Kérj tanácsot

Amikor az első gyerekem megszületett, az elején természetesen sokat izgultam. Ráadásul ahogy nőtt, úgy egyre fürgébb, és ügyesebb lett. Állandóan a nagyobb gyerekek között nyomakodott felfelé a legmagasabb mászókán és őket utánozta mindenhol...

Ahogy nőtt, én egyre jobban megismertem a képességeit és a természetét, így egyre kevesebbet aggódtam. Persze nem nagyon szerettem, amikor idegen anyukák szóltak nekem, hogy nem izgulok-e, mert az 5-6 éves gyerekem leugrik a kb.180 cm magas fahajóról, vagy a kisvárról, meg hajmeresztő dolgokat csinál. De nekem nem volt hajmeresztő, mert láttam a folyamatot, ahogy óvatosan kigyakorolt minden mozdulatsort, és a végén kész lett a mutatvány.

Erre mondta egy férfi családtagom, amikor megkérdeztem tőle egy költői kérdéssel, fiam egyik mutatványa után, szerinte ez miért kell és mire jó, hogy: na miért, miért?!? Mert FIÚ és ki kell próbálnia!

Jutott ez eszembe mostanában, látva egy riportot arról, hogy minőségellenőrök néztek meg nagyon sok babaeszközt, járókát, mászókát, kerekes járnitanító széket, amit én nem is kedvelek, mert szerintem ha fel tud már állni a gyerek, tanuljon meg a maga tempójában járni, nem kell ehhez segédeszköz és nem kell siettetni sem!

Siralmas lett a felmérés eredménye: találtak olyan –hálós oldalú- járókát például, aminek a műanyagszélét a gyerek könnyedén szét tudja harapni, és a műanyagot le tudja nyelni...van olyan műanyag járóka, aminek ha az egyik oldalára áll a 10 kg-os gyerek, akkor borul...olyan gurulós „járgány-szék”, aminek ha találkozik a kereke valamivel, akkor szintén borul...hadd ne soroljam! Szóval még csak veszélyes dolgokat sem kell művelnie a gyereknek ahhoz, hogy veszélyben legyen!

Amit én kezdő szülőknek tanácsolni tudok, ne vegyenek könnyű és műanyag járókát, mert nem stabil, felborulhat. De a gyerek sem tud benne járni, mert a hálós oldalát ha megfogja, nem érzi magát biztonságban, billeg a teste ide-oda, és egy idő után már nem is próbálkozik, hanem csak leül...és ugye akkor meg túl sokat nem fog dolgozni, és nem fog fejlődni a mozgása. Ami a legjobb, az a fajáróka, vagy egy szobasarok elkerítve.

Nagyon kell arra is figyelni, hogy a gyerek milyen gyorsan fejlődik, mert amikor a -már emlegetett- nagyfiam 17 hónapos lett, még jól elücsörgött a járókában a játékaival 30-40 percet egy nagy játszóterezés után, ebéd előtt. Ezt használtam ki mindig ebédkészítésre. Egyszer éppen így kavargattam az ebédet, és arra gondoltam, mi lesz, ha a gyerek már nem ül el ilyen jól a járókában, amikor valami zörgést hallok...nem akartam hinni a fülemnek! A fiam lábdobogását hallottam!

Megfordultam, és győztes arckifejezéssel állt mögöttem. Bevittem a szobába és megkérdeztem tőle: hogy tudtál kimászni? Erre megfogta a járóka szélét, feldobta a lábait a járókára, és bent is volt, majd rám nézett, ugyanígy lendített magán egyet, és újra kint volt.

Akkor értettem meg, ez többet nem fog működni, hogy járókában hagyom a gyerekemet, és ott biztonságban van, amíg főzök.

Még egy tanács! A játékokat is jó alaposan meg kell nézni. Ha bármi van rajta, ami mozog, és leválhat, ne adjuk oda a kicsinek, vagy nézzük gyakran, hogyan játszik, mert ami leválhat, az előbb-utóbb le is válik, és ugye fulladásveszélyes.

Ha csak egy kicsit is veszélyesnek tartunk valamit, nem kell azzal meggyőzni magunkat, hogy áááá, biztos nem is veszélyes, mert akkor nem lenne kereskedelmi forgalomban. Az ellenőrzések azt bizonyítják sajnos, hogy a forgalomban lévő tárgyak és játékok nagy része nem megfelelő kicsik számára és még veszélyes is.

Zsófi

Pár napja úgy jártam, mint a Solohov által írt „Emberi sors” című kisregény hősei, akik elkezdenek beszélgetni, és a főhős elmeséli egy idegennek az egész életét.

Elég gyakran szoktam találkozni az utcán egy hölggyel, köszönünk, néha megkérdezzük ki hogy van, és megyünk tovább. Leginkább a gyerekekről szoktunk beszélgetni, nagyon kedves.

Pár napja megint megállított, váltottunk néhány szót, és csak azt vettem észre, hogy már benne is vagyunk a sűrűjében.

Nagyon meglepett, amikor elmesélte, hogy ő egyedül van, akivel látni szoktam nem a férje, csak egy éve vannak együtt, laza kapcsolat, bár látszik, hogy örül most annak, ami van.

Szülei nem akarták, hogy tanuljon, így fizikai munkát végez 15 éves kora óta, lassan 40 éve. Hamar férjhez ment, lett három fia, és amikor a gyerekek nyolc, hat, és két évesek voltak, egyszer csak bejelentette a férje, hogy elmegy, lecserélte a vele egykorú –akkor 34 éves- feleségét egy 10 évvel fiatalabbra.

Az új feleségnek már volt akkor egy gyereke, de az évek során még született öt gyerekük, úgy, hogy az első házasságból született három fiút az apuka nem támogatta.

Az ismerősöm amikor egyedül maradt, éppen nem is dolgozott, a három kisgyereket nevelte otthon. Ott maradt egyik napról a másikra pénz, munka és fizikai segítség nélkül. A történet ezen részében láttam csak érzelmeket az arcán a beszélgetés közben, a többi részletet úgy mesélte el, mintha egy görög drámát, vagy egy latin szappanoperát mesélne el nekem, tárgyilagosan, külső szemlélőként.

Összeszedte magát, keresett munkát, és nagyon kevés pénzből embert nevelt a gyerekeiből, akik ma már felnőtt férfiak: a legkisebb is húsz éves, és nagyon rendes gyerekek. A legidősebb úgy járt, ahogy az anyukája, egy kicsi gyerekkel hagyta el a felesége egy másik férfi miatt. Ő is padlóra került, ahogy az anyukája, de ma már újra házas, és született egy kisbabájuk, aki pár hónapos már.

Arra a kérdésre, hogy a három fiú milyen kapcsolatban van az apjukkal ezek után, nem kaptam meglepő választ, azt hallottam, amire számítottam: nincsenek jó viszonyban az apjukkal, aki ugye nem segített a nevelésükben, de a legnagyobb és a legkisebb szóba áll vele, míg a középső még erre sem hajlandó!

