggal kapcsolatban az volt, amikor a gyerekeimet kellett elkészíteni életük első óvodás farsangjára. A fiamból királyfi lett, mert egy bő, fekete-virágos szoknyámat már régen nem hordtam és abból gyönyörű palástot készítettem, amihez kapott egy fiús harisnyát és egy buggyos rövidnadrágot a fiacskám. Olyan reneszánsz királyfit rittyentettem belőle, hogy nagyon büszke voltam magamra napokig…még a koronája is szuper lett!

Következő éven a lányom első jelmezét is ki kellett találni, ahhoz már vettem néhány dolgot, mint például egy nagy fekete boszorkánykalapot, és tündéri hároméves boszorkányt faragtunk belőle.

Ilyenkor, amikor készülődünk a bálra, minden évben észrevétlenül előkerül Gryllus Vilmos lemeze a farsangról, amit Nórától kaptunk, és amit már azelőtt is nagyon szerettünk, mielőtt megkaptuk volna a CD-t!

Szép ez az időszak, jó vidámnak lenni, jó készülődni a bálokra és nagyon jó várni a tavaszt! Bele-beleszippantani a levegőbe, hogy lehet-e már érezni a tavaszi illatokat, meg fülelni, hogy másképpen énekelnek-e már a madarak.

Az idei báli szezon talán legnagyobb híre, hogy idén elmarad az Operabál, amit sokan nem kedvelnek és azonosították a “felsőtízezer” szerénytelen magamutogatásával és pénzszórásával.

Most erre nem lesz mód, viszont mindenki segíthet az arra rászorulókon, ha a bál tervezett időpontjában elmegy a jótékonysági koncertre.

A nagyszabású és reprezentatív gálahangversenyt március 5-én tartják meg az operaházban.

Kívánok mindenkinek nagyon jókedvű báli szezont és szép tavaszvárást!

Zsófi

Anélkül, hogy át akarnálak verni benneteket, és a gazdagság (számomra) valódi jelentéséről értekeznék itt nektek – elmondom a megoldást, anyagilag hogyan juthat jelentősen jobb helyzetbe az, akinek kezdetben csak nagyon kevés pénze van.

A trükköt hazánk egyik milliárdosától tanultam. Egy 22 szobás, carrarai márvánnyal borított kastélyban él, 1350 hektáros birtokán. 1970-ben még csak három gyereke és egy biciklije volt, Szekszárdon élt a családjával. Lukács Ernőnek hívják, és nem hiszem, hogy sűrűn találkoztatok a nevével a celebhírekben vagy akár a gazdasági életről szóló híradásokban.

Lássuk tehát, mit javasol Lukács Ernő a meggazdagodni vágyóknak.

Keresni kell egy istállót – de ezt pár nap alatt meg is lehet építeni, csak egy arra alkalmas helyszín kell hozzá, a kert végében, vagy egy üres telken. Ha megvan, vegyünk három bikaborjút. Neveljük fel a bocikat – szükségünk lesz hozzá egy talicskára, egy kaszára (Lukács azt javasolja, tanuljuk meg valamelyik öregtől, aki még tudja, hogyan kell kikalapálni és megfenni a kaszát). Keressünk egy kis zöld füvet – azt bárhol találhatunk. Egy évig kell a lekaszált fűvel etetni a három jószágot, ezalatt akár ugyanúgy is élhetünk, mintha nem gazdálkodnánk, idézem: „kilakkozhatja a körmét, vehet szép blúzt, lehet úrilány, ha megetette az állatokat!”. Egy év alatt egymillió forint haszonra tud szert tenni az, aki eladja a három bikát.

Azt mondják, az első millió megszerzése a legnehezebb… Na persze, ez egy régi mondás, ma már nem ér annyit egymillió forint, mint 10-20 éve ért…

Na de a második, harmadik is megjön nemsokára! Ha leadjuk az első három bikát, az árán vegyünk hat bikaborjút. Ebből már lesz kétmillió hasznunk. És így tovább…

Ha az ember vesz négy anyadisznót, annak a szaporulatából egy év alatt 22 db, 200 kilón felüli disznót tud levágni!

Ha egy házaspár gazdálkodásra adja a fejét, akkor így is élhet: az asszony reggel elvisz 100 tojást a piacra, az szinte az aznapi megélhetésüket fedezi is. A férje közben megeteti az anyadisznót, a 14 malacát, 8 hízóját és 6 bikáját, akkor már milliomosok – úgy, hogy közben függetlenek mindentől! Nincs főnökük, aki dirigálna, nincs munkahelyi stressz, és civilizációs betegségek…

És mindezt akár egy diplomás, a tudását is kamatoztató ember is megteheti! Ha reggel 7-8-ig elvégzi az állatok etetését, utána szépen megmosdik, és mehet az egyéb dolgára.

A takarmány? Az biztos nagyon drága. Azt mondja erről Lukács Ernő: „Ha az ember, amikor kaszálni kéne, csak vakarózik, ha gyűjteni kéne, csak alszik – akkor bizony drága! De ha ő maga megcsinálja, akkor semmibe sem kerül. Itt az utak mentétől kezdve, ahol fű van, ott lehet kaszálni, és télire meg beteremteni.”

Ennyi a titok. Már legalábbis a meggazdagodás titka. Lukács Ernőnek azonban vannak még más titkai is.

Például az, hogyan tud 68 évesen makkegészségesen dolgozni, 45 éve hűségben és nagy szeretetben együtt élni a feleségével. Ja, és – szerintem ezen lesz a legnagyobb felhördülés! – 20 gyereket felnevelni!

Igen, mind a húsz a sajátja. Azt mondta 45 évvel ezelőtt az akkor húsz éves Juliannának: ha nem akarsz tíz gyereket, akkor ne gyere hozzám… Ezt aztán túlteljesítették. A felesége 21-től 45 éves koráig „mindig” terhes volt, és közben gyakran egyedül látott el 16 marhát… Nem hiába mondja Lukács Ernő: az érdem 99%-a a feleségéé!

Amikor kiköltöztek Szekszárdról a tanyára, 16 éven át még az áram sem volt bevezetve! Eladták, elajándékozták a háztartási gépeiket, a városi életükben megszokott mosógépet, hűtőszekrényt. Minden este, miután lefektette a gyerekeket, Julianna kézzel kimosta a szennyes ruhát (ez a textilpelenka idejében történt!). A vizet a kútról húzták, bográcsban melegítették.

És ma? 17 gyereküknek vettek már házat és autót, amíg éltek, a szüleiket is támogatták, sőt – a környéken rászorulókat is segítették. A kastélyt meglepetésként vásárolta a feleségének. A nevére is írtatta. A bútorok mind a kastéllyal egykorúak: a huszadik század első éveiből származnak. Minden gyerek leérettségizett, a hat fiú az apjával együtt gazdálkodik. A lányok szakmát tanultak, van köztük cukrász, fodrász, virágkötő… A legkisebb lány, aki most 20 éves, kozmetikusnak tanul. Van saját kozmetikája a birtokon… szoláriumot is üzemeltet, kijárnak hozzá a városból a kuncsaftok. Ja, és közben természetesen részt vesz a kastély takarításában, merthogy bejárónő, vagy bébiszitter ezen a birtokon soha nem fordult meg.