Ami még nagyon érdekes a történetben, hogy a legidősebb fiú első gyermeke pont egy óra különbséggel jött a világra, mint a nagypapa legkisebb gyermeke. A nagypapa mondta is, hogy ő még „fiatal” erre a szerepre, hogy nagyapa legyen!

Szóval, ha azt gondolnánk, hogy az élet egy habostorta, akkor az ilyen történetekből láthatjuk, hogy mégsem az!

Zsófi

A franciák nagyon szeretik a pite alapú gyümölcstortákat, nyáron a kedvenc a „tarte au citron”, a citromtorta. Ez nem is tipikusan francia dolog pedig, mert a mediterrán országok többségében található valami hasonló, citrommal készített édesség. Ettől függetlenül mégis a francia változat lett a világon a legismertebb.

Mentonban minden évben van citromfesztivál, és ilyenkor nem csak a Cote d'Azurön érő citrusokat éltetik, hanem a citromból készített süteményt is. A karnevált 1896 óta rendezik meg, azóta februárban a dél-franciák megemlékeznek a citromukról, és citromtortákat készítenek az ünnep alkalmából.

A torta alapját egy vajjal készített omlós tészta adja, erre jön a tejszínes krém, amelyben nemcsak a citrom héja, de a leve is benne van. A krém ugyan savanyú lesz ettől, de ezen a cukor mennyiségével, illetve a süteményhez kínált tejszínhabbal vagy gombócnyi fagylalttal finomíthatunk. A torta titka viszont pont ez, hogy savanyú, és nagy melegben frissít.

A kész tortát kínálhatjuk melegen, vagy kihűtve, a franciák pedig nagyon szeretik a habcsókos változatát is: porcukorral keményre vert tojásfehérjével díszítik a majdnem készre sült citromtorta tetejét, majd a habot rászárítják a sütőben.

A tortát gazdagíthatjuk gyümölcsökkel is, leggyakrabban áfonyával vagy málnával, illetve ribizlivel szokták megszórni a tetejét.

Francia citromtorta:

Hozzávalók:

A tésztához:
25 dkg finomliszt
17,5 dkg vaj
2 dkg nádcukor
1 tojás
2 evőkanál víz

A töltelékhez:
2 tojás
10 dkg nádcukor
1,5 dl főzőtejszín
2 citrom reszelt héja és kifacsart leve
5 dkg vaj

Elkészítés: A tésztához a lisztet a hideg vajjal elmorzsolom, hozzáadom a tojást és a vizet, összegyúrom. A kész tésztát fóliában egy órára a hűtőbe teszem. Amíg hűl a tészta, addig kikeverem a krémet és előmelegítem a sütőt 190 fokra.

A tésztát lisztezett deszkán kinyújtom, pitetálba fektetem, széleit levágom, majd beleöntöm a citromos krémet. A tortát addig sütöm, amíg a krém összeáll és szépen megszínesedik.

(Ezt a receptet a „mindmegette.hu”-ról vettem, én annyit alakítottam rajta, hogy nem nyújtom a tésztát, hanem egy tortaformának az alján elegyengetem, és ráöntöm a krémet.)

Nagyon finom, egy könnyű, nyári csemege!

Jó étvágyat!

Zsófi

Szent Anna asszony a keresztény és az iszlám hagyomány szerint Szűz Mária édesanyja volt. Az Újszövetség semmit nem mond Szűz Mária szüleiről. Egy 2. századi apokrifből "tudjuk": Mária édesanyját Annának (jelentése: kegyelemmel áldott), apját pedig Joachimnak (Isten megvigasztal) hívták. Anna és Joachim húsz éve éltek már együtt, de nem volt gyermekük. A vagyonukat ekkor három részre osztották: egy részt maguknak tartottak meg, a másik részt a templomnak és a papoknak adták, a harmadik részt pedig szétosztották a szegények között. Anna azt is megfogadta, hogy ha gyermeke születik, azt a templom szolgálatára szenteli.

Gyermektelenségük fájdalmát tovább fokozta egy eset: a templomszentelés ünnepére fölmentek Jeruzsálembe, és Joachim áldozati ajándékot akart felajánlani, de egy Iszakár nevű pap visszautasította az ajándékot azzal a megokolással, hogy bűnös kézből nem fogadja el. Joachim házasságának terméketlenségét ugyanis bűnössége nyilvánvaló jelének látta.

Joachimot ez a megszégyenítés olyan érzékenyen érintette, hogy hazatérve elhatározta: nem marad többé a városban, hanem elbujdosik az erdőkbe és a mezőre a pásztorok közé. És így is tett. Nem sokkal később azonban megjelent neki Isten angyala és megvigasztalta. Megígérte neki, hogy imádságaiért és alamizsnáiért Anna gyermeket szül, mégpedig egy leányt, akit majd Máriának kell nevezniük. Az angyal azt is megmondta, hogy a gyermek fogantatásától fogva telve lesz Szentlélekkel. Szava igazsága mellé jelül azt adta, hogy Joachim menjen föl Jeruzsálembe hálát adni Istennek, és a templomban, az Aranykapunál találkozni fog a feleségével, akit ugyanígy angyali jelenés indít arra, hogy a templomba menjen. Úgy is történt. Joachim és Anna az Aranykapunál találkoztak, boldogan elmondták egymásnak a látomásukat, majd hálát adván Istennek, visszatértek otthonukba, Názáretbe.

Anna az ígéret szerint fogant és megszülte a kislányt, akit Máriának neveztek el. A két jámbor szülő betartotta fogadalmát, és Máriát három éves korában a templomnak ajánlották föl. Joachim ezután hamarosan meghalt. Anna másodszor is férjhez ment egy Kleofás nevű férfihoz, kitől ismét lánya született, és azt is Máriának nevezték. Kleofás halála után Anna harmadszor is férjhez ment egy Salamon nevű férfihoz, akitől újra leánygyermeket szült, és e harmadik lányt is Máriának nevezték el.

A legenda szerint Anna még élt a kis Jézus születésekor. Halálakor lelkét angyalok vitték Ábrahám kebelére, és amikor az Úr Jézus fölment a mennybe, őt is a mennyországba vitték.

Az a Mária, aki Anna második házasságából született, később Alfeus felesége lett, és négy fiút szült: a fiatalabb Jakabot, Júdás Tádét és a Zelóta Simont, akik Jézus apostolai lettek, valamint a Justusnak nevezett Józsefet, aki Jézus tanítványa volt. A harmadik Mária, akit atyja után Szalóménak is hívtak, Zebedeus felesége, Jakab és János apostol anyja lett.

Július 26-a Szent Anna, a magyar néphagyományban Kedd asszonya napja. Kultusza a XIII–XIV. században terjedt el Európában, amikor a misztikus isteneszme iránt megcsappant a figyelem, és az evilági boldogulás vágyának kísérőjeleként Jézus ember volta felé fordultak a hivők. Az Anna-kultusz egyetemes társadalmi erejére jellemző, hogy a hét napjai közül a kedd hosszú évszázadokon át, még századfordulónkon is az ő tiszteletét szolgálta, és asszonyi dologtiltó nap volt.

Az évente egy alkalommal, július második felében, az Ipoly mentén megrendezésre kerülő palóc búcsúra minden esztendőben július végén, a népi folklór Szent Anna kultuszához kötődően kerül sor. A palócok vallási kultúrájában Szent Anna a magtalanok, az áldott állapotban lévők és a női betegségben szenvedők pártfogója. Szent Annát egyaránt tisztelik a gyermekáldásra várók reménységeként, a családok védőszentjeként és a jó halál patrónusaként.

Az Anna-búcsú az elmúlt másfél évtizedben az észak-magyarországi és a dél-szlovákiai palóc vidék egyik legnagyobb népművészeti seregszemléjévé, folklór eseményévé nőtte ki magát.

A rendezvény sokezres - mindenekelőtt az észak-magyarországi és dél-szlovákiai palóc - népi hagyományokat őrző tömegeket vonz.

Legfőbb erénye és sajátossága, hogy az Ipoly folyón, a szlovák-magyar országhatáron átnyúló, valaha szerves egységet képező, sajátos nyelvjárású, ún. palócság ezen az ünnepen tradicionális népi hagyományait újra együttesen átéli, erősítve ezzel saját „palóc identitástudatát”, valamint a határon átnyúló magyarság-tudatot.

A palóc búcsú megrendezésének hozadéka az 1960-as évek „kivetkőzése” után eltűnt viseletek újjáéledése, a falvak egykori viseleteinek tömeges újravarratása, fiatalok százainak újbóli „ünnepi visszaöltözködése”. Nem kell hangsúlyoznunk, mekkora jelentősége van ennek a néphagyományok életben tartásában!

Délelőtt a népi zarándoklat, a népi vallásosság, a néphit áll a búcsú középpontjában. Ekkor Balassagyarmaton, „Palócország fővárosában” a hagyományoknak megfelelően színes népviseletes búcsúsok gyülekeznek a főutcai római katolikus Főplébániatemplom előtt, ill. a plébánia udvarán.

Tíz órakor a népviseletes vallásos tömeg - falvankénti rendben - elindul a római katolikus főplébániatemplomtól a művelődési központ udvarára. Ott tartják Szent Anna palóc miséjét, amelynek végén megáldják a jelenlévő családokat és a gyermekáldást váró zarándokokat. Volt esztendő, amikor a pápai nuncius, máskor az esztergomi érsek, vagy éppen az erdélyi -, vagy pedig a felvidéki magyarság katolikus főpapja, vezette a szertartást ill. mondott szentbeszédet. Idén a szertartást Bíró László püspök, tábori lelkész és Stella Leontin főesperes végzi.

A Szent Anna palóc miséjén - többek között - tíz település 100 népviseletes asszonyából álló kórus, a rimóci Rezesbanda, valamint „a népművészet mes- terei” működnek közre. A Palócbúcsú délutáni, világi részében határon inneni és túli népdal és néptánc együttesek, hagyományőrző játékokat előadó csoportok, mesemondók stb. lépnek föl, majd hagyományos módon, egy sajátos verseny keretében megválasztásra kerülnek „Palócország viseletes szépei” leány ill. menyecske, valamint családi ill. csoportos kategóriában. A palóc kézművesek, népi iparművészek termékeinek bemutatója és vására is az egész napos rendezvény szerves részét képezi.

Idén a Szent Anna-napi palóc búcsút most vasárnap, július 31-én tartják a Nógrád megyei Balassagyarmaton. Aki teheti, vegyen részt benne!

Nóra

Ez a címe Kárpáti György (háromszoros vízilabda-olimpiai bajnokunk) nyolcvanas években megjelent könyvének, melyet Peterdi Pállal írt (az írótárs egyébként nagyban meghatározta a könyv stílusát is).

Kamasz lány voltam, amikor az akkor egyetemista sógorom megvette magának a könyvet, mely aztán az egész családban körbejárt – rongyosra olvastuk! Nagyon szerettem a humorát – az igazi pesti vagányok laza poénjait, miközben kiderült számomra: mi olyan szép ebben a furcsa játékban, a vízilabdában. Hogy nem csak kétszer hét langaléta pedálozgat a medencében, miközben passzolgatják egymásnak a labdát…

Ez számomra ma is a legférfiasabb sportok egyike! A játékosok erősek, pontosak, ráadásul okosak is – mert a taktika nagyon fontos szerepet játszik a vízilabdában! (Tudtátok, hogy ebben a sportágban szinte kínos egy válogatott játékosnak, ha nincs legalább egy diplomája…? És nem csak magyar hagyomány ez, világszerte ilyen a pólós társadalom!) Na de nem lenne teljes ez a cikk, ha kimaradna a vízilabda-sport „legfőbb erénye”: hogy a vízilabdások mennyire jóóóó pasik!!!!

Az már csak hab a tortán, hogy a magyar vízilabdások a világ császárai! 9-szeres olimpiai arany, 3-szoros olimpiai ezüst, 2-szeres olimpiai bronzérmes csapataink voltak eddig, a világbajnoki örökranglista első-második helyét birtokoltuk mindig az elmúlt 30 évben!

Hogy is lehetne nem szereti a pólósokat?

Mindez arról jutott eszembe, hogy Zsófi a Piedonéról szóló írásában idézte a rá vonatkozó részt Kárpáti György könyvéből: kerjtanacsot.blog.hu/2011/07/25/piedone_az_ordog_keze#c14066754. Na meg arról, hogy most zajlik a vizes világbajnokság – ami a szokásos izgalmakat tartogatja nekünk, magyaroknak!

Kemény Dénes, a világ legjobb vízilabdaedzője (ez a cím nem vitás!) 2008-ban hosszas tépelődés után döntött úgy, hogy folytatja a válogatott vezetését. Hogy miért tépelődött? Mert az addigi nagy csapat kiöregedett. Nincs már Kásásunk (visszavonult a válogatottságtól a most 35 éves klasszis, sokak szerint a világ legjobb vízilabdázója), nincs Benedekünk (vagyis van: a 39 éves, Kásáshoz hasonlóan háromszoros olimpiai bajnok játékos ma már a válogatott másodedzője!). Kemény Dénesnek tehát vadonatúj csapatot kellett építenie (vagy majdnem vadonatújat, mert azért van még Szécsink, Birosunk), és úgy érezte: az új csapat világszínvonalra való felhozatala már olyan hosszú folyamat lenne, amit talán nem akar, nem bír végigcsinálni.

Hálistennek mégis vállalta – és a csapat összeállni látszik, igazából már jó ideje! „Megmondom őszintén, hogy én ebben az időszakban kevésbé sikeres szereplést vártam. Nem számítottam az első két évben EB-elődöntőre, olyan VB-negyeddöntőre, amit hosszabbításban a végső győztessel szemben vesztünk el. Ez mindenképpen meglepett. Úgy gondoltam, hogy a csapat gyengébb lesz, öt-nyolc közötti helyezések is benne voltak a pakliban. Azt mondom, hogy a szereplés relatíve, a csapat összetételét és játékerejét figyelembe véve az elmúlt két szezon legfontosabb világversenyein elfogadható volt. Sőt! Az elfogadható fölött volt.” – nyilatkozza Kemény Dénes a válogatott honlapján.