Van már 16 unokájuk is. Karácsonykor ötvenheten ülik körül az asztalt… jó nagy asztal lehet!

És a bajok, gondok? „A problémákon úgy kell átlépni, hogy azok nagyon alul maradjanak. Nem lelkizünk mi soha. Ha megdöglöttek az állatok, nem számít, hoztam helyette hússzal többet, vagy ha szárazság volt, esetleg elverte a jég a termést, mindenen túlestünk, mint vénasszony a csibeitatón! Ha nagy baj ért, megbeszéltük, hogy a rossz után majd jön a jó, és továbbmentünk. Keseregni nincs értelme, úgy nem működnek a dolgok. Nekem például elég, ha ránézek a feleségemre, és máris jókedvem van.”

Hogy ez mind túl szép ahhoz, hogy igaz legyen…? Próbálja ki, aki nem hiszi.

„Az én sikerem egyik titka az, hogy ha valamit kitaláltam, azt azon nyomban véghez is vittem. Ha éjjel jutott eszembe valami, hajnalban már el is kezdtem a kivitelezést.”

Szeretettel ajánlom mindezt megfontolásra…

Nóra

Tegnapi hír :

"Vasárnap kora reggel elhunyt Gary Moore rockzenész, a legendás ír együttes, a Thin Lizzy egykori gitárosa - írja a BBC. A Belfastból származó rockzenész 58 éves volt, haláláról az együttes producere, Adam Parsons tájékoztatta a hírportált.

Az Észak-írországi gitáros tizenhat évesen költözött Dublinba, ahol csatlakozott a Skid Row nevű bandához, amelynek az énekese, Phil Lynott hívta meg a Thin Lizzy-be. Moore olyan műfajokban alkotott, mint a blues, a hard rock és a metál, és a szólókarrierjével is nagy sikereket ért el. Moore karrierje során több élvonalbeli előadóval is a színpadra lépett, és 20 stúdióalbumja jelent meg.”

Zsófi

Az ilyen filmeket szeretem a legjobban. Olyan történelmi korban játszódik, amikor az átlagos hétköznapoknál jobban megmutatkozik egy ember embersége, amikor helyt kell állni: a 2. világháború előtti években.

A történet főhőse V. György király második fia, Albert – nem trónörökös, tehát az élete kevésbé merev szabályok szerint zajlik, mint az első sorban álló királyi fenségeké. Szerencsére – hiszen ő másra sem vágyik, mint hogy kis családja körében a háttérben élhessen. Ám ahogy apjuk egyre idősebb, egyre erőteljesebben látható: Albert bátyja, a trónörökös nem képes átérezni a rá váró felelősség súlyát – apjuk is tudja ezt, ezért arra ösztönzi második fiát, hogy ő is álljon készenlétben! Hátha az ő képességeire is szükség lesz…

Csakhogy ez a rádió térhódításának korszaka! Aki uralkodni akar a nép szíve fölött, annak jól kell tudnia használni ezt a csudálatos eszközt – jól kell tudnia beszélni a népéhez.

Albert hercegnek pedig egyetlen komoly „hibája” van: dadog. Nem kicsit dadog, hanem rettenetesen, elviselhetetlenül, szánalmasan dadog. Különösen, amikor sok ember előtt kell kiállnia szónokolni!

Történelmi tény: az 1925-ös Brit Birodalmi Kiállítás záróünnepségén a király arra kényszerítette Albert herceget, hogy ő mondja a záróbeszédet. Az eredmény óriási botrány, csúfos bukás, szánakozó alattvalók ezrei...

De Albertet nem a megfutamodós fajtából faragták – ráadásul a felesége, Erzsébet (akit mi csak a most uralkodó II. Erzsébet mamijaként ismertünk) nagyon erőteljesen kiáll mellette, mindenben segíti – és felkutat számára egy ausztrál csodabogarat: Lionel Logue-ot, a beszédtanárt.

A film történetének ez a lényege: Logue fokozatosan elnyeri a herceg barátságát, elfogadtatja vele – királyi szemmel felháborító – módszereit, és megtanítja legyőzni a dadogását. Épp jókor – hiszen a királyi báty, az édesapjuk halála után trónra lépő VIII. Edward nem kér a háború felelősségéből… megmakacsolja magát, és feleségül kéri a kétszeresen elvált amerikai, náci-szimpatizáns Wallis Simpsont… Tudván, hogy az elvált asszonyból nem lehet királyné, döntésével egyúttal lemond a trónról is (amiben persze a politikai körök igen erős nyomása is nagy szerepet játszik).

A dadogós Albert hercegből tehát egy csapásra VI. György király lesz… Bármennyire is retteg a felelősség súlyától, gondolkodás nélkül lép a helyére, s végül dinasztiája egyik legtiszteletreméltóbb uralkodójaként vonul majd be a történelembe.

A film nem csak a megtörtént eset remek drámai fordulatai miatt működik jól – bár kétségtelen, hogy ez a helyzet önmagában is annyira érdekes, hogy szinte mozivászonért kiált! Az igazi erejét ennek a filmnek mégis a két főszereplő adja: a herceget alakító Colin Firth – akit eddig többnyire angolosan visszafogott, romantikus hősként ismertünk, pl. a Büszkeség és balítélet-tévésorozat Mr. Darcy-jaként, és a Bridget Jones filmek (szintén) Mr. Darcy-jaként… Vagy az Igazából szerelem ügyetlenül udvarló író-figurájaként, a Nanny McPhee mesefilm sokgyerekes özvegyeként, vagy a Mamma Mia!-film meleg bankárjának szerepében.

Most azonban a karót nyelt herceg szerepében egy icipici szükség sincs sármjára – és mégis hatalmasat alakít, úgy dadog, ahogy még senki nem dadogott filmvásznon, és a tréning után elmondott háborús beszédét hajszálpontosan úgy mondja el, ahogyan azt a történelmi felvételeken a valódi VI. György mondta. Meggyőződésem, hogy jár érte az Oscar neki, és jó esélye is van rá, hogy megkapja.

A beszédtanár, Logue szerepében a színész-óriások közt nyilvántartott ausztrál Geoffry Rush-t láthatjuk, aki már kapott egy Oscart a Ragyogj! című filmben nyújtott alakításáért. Most is nagyon jó, és most is Oscarra jelölték a legjobb mellékszereplő kategóriában (ami kicsit igazságtalan, hiszen a filmben egyenrangú szerepet játszanak a királlyal, na de két főszerepet soha nem tartanak nyilván).

A királyi feleséget pedig Helena Bonham-Carter játssza (a legjobb mellékszereplő Oscarjáért versenyez), aki még soha nem volt ilyen jól fésült és visszafogott. Többnyire gonosz vagy buggyant boszorkákat alakít – pl. a Harry Potter filmekben ő Bellatrix Lestrange, az Alice Csodaországban-filmben a Szív Királynő, és a férje (Tim Burton) által rendezett filmekben is általában különös, őrült nőket alakít… De emlékezetes a Harcosok klubjában Marla Singer szerepe is. Egyetlen alakítása lóg ki számomra a sorból, abban a filmben nagyon szerettem Helenát: a címe A nő másik arca.

A film rendezője, Tom Hooper eddig csak tévéfilmek rendezőjeként volt ismert – és most egy csapásra Hollywood legnagyobbjai közé röpítette A király beszéde! Összesen 12 kategóriában jelölték Oscarra, közte a legjobb filmért és a legjobb rendezésért járó díjra is esélyes. További 16 díjat már megnyert a film (a Brit Független Filmesek díját, a Chicago-i és a Los Angeles-i Filmfesztiválok díjait, a Golden Globe-ot, stb.), és további 73 díjra kapott jelölést!

Aki teheti, nézze meg – a nagyszerű alakításokért, a történelmi és emberi tanulságokért, a finom angol humorért („finom” alatt az értendő, hogy a mozinéző publikum időnként hangosan röhög, elképzelhetitek, mennyire komikus, amikor egy merev, királyi fenség légzőgyakorlatokat és állkapocslazítást tanul…). A legjobb poénokat -  legyenek bár az angol humor stílusába illőek – az ausztrál beszédtanár kapta a forgatókönyvírótól.

Jó szórakozást hozzá nektek is.

Nóra

A nagyanyám ma 93 éves! Isten éltesse! Gyerekkoromban sokat mesélt a „történelemről”, de gyerekként igazából fel sem fogtam, hogy mit hallok...

Milyen is lehetett a huszadik századot át- és megélni!

1918. január 8-án az amerikai szenátus és képviselőház együttes ülésen meghirdette Wilson elnök 14 pontját, amely nyílt és őszinte béketárgyalást akart a háború lezárására és olyan légkör megteremtését, amely kizárja a további háborúk kialakulását. (Ez nem nagyon sikerült neki!)

A világ, de leginkább Európa akkor már négy éve lángolt. Az Osztrák-Magyar Monarchia még állt ugyan, de Ferenc József 1916-ban meghalt.

1918. február 1-én matrózlázadás tört ki Cattaróban, az Adriai-tengeren, a Monarchia haditengerészetében szolgáló soknemzetiségű legénység közt. A felkelést február harmadikára sikerült elfojtani.

Nagyanyám édesanyja még a háború elején megözvegyült egy gyermekkel, majd újra férjhez ment dédnagyapámhoz. A háborúnak vége lett, jött Károlyi Mihály, Kun Béla, Trianon, Horthy Miklós, és nagyanyámnak még született három testvére. Mire mind megszülettek, beköszöntött a nagy gazdasági világválság. Dédnagyapám elindult, hogy Amerikában munkát találva felvirágoztassa a család anyagi helyzetét...harminc évvel később hallott róla a család, amikor hazatért. Dédnagyanyám közben becsülettel felnevelte az öt gyermekét egyedül.

Nagyanyám a Horthy-korszakban felnőtté vált, majd 1938-ban férjhez ment. 1939-ben született első gyereke, abban az évben elkezdődött a második világháború. 1942-ben született második gyermeke, akkora már hazánk is hadban állt. 1945-ben az európai béke megszületése után két héttel jött világra harmadik gyermeke.

Ekkor még nem tudták, hogy nagyapám él-e, vagy meghalt. Pár hónappal később megérkezett. Németországban került amerikai fogságba, és ez mentette meg az életét. Német orvosok látták el a megbetegedett és legyengült hadifoglyokat. Amikor már tudtak dolgozni, de még nem tudtak volna hazaindulni, német parasztoknál helyezték el őket, ahol természetesen dolgoztak a mindennapi élelmiszeradagjukért. Nagyapámat megszerette a német paraszt, még marasztalta is, de őt várta otthon a felesége és a három gyereke, akik közül a legkisebbet még nem is látta!

Nagyapámnak szerencséje volt, mert orosz hadifogságban biztosan meghalt volna. Betegen ugyan, de hazajutott, és kapott még húsz évet a sorstól a családja körében...

Nagyanyám 1956 elején megszülte negyedik gyermekét. Amikor én először hallottam –gyerekként- Szilágyi György: „Hanyas vagy? 28-as?” című írását lemezről, sokkal közelebb kerültem nagyszüleim életéhez is.

Ezért is nagyon szeretem Szabó Magdát, mert ő is kortársa nagyszüleimnek (1917.október 5-én született). Ráadásul a másik nagyanyám –aki négy évvel volt idősebb az írónőtől- szintén Debrecen környékén és ugyanolyan erős református hittel nőtt fel, mint Szabó Magda.

Nagyanyám, aki már évek óta a családunk Dédije, egész életében aktív volt, ritkán lehetett őt ülve találni: tudott sütni, főzni, szőni, fonni, hímezni, lábtörlőt készíteni, metszeni, kapálni, permetezni. Amit nem tudott, azt megtanulta, amikor 48 évesen megözvegyült.

Sok szeretetet és bölcsességet kaptunk tőle mindig, ő egy „intézmény” a családban. Kívánunk neki egészséget, sok szép évet még és nyugodt „történelmet” hozzá!

Ma elkezdődött a „Nyúl” éve, ilyenkor egész Ázsia napokig ünnepel, örülnek az új évnek. Boldog „Nyúl” évét kívánok mindenkinek szeretettel!

Balázs-nap is ma van, Isten éltesse a Balázsokat, ahogy az én kisfiamat is!

Zsófi

Fogadok, vannak köztetek olyanok, akik szerint a bio zöldségek arról ismerhetőek fel, hogy kicsik, formátlanok, ízetlenek, kukacosak és méregdrágák (erről egyszer már írtunk kommentben).

Az igazság ettől igencsak távol áll. A gyerekeim születése előtt kezdtünk el a biopiacra járni vásárolni, akkoriban minden héten ott vettük meg majdnem az egész hétre való gyümölcsöt, zöldséget, húsfélét. Ma már sokkal ritkábban járunk, de ha igazán jó ebédet akarok főzni, akkor mégiscsak elzarándokolunk.

A paradicsomnak olyan íze van, mint amilyenre gyerekkorunkból emlékszünk, találhatunk rengeteg féle fajtát minden zöldségből-gyümölcsből, és a termelők a saját portékájukat kínálják, tehát mindent tudnak róla! A saját két kezükkel megtermelt finomságokra úgy vigyáznak, mint a hímes tojásra.

Így találtunk rá arra az emberre is, aki szerelmes a krumplijába. Időbe telt, míg észrevettük magát a férfit a pult mögött – a krumplik ugyanis káprázatosak! A standjára lépve a vásárló nem vesz észre semmi mást.

Egyszerre 3-4 fajtát kínál, egyik kisebb, másik nagyobb, egyik rózsaszínebb, másik sárgásabb színű. Csillogó tiszta, egyetlen romlott darab sem bújik meg a többi közt – de nem egyen-krumplik persze, hanem a maguk természetességében kelletik magukat. Általában női neveket viselnek, van Laura, Lilla, többre nem emlékszem, mert inkább szemre szoktam venni. Na meg tanácsot kérek a gazdától.