És most Sanghajban eddig beigazolódni látszanak szép reményeink. Csoportelsőként jutottunk a legjobb 8 közé. Ma, július 26-án  helyi idő szerint 14 órakor az USA ellen játszhatjuk következő mérkőzésünket a negyeddöntőben. Július 28-án lesznek az elődöntők, július 30-án pedig a döntő. Szurkoljatok ti is nagyon erősen, hogy eljusson ez a fiatal magyar csapat odáig, sőt – akár a dobogó legmagasabb fokáig.

Nem lesz könnyű dolga a fúknak, hiszen versenyben vannak még az olaszok, spanyolok, a horvátok, szerbek… a vízilabda világversenyek hagyományosan legerősebb országai. Na de mégis: a mieink igazi Kemény-legények!

Nóra

A múlt héten két este is leültem a gyerekeimmel a TV elé, és nagyon jól szórakoztunk. Bud Spencer-film ment, "Az ördög jobb és bal keze" első és második része.

Ami engem a legjobban meglep, ha ezeket a filmeket nézem, az az, hogy annyi minden változott meg az elmúlt 30 évben (mondhatni minden!), de nekem a mai napig teljes kikapcsolódást okoz a nagy olasz Mackó összes filmje.

Próbálom megfejteni a titkot, mitől van az, hogy minden „bugyuta” poénon könnyesre nevetem magamat évtizedek óta, töretlenül, és a nem túl bonyolult történetek minden egyes perce leköt.

Sőt! Sok film van, amit én gyerekkoromban nagyon szerettem, de a gyerekeim szerint nem is annyira jók, mint ahogy én gondolom...de a Bud Spencer és Terence Hill páros összes filmjét -amit már láttak- ők is nagyon szeretik.

Talán mert agresszív világunkban megnyugtató az az „agresszivitás”, ami tulajdonképpen az agresszió kigúnyolása. Jó lenne egy olyan világ, ahol az „útonállók” (mint a fent említett filmek közül a második részben) próbálják jólnevelten elkérni a letelepedni készülő, szekeren utazó család pénzét, de amikor kiderül, hogy az bizony nincs, ráadásul a szekér törött kerekét nem tudják kicserélni már napok óta, a kisgyerek meg beteg, akkor a „rosszfiúk” természetesen azonnal kicserélik a kereket, majd udvariasan elköszönnek, de előtte még adnak pénzt orvosra is...aztán akárhányszor összefutnak később a környéken a családdal, minden alkalommal adnak még egy kis pénz nekik.

Bud Spencer jóságos, igazságosztó filmes karaktere nem áll messze attól, amilyen ő maga, sokat nem kellett magán alakítani a filmek kedvéért.

Bud -"Piedone"- Spencer Carlo Pedersoliként született Nápolyban, egy tehetős család fiaként. Szinte hihetetlen kimondani, de mindez 1929-ben történt! Idén, október 31-én, már 82 éves lesz.

Carlo élete kalandban nem szenvedett hiányt, már maga az egy mozifilm, amíg a filmvászonra került. Gyerekkorában gyáros apja tönkremegy, majd a háború végén Brazíliába költöznek. De még ez előtt osztályt ugrik ötödikben, és így kerül be a hatosztályos gimnáziumba, ahol nagyon jól tanul.

Sportol is, zenél, majd vegyészmérnöki karra jár. Aztán amikor Brazíliából másfél év után hazaköltözik, már a jogra íratkozik be. 1949-ben mellúszásban olasz bajnok lett, majd 1950-ben a 100 méteres gyorsúszás bajnoka volt egy perc alatti idővel. Európabajnok lett még ebben az évben az olasz vízilabda-válogatottal. 1967-ben aláírta filmes szerződését, és az utolsó vízilabda meccset a magyarokkal játszotta.

Erről így emlékezik Kárpáti György:

„Pedersoli, aki jóképű, magas, karcsú, széles vállú srác volt, miután megkapta amerikai filmszerződését, Budapesten játszott utoljára az olasz válogatott tagjaként. A vízilabda nem a szelídségéről ismert sportág, könnyen el lehet veszíteni néhány fogat, a felrepedt szemöldök látványa pedig egészen megszokott dolog. A színészpalánta ezért kéréssel fordult a magyar csapat tagjaihoz, az arca épségének megóvását szerette volna elérni. A mieink könyörületesek voltak az ellenfél játékosához, megígérték neki, hogy nem bántják, ha a meccset követő vacsorán énekel nekik egy dalt. A mérkőzés egyetlen lidérces álom volt szegény Pedersoli számára. A magyarok körbeadogatták egymás között, mind a hat mezőnyjátékos elszórakozhatott vele. Az illetőnek a labdával tulajdonképpen nem kellett törődnie, minden figyelmét az olasz fogsorára összpontosíthatta. Pedersoli halálra vált arccal kapkodta a fejét a horgok és felütések elől. Az öklök és könyökök azonban szerencsére mindannyiszor időben megálltak, nem okoztak sérülést. A magyar válogatott végül 7:3-ra nyert, és a győzelmi banketten behajtotta az ígért dalt a később Bud Spencer néven híressé lett főhősünktől.”
(Dr. Kárpáti György: Medencék, gólok, pofonok)

Minden sikerén túl (és ugye ebből volt bőven!), ami a legtiszteletreméltóbb ebben a „nagy” emberben, szerintem az, hogy példás családi életet él 1960 óta feleségével, Máriával, akivel három gyereket neveltek fel.

Néhány hónapja láttam vele egy interjút, és nagyon őszintén beszélt az életéről. Világossá tette a számunkra, ha még nem tudtuk volna, hogy soha nem vált amerikai „filmcsillaggá”. Egy olasz maradt, aki kalandtúrát tett a filmes világban, és elég jól vette az akadályokat, így sikerült meghódítania a világ mozijait, tengerkékszemű cimborájával együtt.

Közben ebből túl nagy „ügyet” nem csinált: ezt adta a sors, hát így alakult...de ha másból kellett volna megélnie, akkor abban lett volna jó. Az olasz hagyományok legnemesebb kiadása Piedone: természetes, életvidám, optimista, szerény, kedves és családcentrikus.

Kívánok neki sok-sok évet egészségben és boldogságban, én meg nézem tovább a filmjeit (valamelyik csatornán ezen a héten is lesz egy!), mindegyiket úgy, mintha még soha nem láttam volna azelőtt, azzal a jóleső érzéssel, hogy „újszülöttnek minden vicc új”.

Zsófi

Egy női magazin cikkében a változó férfi-női szerepekről és a házassághoz való változó hozzáállásról írnak, nekem pedig megakad a szemem egy olyan gondolaton, amely elég valószínűnek tűnik, és eddig eszembe sem jutott… Ráadásul szépen összeállt a fejemben egy másik, a napokban hallott mondattal.