Ő pontosan elmondja, hogy melyik ételhez milyet ajánl – más fajta való krumplipürének, más rakott krumplinak vagy sült krumplinak.

Egy alkalommal üres volt a stand, mikor odamentem. Egy fickó álldogált az üres ládák között. Megkérdeztem: nem tudja-e, hol kaphatóak a gyönyörű krumplik, amelyeket errefelé szoktak árulni? Azt felelte: dehogynem, övé az a gyönyörű krumpli, de ma már mind elfogyott… Így kezdtünk vele beszélgetni először. Legközelebb pedig akkor, amikor egy fagyos téli napon megláttuk, hogy az egyik krumpliba maghőmérőt szúrt!

A férjem is élelmiszerekkel foglalkozik, hétköznapi használati tárgy számára is a maghőmérő – az az eszköz, amivel az élelmiszerek belső hőmérsékletét szokás mérni. Persze, hogy megkérdezte: minek méri a krumpli hőfokát a gazda?

És akkor megtudtuk végre, miért olyan gyönyörűségesek azok a krumplik…

Vermelés előtt a krumplikat megmossa, majd gondosan megszárítja – ezért nincs köztük egyetlen rothadó, romladozó szem sem. Szárazon tárolja őket, fagymentes helyen. Mielőtt a piacra kihozza a hideg, fagyos téli napokon, a krumplit beviszi a lakásába, és megmelengeti! Legalább 15 fokosra fel kell mennie az összes burgonya hőfokának. Így aztán, amikor a standon a hidegbe kiteszi őket, időbe telik, amíg újra lehűlnek. A piacon töltött órák alatt maghőmérővel folyamatosan méri, hogy a krumpli belső hőmérséklete soha ne menjen +4 fok alá – mert különben tönkremegy, megédesedik az íze! Amint a vészes értéket eléri a krumpli hőfoka, berakja a kocsijába melegedni… Talán még beszélget is velük vagy énekelget nekik, hogy garantáltan a legfinomabb állapotban kerüljenek a fazekunkba!

De nem akarok gúnyolódni rajta – igazából engem lenyűgöz ez a gondosság. Bármit is dolgozik az ember, csak így lenne szabad csinálnia! Hisz így a burgonyatermesztés nem csak egyszerű pénzkereset, hanem szívvel-lélekkel végzett hivatás. És elhihetitek – azokon a krumplikon ez érződik is!

Már csak ezért is érdemes elmenni a piacra, és ilyen emberektől vásárolni – talán tényleg több pénzért, mint a bevásárlóközpontban a török vagy kínai krumplit… De ha belegondolunk – nem jobban megéri erre költeni a pénzt, mint kólára, ipari feldolgozású, aromákkal és tartósítószerekkel teletömött joghurtokra, felesleges szénhidrát ezreket tartalmazó kekszekre vagy chipsekre?! Már persze annak, akinek van – mert sokan élnek ma ebben az országban olyanok is, akiknek nem e közül a két lehetőség közül kell választani, hanem hogy van-e aznap mit enni, vagy nincs…

Az élelmiszerboltok polcain sorakozó „dobozos” élelmiszerek helyett viszont tényleg százszor értékesebb táplálék a szerelmetes krumpli, és a valódi házikoszt!

Szeretettel ajánlom nektek is:

N

Zelnik Istvánról régóta lehet tudni, hogy Délkelet-Ázsia a szakterülete és a hobbija is. Az egykori diplomata, aki ma üzletember, még fiatal diplomataként kezdett el ázsiai műkincseket gyűjteni, és lett ezen tárgyak szakértője.

Amerre járt a világban, minden ócskásnál, régiségkereskedőnél, bolhapiacon megfordult, és egyre élesebb szemmel fedezte fel és vásárolta meg -néha filléreket fizetve csak- a ma felbecsülhetetlen gyűjtemény egyes darabjait.

A gyűjtemény annyira felbecsülhetetlen és annyira nagy az eszmei értéke, hogy szinte senki nem tudja megmondani, pontosan mennyit is érhet pénzben kifejezve.

Már régen lehetett hallani, hogy Zelnik István Budapesten szeretne megnyitni egy múzeumot, amelyben a gyűjtemény legszebb darabjait megmutatná a nyilvánosság előtt, és amely világszenzációvá válhatna nemcsak a gyűjtők és szakértők körében, hanem a turisták közt is, mint kedvelt úti cél.

Idén tavasszal meg is nyílik végre az aranymúzeum. Belga művészettörténész igazgatója és francia tudományos igazgatója lesz a Zelnik István Délkelet-ázsiai Aranymúzeumnak. A kutatási igazgató magyar lesz Renner Zsuzsanna személyében, aki a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum és az Iparművészeti Múzeum vezetője is volt korábban.

A gyűjtemény legszebb darabjait az Andrássy út 110. szám alatt, a volt Rausch-villában nézhetjük majd meg. Mivel az építészeti munkák csúsznak, így Zelnik István eredeti terve, hogy még a « Tigris » évében megnyitnak, nem valósul meg. Márciustól vagy áprilistól lesz látogatható az új kulturális centrum.

Az egykori villából csak a külső falak maradtak meg. A múzeum berendezése szakítani fog a klasszikus muzeológia alapszabályaival, biztonsági foka pedig megegyezik majd a bankok biztonságával.

Az épület alagsorában az alapító egyik mesteréről, Sövény Aladárról elnevezett, három helyiségből álló trópusi hangulatú kávézó és teázó található majd. Még itt is lesznek műtárgyak kiállítva, és innen lehet majd kisétálni az épület mögötti, másfél méterrel a mai szint alá süllyesztett kertbe.

Tavasztól egy « színfolttal » ismét gazdagabb lesz Budapest, remélhetőleg minden hazai és külföldi látogató nagy-nagy örömére.

Zsófi

Január 25-én írtam arról, hogy több híresember is azon a napon ünnepelte születésnapját, így Bereményi Géza is. Majd aznap este teljesen véletlenül az esti házimunkáim végzése során és a napi „tv-szörfözésem” idéjén belebotlottam a Duna Tv-n Szabó Magda: Az ajtó című regényének színházi feldolgozásába. Azonnal ott is ragadtam a televízió előtt, annyira meglepődtem, hogy 9 órakor, főműsoridőben van valami, ami nézhető....

Persze kíváncsi is voltam, hogy mit hozott ki a „színház” ebből a remek könyvből. A két főszereplő már garancia volt rá, hogy a darab jó legyen. Emerenc, a titokzatos házmester, az írónő jobbkeze Egri Kati volt, akit én annyira nem szeretek, mint színész, de az írónőt viszont a nagy kedvencem, Bánsági Ildikó játszotta.

Aztán másnap Nóra említette, hogy ez a színházi mű Bereményi Géza rendezései közt fel van tüntetve. Én elolvastam a TV-közvetítés stáblistáját, ott meg Petrovics Eszter-Berményi Géza páros szerepel rendezőként. Nekem még ekkor sem „esett le” a tantusz...De kíváncsi voltam, hogy milyen kritikákat lehet találni az előadásról, elolvastam néhány cikket...és végre „összeállt” a kép.