Ságvári Bence szociológus azt írja: párválasztásunkban is egyre jobban átvesszük a fogyasztói magatartásformákat…

Jól ismert jelenség, már ezeken az oldalakon is írtunk róla: a fogyasztói társadalom egyik mozgatórugója, hogy a gyártók egyre hamarabb avuló tárgyakat gyártanak. A technikai termékekbe beépítik a tervezett avulást, így sokkal rövidebb idő alatt elromlanak, mint a múlt évtizedben gyártott tárgyak. Ami nem romlik el, az másképp avul: kimegy a divatból, más tágyak válnak trendivé, új változatok jelennek meg, melyek szebbek, jobbak az előzőnél… Ezzel pedig ráveszik a vásárlókat, hogy folyamatosan szebb és jobb dolgok után vágyakozzanak, valami új után, valami ismeretlen után!

Ezt nevezik update-kényszernek (az „update” szó kb. azt jelenti: megújítás, korszerűsítés, naprakésszé tétel…).

A szociológus szerint ez a fogyasztói lelkiállapot tevődik át párkapcsolatainkra is! Észrevétlenül elkezdünk várakozni valami újra, akkor is, ha a régi éppoly jó még. Semmi valódi, komoly indoka nincs annak, hogy le akarjuk cserélni a párunkat. Mégsem bírunk lecövekelni, mert fogyasztóként ezt nevelték belénk: hogy ne elégedjünk meg azzal, ami van.

Ja, és semmiképp se próbáljunk javítani azon, ami nem tökéletes… Míg régen a kissé elromlott tárgyainkra várt a szerelő, cipész, vagy pláne az otthoni stoppolófa – addig ma már egyszerűbb lecserélni mindent egy újabbra.

Horváth Gergely, a Petőfi rádió szerkesztő-műsorvezetője, kultúrlény (minden értelemben: kultúráról készít rádióműsorokat, nagyon kulturáltan) – a héten egy reggeli műsorában megosztott velünk egy személyes sztorit. A rádióba igyekezvén beült egy taxiba, és döbbenten látta, hogy az autó kilométerórája 800 000 km-t mutat! Rácsodálkozott, mondván: a legtöbb autót 3-4 évente, 200 000 km futásteljesítmény után le szoktuk manapság cserélni! Hogy lehet, hogy ez a 10 éves, rengeteget futott járgány még ennyire jó állapotban üzemel, ráadásul gazdája azzal keresi a kenyerét?! Mire a taxis ezeket az örökbecsű szavakat felelte: „Megszeretgetem, megjavítgatom, és kész!” (Remélem, jól idézem fel…)

HG erre építette aznapi műsorát – sokszor visszatért rá, és én érteni vélem, hogy miért. Ha tárgyainkkal mi is így bánnánk, sőt – társainkkal és kapcsolatainkkal is így bánnánk, akkor világunk nem csúszna át az eldobható szemetek világába. Akkor nem éreznénk a sürgető kényszert arra, hogy valami még jobbat, még szebbet, még újabbat keressünk. Ami nyilvánvalóan csak illúzió – mert egy szinten túl nem lehet valami még jobb, még szebb, még csillogóbb. Ugyanolyan lesz az új is, mert épp az hiányzik belőle, amit mi magunk tehetnénk bele.

Azt, hogy „megszeretgetem, megjavítgatom, és kész!”.

Nóra

Pár napja, teljesen véletlenül, szembe jött velem egy dal. Azonnal megtetszett. 

Ez a dal annyira szép, hogy csak csodálkozom, miért nem hallottam már hamarabb, hogy nem ismertem idáig a zenekart sem.

Úgy hívják őket, hogy Jarabe de Palo, vagyis inkább Jarabedepalo, és ennek is van külön története.

A jarabe (’harabé’) jelentése elég sokrétű, mert érzelgős zenét, szirupot és szörpöt is jelent. Míg a palo (’pálo’) az bot, karmesteri pálca, karó, rúd, de sétabot is lehet magyarul. Szóval ez a név elég furcsa, és nagyon jó.

Ha "innen" nézzük, akkor jelentheti azt, hogy karmesteri pálcával létrehozott érzelgős zene, de ha meg "onnan" nézzük, akkor inkább szirupos karó vagy rúd?!? Vagy talán egyik sem? Beindul az ember fantáziája, de egy angol nyelvű magyarázata a zenekar nevének meg azt mondja, hogy a jarabe gyógyszirupot jelent, és ebben a kifejezésben gyógyászati jellegű botról van szó, amivel például ki lehet „gyógyítani” a gyereket a rosszaságból. Nagyon cseles! Meg elég „latin”!

A zenekar feje Pau Donés, akiről már első pillanatban látszik, hogy egy igazi spanyol, és van "kisugárzása". Erre a jelenségre mondta azt egyszer egy barátnőm, hogy figyeljem meg, nincs olyan férfi, akinek lenne egy jó szava, ha szóba kerül társaságban Antonio Banderas. Elkezdtem figyelni, és a férfiaknak tényleg van egy-két kritikai megállapítása, ha Banderasról van szó.

Pau Donés 1966-ban született, és 15 éves korától különböző zenekarokban zenélgetett, mígnem 1996-ban egy kubai útján megszületett a „La flaca” című dal, amely a zenekar első lemezének a címe is lett, és meghozta a hatalmas sikert. 1997-ben több milliót adtak el a lemezből, és a nyár slágere is ez lett.

Mostmár csak azt kellett bebizonyítani, hogy nem maradnak „egyslágeres” zenekar: 1998-ban megírták a „Depende” című számot.

2001-ben megjelent a „De vuelta y vuelta” című album, majd 2003-ban a zenekar szerette volna bebizonyítani, hogy pozitívabb hangvételű dalok fognak következni, és megszületett a „Bonito” című lemez.

2008-ban nagy váltás következett a zenekar életében, mert búcsút mondtak a lemezkiadójuknak, akinél a jogok megmaradtak a nevük használatához. Gondoltak egyet, és könnyen túl léptek ezen a problémán is, mert elkezdték a nevüket egyben írni.

Az a dal, amit én hallottam pár napja, az „Agua” című:

https://www.youtube.com/watch?v=2GhF2mPKnDg

Ez az első nagy siker:

https://www.youtube.com/watch?v=94E0OSNl_FQ&feature=relmfu

Nagyon szép ez is!

https://www.youtube.com/watch?v=GtujUCURgtM&feature=relmfu

Nekem ez a nagy kedvencem az „Agua” című dal mellett:

https://www.youtube.com/watch?v=hRXWeedkC_0&feature=relmfu

Az idei albumról való ez a dal, a zenekar vezetője kicsit megőszült, de emiatt még sok aggódnivalója nincs:

https://www.youtube.com/watch?v=-lBXWemxsJ8

Nagyon kellemes zenélést kívánok, remélem, nem csak nekem tetszik ez a zene ennyire!

Zsófi

Kaptam egy könyvet a nevem napjára az anyukámtól: Bérczes László a szerzője, a Bárka Színház rendezője és művészeti tanácsadója. Beszélgetőkönyvről van szó: Bérczes a legjobb barátjával beszélget heteken, hónapokon keresztül, miután a barátja megtudta: rosszindulatú daganat van a tüdejében. A beszélgetés csapongó, felöleli a félelmetes jelent, a bizonytalan jövőt – de nekünk leginkább azok a részek érdekesek, amelyek a múltról szólnak: Cseh Tamás életéről, gyerekkoráról, eszméléséről, magára találásáról – merthogy ő Bérczes barátja, a könyv főszereplője.

Vallomásom: soha nem érintett meg Cseh Tamás munkássága, amíg élt. Az egy szál gitáros, klasszikus dalos előadásmód nem tartozott a kedvenceim közé, a fura, hunyorgó előadó dalaira nem figyeltem oda. A hunyorgást egyébként más is észrevette: a könyvből megtudtam, hogy Cseh Tamás indián neve ez volt: Füst a Szemében (ez utal egyrészt a hunyorgásra, másrészt az állandó dohányzásra, amely végül a halálát is okozta…).

Indián neve? Én azt is csak pár éve tudtam meg, hogy Cseh Tamás elindított még kora ifjú korában egy mozgalmat – az Indiánt. Barátaival a Bakonyban táborozva indiánként éltek, csatáztak, törzseket alakítottak, ahogy haladt az idő, egyre többet megtanultak a valódi indiánok néprajzáról, mítoszairól, és így eljutottak a Karl May-féle vadregényes meséktől egy komolyan végigvitt élet-játékig, amely a hatvanas-hetvenes években igencsak szúrta a szemét a „hatóságnak”… Még ügynököt is építettek be közéjük, hogy szemmel tartsák az indiánokat! Hogy miért?! Ma már nehéz ezt felfogni! Azért, mert ez a játék a szabadságvágy megtestesülése volt, mert „mozgalom” jellege volt, mert különbözött a hivatalos kultúrpolitikától… (Erről egyébként egy nagyjátékfilm is készült, Török Ferenc, a Moszkva tér és a Szezon rendezője készítette, Apacsok címmel, és megismerjük belőle Cseh Tamás indián-világát csakúgy, mint az említett besúgó-sztorit.)

Már az Indián is jelzi: nem hétköznapi figura volt, és ha Cseh Tamás dalai nem is, az egyénisége nagyon is megfogott már elsőre! Egy rajztanár, aki nem találja helyét a hatvanas évek fojtó magyar légkörében. A könyv egyik legérdekesebb fotója számomra az a hivatalos iskolai fénykép, amely Cseh Tamást a tantestület gyűrűjében ábrázolja, mögöttük a tanítványai feszítenek – a képen vagy harminc ember látható, s mind feszesen, jól fésülten bámul a kamerába, a tanárok egyen-kéztartással – kivéve az első sor harmadik szélén ülő fiatalembert, aki oldalra dől, kinéz a képből, és láthatóan úgy kilóg a sorból, mint egy indián a fehér emberek közül…

Ebben az életkorában akadt össze a kor legfontosabb alternatív művészeivel a pesti éjszakában – azokkal, akiknek a neve a tömegkultúrán felnövőknek semmit nem mond. Baksa Soós Jánossal, Erdély Miklóssal, Halász Péterrel, Szentjóby Tamással… Már zenél, gitározgat a házibulikon, és halandzsa angol meg francia dalokat énekelget, amit a többiek szeretnek hallgatni.

És akkor egy banális véletlen összehozza Bereményi Gézával, aki akkoriban szinkrondramaturgként dolgozott a filmgyárban. Bereményi annyit mond neki: „Hallom, te gitározol meg énekelsz…és hogy angolul énekelsz. Én írnék rájuk magyar szöveget, nem próbáljuk ki?” – és a többi már legenda. Bereményi dalszövegei Cseh Tamás dalaival összefonódva egy egész generáció életérzését formázták meg (nem az én generációmét, én ennek az egymásra találásnak az idején még csak 2 éves voltam…).

A siker azonnali és elsöprő, lemezek következnek, a teljes magyar szellemi elit a keblére öleli a két fiatalembert. Jancsó, Bacsó Péter, Dayka Margit – a legnagyobb nevek rajonganak a füsttel telt szemű fiúért. A legendás Katona József Színház veszi fel állandó tagjai közé, itt adja dalestjeit hosszú éveken át.

A könyvbéli beszélgetés szól minderről, és szól arról a Magyarországról, amely ma már talán nem is létezik… Fergeteges sztorik tarkítják – a kedvenceim közé tartozik pl. az, amely Cseh Tamás apjának fejfájáról szól: az apja halála után megtalált a Bibliájában néhány skiccet a szülőfalujának jellegzetes, csónakos fejfáiról. Azonnal tudta: nagybeteg apja ilyen fejfa alatt szeretett volna nyugodni. Elindult hát Szentmihályba, amely ma már Tiszavasvárihoz tartozik, hogy rendeljen egy csónakos fejfát az apjának. A presszóban kérdezősködve eljutott a gyógyszergyárba egy tagbaszakadt emberhez, aki állítólag készít ilyen fejfát, mutatja neki a rajzokat. „Igen, szentmihályi fa, meglesz.” – mondja az ember, majd sarkon fordul, és elmegy. A budapesti fiú tanácstalan – ez most egy megállapodás? Hogy lesz ebből az apjának fejfája?! Vert seregként hazakullog, elviseli anyja szemrehányásait, és már-már lemond a fejfáról. Ám hetek múltán azzal fogadja az édesanyja: „Képzeld, Tamáskám, becsöngettek ma valami férfiak, hogy voltak Farkasréten, beásták a fejfát, ott van, tessék kimenni megnézni, se egy kávét, se egy fillért nem fogadtak el, hazamentek. Szentmihályi emberek.” Na, ez az a világ, ami talán már egészen kiveszett, és amiért nagyon fáj a szívem az ilyen történetek olvastakor!