Bereményi Géza írta át „színházra” és rendezte meg Szabó Magda művét Zalaegerszegen a Hevesi Sándor Színházban, 2006-ban. A Duna televízió vette fel az előadást Petrovics Eszter irányításával, természetesen ezért szerepel ő is rendezőként a stáblistán.

A mellékszereplőket nem ismertem, ilyen hátrányban vannak a „vidéki” színészek a fővárosiakkal szemben, bár televíziós munkákat, ami igazán népszerűvé teszi őket, egyre kevesebbet kapnak, jöjjenek az ország bármelyik részéről. Szinte már csak azt a színészt ismeri meg az egész ország, aki az esti magyar szappanoperákban hosszabb-rövidebb szerepet kap.

Nekem az előadásból végül Emerenc tetszett a legjobban, mert Egri Kati alkata és karaktere maga is „emerences”. Soha nem volt egy babaszépségű színésznő, érdes hangja, érdes stílusa van. Az ország akkor ismerte meg, amikor a főiskola befejezése után eljátszotta ugyancsak Szabó Magda művének, az Abigélnek filmváltozatában Bánki Annát, azt a kikeresztelkedett zsidólányt, akire nagyon nehéz sors várt volna, ha nem szerez neki „Abigél” egy „megfelelő” anyakönyvi kivonatot.

Úgy látszik Szabó Magda erős jellemű, cseppet sem törékeny női alakjaival szerencséje van Egri Katinak, mert ő játszotta el a Régimódi történet színdarab-változatában Rickl Máriát is, ami néző szemmel nem mondható egy szimpatikus karakternek, de annál nagyobb kihívás lehet egy színésznek, és a történetben övé az abszolút főszerep. Sajnos azt a darabot nem láttam, de Emerenc figurájának színpadi változatát elnézve, biztosan abban is jó lehetett Egri Kati.

Sajnos én évek óta nagyon ritkán jutok el színházba, ezért sajnálom, hogy sokkal kevesebb színházi közvetítést lehet találni a csatornák műsorán, mint gyerekkoromban. Amikor találok egyet, ráadásul a kedvenc írómtól, nem is tudok igazán kritikus lenni, pedig a két főszereplőn kívül eléggé hanyagolható és felejthető kategóriába esett a többi szereplő alakítása...sőt, ha őszinte vagyok, még Bánsági Ildikó sem hozta a maga formáját, kicsit hebehurgya, Emerenc által leuralt, kissé „urbánus” idegekkel bíró, hullámzó kedélyállapotú embert hozott ki Szabó Magda alakjából.

Pedig aki szereti a könyvet tudja, hogy az végig Emerenc ösztönös megérzéseinek, ”népies” életfelfogásának, életszemléletének nekifeszülése az ellentétjének: állandó harcban áll az írónő „tanult”, valamint a családjából, a gyökereiből hozott viselkedési formáival és erős akaratával.

Nincs egy percig sem alá-fölé rendelt viszony kettejük kapcsolatában, egyik sem tudja leuralni a másikat. Számomra válasz is ez egy kicsit a vidéki-urbánus kérdésre. Nem az a lényeg, hogy ki honnan jön, mennyit tud, és azt hol tanulta, hanem az a meghatározó, hogy mennyire intelligens, mennyire pozitív az életfelfogása, és van-e elég mély „gyökere” ahhoz, hogy bátran és büszkén felvállalja magát, akárhová is tartozzon.

Ha mindez egységes kerek egészet alkot mindkét oldalon, akkor győztes nincs a párharcban, hanem összebékül a kettő...ahogy a könyv végére beengedi Emerenc a saját lelki és valóságos ajtaján az írónőt, aki szintén megnyílik Emerenc előtt. Ami mégis tragikussá teszi a történetet az az, hogy az írónő –rohanós hétköznapjai miatt- nem tud élni Emerenc bizalmával, mégha azt teszi, ami helyes, akkor sem...és ebbe belehal a főhősnő, amit az írónő nem is hever ki soha többé...

A színdarabban elmaradt szerintem a végén az a katartikus élmény, ami a könyv olvasásakor megvolt.

Nehéz eldönteni, hogy Szabó Magda meseszövése miatt van-e ez így, mert könyvei nem színdarabok, így elég nehéz ezeket színházra átírni úgy, hogy a cselekményben végig vonuló feszültséget fent lehessen tartani a színpadon is. "Az ajtó" feldolgozásának ez nem sikerült, több jelenet sajnos elég laposra sikerült.

A mellékszereplők közül egyedül a szocialista rendőrt játszó Kiss Ernő tűnik ki nagyszerű játékával. Ő az, aki az írónővel együtt Emerenc sorsát a szívén viseli, és segít, ahol tud: természetes emberséggel alakítja a szocialista állam -ahol ugye az ember a legfőbb érték- képviselőjét.

A másik jelentős mellékszerep a darabban az írónő férjéé, aki az életben nem volt más, mint Szobotka Tibor író. Róla tudni lehet: egész életében komplexusai voltak amiatt, hogy jelentéktelenebb írónak tartotta magát, mint sikeres feleségét, Szabó Magdát, aki párja ezen érzése ellen mindig küzdött. Ennek végső megfogalmazása az író halála után született „Megmaradt Szobotkának” című regénye is.

Állandó intellektuális „párbeszédükre”, és egymás tiszteletére épülő egyenrangú kapcsolatukat nem tudta megmutatni a színdarab. A férj szerepében néhányszor feltűnő Farkas Ignác egyes kritikák szerint „végig téblábolja” a történetet. Nekem pont ez volt az érzésem vele kapcsolatban és egyáltalán nem az, hogy ő formálja meg azt az alakot, akit annyira szeretett és tisztelt az írónő.

Mindent egybevetve nagyon jó darabbal, és méltón köszöntötte fel a Duna Tv Bereményit a 65.születésnapján, szép estét szerezve minden nézőnek, aki akarva vagy akaratlanul rákapcsolt azon az estén a csatornájukra.

Zsófi

Ma este, fél 7 után nem sokkal épp Chaplin-filmeket vetítettünk a gyerekeinknek az internetről (imádták!), amikor egyszer csak durván, egyértelműen rengeni kezdett velünk a ház. Talán még morajlott is, ezt nehéz volt az alatt a pár másodperc alatt felfogni – mert ijesztően megrázott bennünket, kb. úgy, mint amikor beindítanak alattad egy ócska, régi buszt.

A gyerekek nagyon megijedtek, a férjem pedig azonnal intézkedni kezdett: le a földszintre, és ki a házból, amint lehet… Aztán a következő másodpercben eszünkbe jutottak a tanultak: hogy nem kell össze-vissza szaladgálni, hanem, ha jól megépített házunk van, be kell bújni egy masszív asztal alá, vagy beállni egy-egy ajtófélfa alá.

Minderre persze nem volt szükség, mert csak egyetlen rengés volt, nem ismétlődött meg.

Ilyenkor egy percre megérezzük, mennyire védtelenek is vagyunk a természet erőivel – hiába minden civilizációs vívmányunk! Érdekes érzés.

Én gyerekkoromban egy balatoni nyaralás során egyszer már átéltem földrengést, ezért sokkal nyugodtabban viseltem, mint a családom többi tagja, akiket felkavart és megrémisztett az a pár másodperc.