A könyv a betegség baljós jelenléte ellenére is sokszor nagyon szórakoztató, de azért nem tudjuk elkerülni a tudást, amellyel mi már rendelkezünk: a rák legyőzte a főszereplőt, gyönyörű kamaszlányát és alig felnőtt fiát, szép feleségét itthagyta, ránk pedig a dalokat, amelyek - ez most egy újabb vallomás! – mégiscsak eljutottak hozzám is. És éppen a halálának „köszönhetően”… Akkora kultusza lángolt fel művészetének, miután meghalt, hogy kis túlzással a csapból is Cseh-Bereményi dalok folynak még ma is… Itt van például a Budapest – amit sohasem hallottam tőle életében, de amit nagy kedvencem, a Budapest Bár is feldolgozott, hallgassátok meg, és hagyjátok, hogy a hetvenes évek behatoljon minden porcikátokba, ahogy a szikár verssorokat és a laza dallamot hallgatjátok.

 www.youtube.com/watch

És itt hagyta nekünk világszemléletét is, amelyet én most e keretek közt nem részleteznék, de sokat mondanak róla e mondatok: „Megszállt ország voltunk, ha kimentél a város szélére, csak ruszkival találkoztál, Pápától Kecskemétig, Veszprémtől Debrecenig mindenütt ruszkik. Akit ez nem izgat, az menjen a kurva anyjába, vagy azt szállják meg, hogy megtanulja. Nagyon haragszom erre a „szabad” világra, amelyik olyan könnyen felejtette el 56-ot és a prágai eseményeket. Che Guevara lett a szabadságharcos, azt istenítette egész Európa, miközben itt voltak az apró cseh fiúk meg a gyönyörű magyar fiúk, akik valóban forradalmat csináltak. Ezt azért kellett elmondanom, mert ha ebből valaha is könyv lesz, ki nem maradhat belőle, hogy nagyon erősen hazaszerető ember voltam és vagyok ma is. (…) nem bírok szabadulni a gondolattól, hogy most is valószínűleg azért vagyok beteg, mert ez a kutyavilág megbetegített. Hiába rajzoltam, hiába tanítottam, hiába énekeltem. Annyi reménykedés után megint olyan országban élek, ahol a hülyeség az úr, és ezt már valószínűleg nem viselte el az idegrendszerem, és gyorsan csinált egy rákot.”

Cseh Tamás 2009-ben, 66 évesen ment el, három évnyi betegeskedés után. Hallgassuk emlékére a „Csönded vagyok” című dalát, és a „Jobbik részem”-et.

www.youtube.com/watch

www.youtube.com/watch

Nóra

A világ egyik leghíresebb -és talán legboldogtalanabb- nőideáljának mostantól bárki benézhet a szoknyája alá. Ez a szoknya rozsdamentes acélból és alumíniumból készült, és a járókelők feje felett pár méterre „lengedez”.

Aki látni akarja, annak Chicagóba kell utaznia, mert ott állították fel Norma Jeane Baker, azaz Marilyn Monroe nyolc méteres szobrát.

A műalkotás címe: Forever Marilyn, alkotója, Seward Johnson, aki a színésznőt abban a híres pozícióban ábrázolja, amikor fehér szoknyáját próbálja a helyén tartani a szélfuvallat ellenére.

Ha a színésznő, aki idén már 85 éves lenne, láthatná a szobrát, valószínűleg nem lenne tőle boldog: színészi karrierje a szexbomba-skatulyában telt, ami ellen próbált időnként fellázadni, de se a filmgyárak, se a közönség nem volt kíváncsi arra, tud-e többet a kor legnagyobb, generációk ízlését meghatározó és befolyásoló szexbálványa.

Azon persze senki sem lepődik meg, hogy a legtöbb fénykép a világhírű szoknya alatt készül, mindenki benéz a hatalmas szobor szoknyája alá, hogy lefényképezhesse Marilyn acélbugyiját. Vicces fotósorozat látható erről itt:

http://hvg.hu/gallery/a76a15be-efca-407c-9038-686b3e82f410

Hogy mennyire volt M.M. nőideál, arról nekem is van egy történetem. Egyszer ismertem egy fiatal lányt, aki hasonló szerepre tört, mint a színésznő, és állandóan magára akarta vonni a fiúk figyelmét.

Elterjedt a lányról, miszerint van egy könyve Marilyn Monroe életéről, és abban sorok vannak aláhúzva arról, hogyan ült, járt, viselkedett, mit viselt a színésznő...sőt! Rossznyelvek szerint volt egy oldal, ami már magától kinyílt, mert annyit olvasta a könyv tulajdonosa...

A szőke és titokzatos Marilyn Monroe szobrát jövő tavaszig láthatja, aki Chicagóban jár.

Zsófi

Abaúj az a hely, ahol felnőttem, ezért mesélem el itt is, mennyi szép hely van arrafelé. Egy felmérés szerint ez az ország legszegényebb térsége, amit a helyiek jól tudnak már régóta. A háború előttről való az a mondás, hogy: „Mogyoróska, Regécke, nincsen benne kenyérke”.  

Abaújszántó után, ha az ember nem kanyarodik el az Aranyosi-völgyre, amiről már írtam korábban, (http://kerjtanacsot.blog.hu/2011/07/15/abauj_es_zemplen) akkor Aranyost és Abaújalpárt elhagyva, Boldogkőújfalun át (ami híres „kőtengeréről”) Boldogkőváraljára érünk. Ez az a nyolc kilométer, amit én gyerekkoromban napjában minimum kétszer, de volt, hogy négyszer tettem meg busszal, iskolába menet. Legkedvesebb váram a boldogkői, érdemes bejárni magát az épületet, de a vár alatti dombot is, ahonnan gyorsan a faluba lehet érni.

A várnak nagyon szép legendája van, abból megtudhatjuk, hogy Bodókőből lett Boldogkő a neve, és a tatárjárás után épült. Legalább annyira volt szomorú a vár sorsa, mint amennyire maga a magyar történelem is. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Boldogk%C5%91i_v%C3%A1r)

Ma már minden kis faluban a környéken, így Boldogkőváralján is, több kiadó szobát, szállót, panziót lehet találni átlagosan 1500 és 6000 ft között szobánként.

Érdemes az egyik faluban letáborozni, és onnan bejárni autóval, gyalogosan, biciklivel a környéket. Már 3-4 nap elegendő ahhoz, hogy képet kapjunk Abaújról. Boldogkőváraljától öt percre van autóval Vizsoly, ahol áll egy szép és híres református templom. Ebben a faluban nyomtatta Károli Gáspár az első magyar nyelvű Bibliát 1590-ben. (http://hu.wikipedia.org/wiki/Vizsoly)

Közel van Gönc, amit a gönci barackpálinkáról ismernek a legtöbben, de van itt Huszita-ház és Károlyi Gáspár Múzeum is.

A magyar embernek van humora, ezt mindenki láthatta, aki ellátogatott Boldogkőváraljára pár évvel ezelőtt, és a falut elhagyva kiért arra az útra, amelyen Vizsoly és Gönc, vagy Abaújkér, Tállya és Mád felé lehet elkanyarodni. A táblán ez állt: Gönc (és egy nyíl jobbra), Mád (és egy nyíl balra). Na de egyszer megállt valaki, és felfestett egy z-t meg egy l-t, és onnantól kezdve a tábla ezt mutatta: „Göncz” jobbra, „Mádl” balra! Évekig jártunk el így mellette, mire lecserélték a táblát.

Amit még mindenképpen érdemes megnézni a környéken, az két „zsákutcában” található település, Boldogkőváraljától kb.2 km-re van Arka (http://hu.wikipedia.org/wiki/Arka), onnan nem lehet továbbmenni autóval. A másik nagyon szép település a már emlegetett Regéc, amelyet a helyiek Regéckének is hívnak.