Úgyhogy kénytelen voltam felidézni nekik, hogy mi ebből a szempontból szerencsések vagyunk: a Földnek egy olyan pontján élünk, ahol –bár viszonylag gyakran reng a Föld, legutóbb nyáron, Miskolcon rengett többször is! – nagyobb rengésekre nem kell számítani. Bár száz százalékosan nem kizárható a nagyobb rengés, a szakemberek mégsem számítanak ilyenre, mert a legnagyobb törésvonal, amely kettészeli Magyarországot délnyugat-északkelet irányban, mindössze apró elmozdulásokat produkál, amikor Afrika és Eurázsia lassan közelít egymáshoz.

A mostani rengés epicentrumából én arra következtetek, hogy egy másik törésvonalunk, a Rába-vonal elmozdulása okozhatta, ez húzódik ugyanis Oroszlány közelében, ahol a földrengés epicentruma volt.

Az Eötvös Lóránt Geofizikai Intézet munkatársai szerint Magyarországon sokkal elterjedtebb a szeizmológiai aktivitás, mint azt az átlagember gondolná. A mostaninál komolyabb, 6-os magnitúdójú rengések átlag 100-150 évente várhatók, de kisebbekre jóval többször, akár évi 100-120 alkalommal is számíthatunk.

Ez a mai 4,8-as erősségével már nem mondható teljesen gyengének, Budapesten, a III. kerületben például egy panelház szerkezete meg is sérült a rengés során. Sérülés szerencsére nem történt. A legutóbbi hasonló erősségű rengés idején Berhidán, 1985-ben komoly épületkárok keletkeztek az 5-ös erősségű rengéstől.

A szakemberek szerint a földrengés okozta károk ellen egyetlen módon védekezhetünk: ha házainkat biztonságosra építjük. Ez földrengés-szempontból azt jelenti, hogy a házakat mélyen kell alapozni, és rugalmas szerkezetűre építeni.

Azt kívánom mindannyiunknak, hogy a vörösiszap-katasztrófa és a belvíz után most már ne történjen több katasztrófa a közelünkben, és ez a kis rengés legyen a legnagyobb kár, amit el kell szenvednünk.

Nóra

Megszólalt – a történtek óta most először – egy interjúban dj Palotai, aki a tragikus végű estén a West-Balkánban zenélt. Beszélt a szórakozóhelyről, a történtekről, a tömeg lélektanáról, az eset különféle szereplőiről – én azonban nem akarok ebbe itt belemenni. Nálam nyilvánvalóan jobban értenek a budapesti szórakozóhelyek állapotához mások.

Ami azonban elgondolkodtatott az interjúban, az nem a szórakozóhelyekről szólt, hanem a gyerekeinkről.

Azt mondja Palotai: ő huszonegy éve zenél fiataloknak, és ezek a fiatalok közben ugye megöregedtek, és ma már az akkori fiatalok gyerekeinek zenél… De feltűnő, hogy a bulikon részt vevők életkora egyre fiatalabb és fiatalabb lesz! Az a generációs szakadék, ami régen a fiatalok és a felnőttek közt megvolt, ma már fiatalok és még fiatalabbak közt húzódik.

A mostani huszonévesek már fényévekre vannak a tizenévesektől, és nincs keveredés – mondja Palotai. Régen „a fiatalabbak örülhettek, hogy egyáltalán ott lehettek. Most? Örülhetünk, hogy egyáltalán ott lehetünk.”

Márpedig ezt azt jelenti, hogy szerepmodellek sincsenek. A tizenévesek pedig egyre korábbi éveikben kezdenek érni – gyakorlatilag 9-10 éves korukban véget ér a gyerekkor, elkezdődik a kamaszkor – ami azonban nem ér véget 18 évesen, hiszen egyre többen akár huszas éveik végéig is a szüleik nyakán élnek…

„Az én generációm még sokkal később érett, kb. a középiskolás kor végén. Az egész korszak tartott három-négy évig, és az egyetemen tényleg felnőtteket láthattál már. Viszont ma már a zenehallgatás is korosztálytól függ, és a tiniknek borzasztó gyorsan változik az ízlésük, néhány hónap alatt végigmennek mindenen. Ráadásul régebben a tudás horizontális volt, és ezek összeadódtak, ma pedig a tudás vertikális. Mindig csak egy dolog létezik számukra, és ezek nem összeadódnak, hanem kioltják egymást. Ami előtte volt, az meg van tagadva, törlődik a memóriából. Ezért is van az, hogy ilyen tömegek vannak, mert mindig kizárólag csak egy valami érdekli őket. De nem ám úgy, hogy csak elektrót hallgatnak, hanem kizárólag abba az egyetlen buliba járnak. A többi szóba sem kerül.” – magyarázza Palotai.

A fentiek alapján láthatjuk: akár 10-15 éven át is eltarthat ez a köztes állapot, ami ugye az ember életének legnyűgösebb, legbonyolultabb szakasza. A tegnap egy kommentemben idézett interjúban Bereményi Géza is nagyon jól megfogalmazza ezt: „A kamaszidő köztudottan az elmebajjal határos. Az emberi agy végső kialakulásának veszélyes időszaka. Ilyenkor a vélemények szélsőségesek, a döntések kötelezően meggondolatlanok. Zűrös az elmeállapot.”

És a mi gyerekeink ebben az elmebaj-közeli, meggondolatlan és veszedelmes állapotban időznek háromszor annyi ideig, mint amennyi ideig pl. a mi generációnknak tartott a felnőtté válás…

Már követelik, hogy önállóak lehessenek, a szülők ne szóljanak bele a döntéseikbe. Már szabadon jönnek-mennek a világban, azt is maguk döntik el, hogy mivel, hol, kivel töltik az idejüket. Már kapnak hozzá elegendő pénzt is, hogy megvalósíthassák az elképzeléseiket (mert kikövetelik). 

De még nem ismerik a felelősség érzését. Még nem mérik fel a tetteik következményét. Még nem gondolnak másra, csak hogy akkor, az adott pillanatban jól érezzék magukat. De közben persze jogilag és biológiailag már felnőttek – micsoda ellentmondás!

És a rettenetes családi állapotoknak köszönhetően nem is érzik magukat jól máshol, mint a korukbeliek között. Megint Palotait kell idéznem: „A lányom osztályában néhány éve összesen négy olyan gyerek volt, akiknek még együtt voltak a szüleik. Amikor én voltam annyi idős, akkor meg négy olyan lehetett, akiknek elváltak, tehát ez is teljesen megfordult. A család mára gyakorlatilag felbomlott, és a fiataloknak már a saját közösségük lett a legfontosabb. Szinte csak egymás között érzik magukat otthon. Az iskola sem nagyon tud mit kezdeni velük.”

Mindazok a kamaszok, akik olyan szerencsés helyzetben vannak, hogy szüleik meleg, szerető családi otthont teremtenek nekik, és igyekeznek megőrizni a család védő-szerepét, talán nem kerülnek életveszélyes helyzetekbe. Talán idejében megtanulják a felnőtt-léttel járó felelősséget is. Talán kapnak megfelelő szerepmodelleket. Ez hatalmas feladat minden szülőnek!

De akik otthon semmi fogódzót nem kapnak, azokat várja a végtelenített kamaszkor, a maga minden veszedelmével: az olcsón és könnyen hozzáférhető drogokkal, a korlátlanul vedelt alkohollal, a felelőtlenség mámorával. És vajon miféle felnőtt lesz abból, aki eltöltött már 10-15 évet egy ilyen életformában…? Talán nem ártana ezen legalább annyira aggódnunk, mint pl. azon, hogy mennyi nyugdíjunk lesz, ha megöregszünk...

Nóra

Ha egy naptárra ránézek, gyakran bevillan, vajon milyen események történhettek ezen időszakban évtizedekkel ezelőtt. Felkel az ember egy átlagos, sötét, januári reggelen és eszébe jut, hogy mi itt „szenvedünk” a 21.század elején, idegesítenek dolgok, emberek, nem tetszik ez, vagy az, borzasztóan „fontos” dolgaink vannak, és nagyon stresszesek vagyunk!

De ha megállunk egy percre, és megnézzük, hogy mi történt régenvolt januárokban, akkor valószínűleg átértékeljük saját léthelyzetünket, és már nem is lesz annyira jelentős a sok „halaszthatatlan” mérgünk, nyűgünk, bajunk, hanem örülni fogunk mindennek! Mindennek!

1927 januárjában Magyarországon bevezetik a korona helyett a pengőt. A Szabó Magda által a végtagjaitól megfosztott országként jellemzett Magyarország alig van túl a háborús szenvedéseken, és sokkos állapotban próbál megszervezni egy új –megcsonkolt- közigazgatási, út- és vasúthálózati rendszert. Nagy a kisebbségi létre kényszerített, de új sorsa elől elmenekültek áradata, nincs elég lakás, munka, viszont nagy a káosz és a szegénység. Nagy az infláció, és ennek kivédésére bevezetik a pengőt...ami ugye elég erős marad egészen a következő háború végéig, és mint a két háború között készült filmekből tudjuk, „havi kétszáz pengő fixszel, az ember könnyen viccel!”, ez már elég egy budapesti háromszoba, cselédszoba, hall, plusz személyzet fenntartásához, a középpolgári lét megteremtéséhez.1927-ben, a pengő „megszületésekor” egy kg arany értéke 3800 pengő volt, és egy pengő 12 500 koronát tett ki.

Még csak 16 év telik el a mi pengőnk bevezetése után, és ismét egy háború borzalmait éli át Európa és a világ. Vorosilov marsall és Zsukov hadseregtábornok (Sztálin akkori katonai helyettese) hadászati tervei alapján 1943. január 18-án áttörik a leningrádi blokádot, melynek teljes felszámolása még pont egy évet várat magára. A 900 napos blokád 1941 őszén kezdődött, amikor is Németország elhatározta, hogy Leningrádot kiéhezteti, Moszkvát lerohanja, és mindkét várost, mint a szovjet ideológia és közigazgatás fővárosait megsemmisíti. A városnak a blokád hónapjaiban egyetlen kapcsolata maradt a hátországgal, a 200 km-es útvonal a Ladoga-tavon.

1945 januárjában Budapest átéli története legsötétebb időszakát, zajlik az ostrom. A harc házról-házra halad, nagy rombolást és vérveszteséget okozva mind a polgári, mind a katonai oldalon. Mindenki jól emlékszik a korabeli fényképekre a lerombolt házakkal, a szétlőtt utakkal és a Dunában fekvő hidakkal. Elég néhány filmet megnézni ahhoz, hogy a később született generációk is meg- és átérezzék, milyen lehetett a háború vége Magyarországon...ilyen kedvenc filmem a „Budapesti Tavasz”, az „Egy szerelem három éjszakája”, vagy „A tizedes meg a többiek”.

Továbbhaladva a januárok eseményeiben, 1967-nek ebben a hónapjában több mint 60 ország képviselője aláírta az Atomcsend- Egyezményt, és az Apolló-1 űrhajóban még a Földön, tűz miatt életét veszti három amerikai űrhajós.

1973 január 27-én Párizsban az Egyesült Államok és Vietnám képviselői aláírták a vietnámi háborút záró békeszerződést. A vietnámi háború tágabb értelemben a teljes második indokínai háborút (1955-1975), szűkebb értelemben az ebben való amerikai részvételt (1965-1973) jelenti.

Az ideológia mentén két részre szakadt Vietnám déli részén 1965-ben jelentek meg az amerikai kiképzők és a tanácsadók mellett a harcoló katonák. Az amerikaiak az „állóháború” láttán, valamint nemzetközi és hazai nyomásra már 1968-ban elhatározták a kivonulást, de ezt presztízsvesztés nélkül szerették volna elérni. A békeszerződés aláírása után ki is vonultak az országból. A támogatás nélkül maradt Dél-Vietnámot 1975-ben lerohanta az északi országrész kommunista vezetése, ami az ország 1976-os egyesítéséhez vezetett. Erről az időszakról szóló kedvenceim „A csendes Amerikai”, a „Jó reggelt, Vietnam!”, a „Hazatérés”, és a „Miss Saigon”.

További szép januári napokat, élvezzük jól ki, hogy (szerencsére) nem sok maradt már belőlük, és február elsejétől talán nagyobb reménnyel várhatjuk a tavasz kezdetét.

Zsófi

Jelentem: nekem. Méghozzá majdnem minden januárban, immár jó pár éve – merthogy egy szakmai rendezvény miatt évente egyszer el kell utaznom egy tipikus, strandjairól elhíresült, észak-olasz tengerparti fürdővároskába.  

A tengerpartot legtöbben zsúfolt, zajos strandokkal azonosítjuk, ahol egymást érik a napernyők, és lépni sem lehet a leterített törülközőktől… Ahol megvadult, részegen dorbézoló angol vakációzók vagy német nyugdíjascsoportok nyüzsögnek, bazársorok közt tébláboló, izzadt gyerekek kunyerálnak még egy jégkrémet vagy szuvenírt…

Másrészt persze ott a hűsen hullámzó tengervíz, a finom homok, a forró napsütés, a nyaralás minden öröme!

Mindettől azonban alapjaiban eltér az az élmény, amit az olasz tengerpart nyújt a januári napokban. Minden kihalt, pontosabban a természet, és az ott élő emberek visszaveszik a várost maguknak! Az eredmény számomra lenyűgöző, olyan hangulatos, hogy szeretném valamennyire megosztani veletek is.

A büfék, bazárok, butikok ilyenkor zárva tartanak, vagyis csak azok nyitnak ki, amelyek a helyiek igényeit szolgálják. „Turistás” szolgáltatások helyett belekóstolhatunk hát a valódi olasz kispolgári életmódba.

Kávézhatunk olyan „kispiszkos” kávézókban, melyek 20-30 éve ugyanúgy néznek ki, és ugyanazt nyújtják ugyanazoknak a vendégeknek. Az állandóság lenyűgöző. És mivel egyszer már idéztem a blogon azt a kutatást, miszerint a depresszió és más civilizációs betegségek egyik legfőbb oka modern korunkban az állandóan változó környezet, a kapaszkodók hiánya, az állandóság hiánya – könnyen beláthatjuk, hogy egy átlag olasz kisvárosban élni eleve némi védettséget jelent mindez ellen.

Ha jól számolom, csaknem tíz éve ettem először pizzát abban a pizzeriában is, ahová rituálisan elmegyünk minden januárban vacsorázni. Külföldit ott elvétve sem találni, a tulaj viszont megismer, és örömmel üdvözöl – noha évente csak egyszer vagyok a vendége.

A lakóházak alsó szintjén rosticceriák, piadina-sütödék bújnak meg – oda járnak átlagos hétköznapokon ebédelni a környékbeliek. A rosticceriában frissen fogott halat, hurkapálcikára húzott rákocskákat sütnek, hozzá zöldséget grilleznek – asztal nincs, a pultnál megeheted vagy zacskóban elviheted. Az ára is nagyon baráti ennek megfelelően.

A piadina egy méltatlanul elhanyagolt olasz étel, a pizza árnyékában megbújva. Igaz, nem is annyira jellemző egész Olaszországra, inkább csak az északi régióra. Valójában egy lapos kenyérféle, amit vagy üresen, magában esznek, vagy megtöltik mozzarellával, paradicsommal – ki mivel! Vaslapon sütik, és lapáttal forgatják. Kicsit még a palacsintára is hasonlít látványra.

A kikötőben kisteherautó platójáról árulják a frissen érett mandarint és narancsot – merthogy ez a fő szezonja, a tél (korábban azt hittem, azért télen eszünk mi itthon déligyümölcsöt, merthogy ilyenkor nem jutunk hozzá friss hazai gyümölcshöz… Csak később raktam össze, hogy a citrusfélék ilyenkorra érnek be, és azokban az országokban is télen eszik, ahol honosak.) A hajókról pedig a hajnalban fogott friss halat vehetik meg a helybéliek, mindig sajnálom, hogy azokat én nem kóstolhatom meg azon frissiben megsütve...

A tengerpart csendes, üres ilyenkor. A pálmafákat becsomagolják a fagy ellen, a játszóterek, kabinok elhagyatottan ásítoznak.

Legfeljebb a kutyasétáltatók és a kocogók hoznak némi életet a partra.

És mégis, a szállodások odafigyelnek arra, hogy szinte minden nap elgereblyézzék a hullámok által partra sodort hínárt és kagylóhéjakat, így nem kell majd nyár elején egyszerre elvégezni a nagytakarítást!

Tengerhiányban szenvedő magyarként mindig szakítok időt ezeken a januári utazásokon arra, hogy legalább egy kis sétát tegyek a parton, zsebre vágjak párat a legszebb kagylóhéjakból, és nekiszegüljek a csípős, téli tengeri szélnek.

Idén először a kék eget is láttam a tenger fölött, ez nekem elég is volt.

Így még azt is könnyebb volt elviselni, hogy mire hazaértem, itthon újra leesett a hó…

Szeretettel: Nóra 

Ma, január 25-én van ezen írók, művészek születésnapja:

William Somerset Maugham, angol író, drámaíró (1874-1965)

Virginia Woolf, angol írónő (1882-1941)

Fekete István író, költő, iparművész (1900-1970)

Ignácz Rózsa, író, műfordító (1909-1979)

Vlagyimir Viszockij szovjet-orosz színész, énekes (1938-1980)

Bereményi Géza író, költő, rendező (1946-)

Maugham azokban az időkben írt, amikor a modern kísérletező irodalom úttörőit mind a kritikusok, mind az olvasóközönség érdeklődéssel és elismeréssel fogadták. Ilyen irodalmi újító volt William Faulkner, Thomas Mann, James Joyce és Virginia Woolf is, aki nyolc évvel később, de ugyanazon a napon született, mint Maugham.

Maugham visszafogott prózája a szenvedélyeket és feszültségeket egyszerű és világos formában, minden különösebb melodráma nélkül jeleníti meg. Stílusát így kritizálták: „[prózája]…annyira a közhelyek tömegéből áll, hogy az ember elcsodálkozik nemcsak azon hogy hogyan tudott ennyit összeszedni, hanem azon is, mennyire képtelen volt valamit is egyéni módon kifejezni.” Ezzel a kritikával természetesen sokan nem értenek egyet és a mai napig nagyon népszerűek írásai.

„Színház” című darabjából készült 2004-ben a „Csodálatos Júlia” című film, amelynek a rendezője Szabó István, az operatőre Koltai Lajos volt. A címszerepet Annette Benning játszotta, akit ezért Oscar-díjra jelöltek. 

Fekete István számos ifjúsági könyv és állattörténet szerzője. Barátjával, Csathó Kálmánnal, az „erdész-vadász irodalom” legismertebb művelője. Jókai Mór mellett minden idők legolvasottabb magyar írója. Külföldön tíz nyelven, tizenkét országban többtucat kiadásban jelentek meg könyvei.

Ignácz Rózsa 1931-ben végezte el a Színiakadémiát Budapesten, majd nyolc éven át a Nemzeti Színház tagja volt. 1939-40-ben a Színházi Magazin párizsi tudósítója. Első írását Benedek Elek közölte a Cimborában (1925). Könyvei a moldvai, bukovinai, és erdélyi magyarság történelméről, valamint a magyar színháztörténet nagy alakjairól íródtak.

Vlagyimir Viszockij nehézsorsú szovjet színész és énekes volt, aki már életében legendává vált. Elmondhatjuk róla, hogy nem jókor és nem jó helyre született, egész életében és pályafutásában kódolva volt a tragédia. A szovjet művészekre általában jellemző önsorsrontó, alkoholmámorban letudott életet élt. Alkoholizmusán még a nagy szerelem sem volt képes segíteni, ami feleségéhez, Marina Vlady francia színésznőhöz kötötte egészen halála pillanatáig.

Felesége megrendítő könyvben állít emléket a nagy művésznek, és kettejük hatalmas szerelmének. A mű magyarul 1989-ben jelent meg, „Szerelmem, Viszockij” címmel.

Bereményi Géza 1946 január 25-én született Vetró Gézaként. Nagyapja emlékére vette fel 20 éves korában a Bereményi nevet. 1970-ben végzett az ELTE olasz-magyar szakán, és ugyanebben az évben lett Cseh Tamás állandó szerzőtársa, dalszövegeinek írója is.

Saját forgatókönyveiből készült filmjei többek között:

A tanítványok (1985), Eldorádó (1989), A Hídember (2002).

Egyéb forgatókönyvei:

Veri az ördög a feleségét (1977, rendező: András Ferenc)

Megáll az idő (1981, rendező: Gothár Péter)

A nagy generáció (1986, rendező: András Ferenc)

Meteo (1989, rendező: Mész András)

Szabadság tér 56 (1997, maga rendezte TV-film)

1984-ben megkapta a József Attila díjat, 1989-ben a Balázs Béla-díjat, valamint „A legjobb európai film” díját az Eldorádó című filmjéért. 2001-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.

Zsófi