Nagyon nehéz körülmények közt éltek itt az emberek, termőföld kevés volt, az időjárás hidegebb az átlagostól. Erdőn és hegyen kívül más alig akadt arrafelé, abból kellett megélni, így a helyiek jól ismerték az erdő összes adományát, minden gyökeret, bogarat, gombafajtát, vadon élő állatot. Még az én gyerekkoromban is olyan összhang volt falu és lakói közt, amit elképzelni is nehéz annak, aki ilyet nem látott. A most ott élők persze ugyanígy ismerik a fákat, növényeket, állatokat, de egyre kevesebben vannak, mert elöregedőben van arrafelé minden település.

Remélem sikerült mindenkinek, aki még nem járt Abaújban és Zemplénben, de azoknak is, akik már jártak, kedvet csinálni egy szép kiránduláshoz.

Zsófi

Döbbenetes cikket tett fel a facebook-ra egy kedves ismerősöm, aki itt is meg szokott fordulni körünkben. A cikk egy Guardian-írásra hivatkozva azt állítja: az Egyesült Államokban már 42 államban nem kötelező tananyag az általános iskolában a folyó KÉZÍRÁS! A folyóírás helyett a számítógép billentyűinek püfölését tanítják, 11 éves kortól… Meg persze a profi szövegszerkesztést.

S míg Európa háborog, az amerikai oktatási szakemberek, klinikai pszichológusok, és persze a szülők is szépen összecsaptak a téma fölött. Nem csoda: a folyóírás megtanulásának eddig sem csak az volt a jelentősége, hogy gyorsan írásba tudjuk rögzíteni a gondolatainkat, megjegyezni-valóinkat… A folyóírás a szem-kéz koordinációjának páratlan eszköze! Fejleszti az idegpályák közti összeköttetéseket, és a kézírással, saját magunk által leírt szövegeket könnyebben jegyezzük meg, mint ha csak elolvasunk egy gépelt szöveget. A kézírás tükrözi az egyéniségünket, de nem csak tükrözi, hanem fejleszti is! Az a tény, hogy saját gondolatainkat a saját formánkba öntve tudjuk rögzíteni, egy számítógép billentyűzetének egyen-betűivel nem pótolható.

A romantikus szempontokról már nem is kell említést tenni: mi lesz az illatos levélpapírra, kézzel írt szerelmes levelekkel? A naplókkal (amelyek nem azonosak ma sem a blogolással…)? A nyaralásról küldött képeslapokkal, amelyeket a tükörre tűzhettünk, vagy a hűtőajtóra csíptethettünk egy mágnessel? Mi lesz az ajándékkönyvek első oldalára írt emlék-sorokkal, ajánlásokkal…? A kis feljegyzésekkel amelyeket egymásnak a konyhaasztalon hagyunk? (Ez utóbbiról eszembe jut néhány ilyen levélke, amit Zsófival váltottunk, amikor ő egyetemista korunkban a nyári gyakorlata idején velem lakott – ma is megvannak! És eszembe jut a Cseh Tamás életéről pár napja kiolvasott könyv is, amiről majd fogok még írni nektek – abban szerepel egy kétoldalas fotó a Cseh Tamás-Bereményi Géza legendás szerzőpáros egymásnak írt cetlijeiről, kiegészítve más, nagynevű barátok cetlijeivel – pl. Makk Károly TOLLÁBÓL, szó szerint. Ha elolvassuk, könnyen belátjuk: ezt nem helyettesíti sem e-mail, sem sms... Ezt csak így lehet, kézzel, cetlire!)

Na de nem fogok itt hosszan háborogni a civilizáció feletti aggodalmamban: mert a USA Today honlapján megtaláltam egy amerikai felmérés eredményét is, amely frappáns választ ad a fenti vitára. Az 50 amerikai állam 200 iskolájában készült kutatás azt mutatja: az első három osztályban tanulók 90%-a igényli azt, hogy kézírással írják fel nekik, hogy mi a lecke! Tehát a kézírás tanítása ugyan nem kötelező, de a gyakorlatban mégis legalább napi 15 percet ezzel töltenek el az amerikai alsósok… Kevés ez? Igen. De a szakemberek szerint mégis elég ahhoz, hogy megtanuljanak írni, és írott szöveget olvasni.

Florida államban például már visszafelé tartanak ebből a folyamatból… Először ott is kivették a kötelező tananyagból, majd 2006-ban újra visszavették, mert a szülők felháborodtak a gyerekeik romló képességei miatt. Most harmadikban kezdik megtanítani nekik a folyóírást, negyedikre olvashatóan kell írniuk, és ötödikre kell folyékonyan mennie a kézírásnak a floridai iskolások körében.

Igaz, a szépírás jelentősége talán végleg elmúlt… Most már beérjük majd azzal is, ha olvasható lesz az az írás!

Máskülönben a leszármazottaink kénytelenek lesznek ikszet tenni az aláírásuk helyére…

Mondhatjátok: akkor majd kódszámokkal azonosítják magukat, ha nem tudják egyedi kézírással aláírni a nevüket! Na de hová vezet ez a folyamat? Talán oda, hogy nevük sem lesz… Mint a jó öreg Bud Spencer filmben, a „Seriff az égből” címűben az űrből jött kisfiúnak, akit H7-25-nek hívnak!

Most jut eszembe: hiszen a számokat is meg kell tanulnunk leírni… Akkor meg már miért ne tanulhatnánk a jó öreg folyóírást is…?

Nóra

Most a nyári főszezonban mindenki szeretne nyaralni, de jó lenne olcsón megúszni az egészet. Akik vágynak a csendre, és jól akarják érezni magukat kevés pénzből, azoknak ajánlom Abaújt és Zemplént!

Szűkebb pátriám egy csoda! Elindul az ember egy hátizsákkal, és bejárhatja fillérekért az egész vidéket, ami gyönyörű, csendes, és látnivalóban is gazdag!

Abaúj kapujában, Abaújszántón a főutca őrzi még az emlékét annak, hogy a település a környék kereskedelmi központja volt egykor.  (http://www.abaujszanto.hu/index2.php) A főutca házainak többségében még ma is boltok, kifőzdék, kocsmák üzemelnek, és a falu közepén van a piactér, ahol heti háromszor érdemes megnézni a környék legnagyobb piacát.

Van a faluban több öreg templom, és helytörténeti gyűjtemény. Cekeházán -ami ma már Abaújszántó része- áll a Patay-kastély. Neoklasszicista stílusban épült az 1820-as években a háromszintes, teljesen szimmetrikus kastély. Sajnos romos állapota miatt üres, de én gyerekkorom óta azt remélem, hogy egyszer csak felébred majd hosszú álmából, és újra régi fényében fog pompázni.

Abaújszántótól pár kilométerre, az Aranyosi-völgyön feltétlenül meg kell nézni Simát és Baskót, amelyek nagyon kicsi települések, a hegyek közt elbújva. Sima története szomorú, az oroszok sok férfit elhajtottak innen a háború végén, mert lakossága sváb volt. Baskó érdekessége, hogy „zsákutca”, onnan nem lehet tovább menni, de aki meglátogatja, nem is akar elmenni pár napig, annyira jól fogja magát érezni.

Ha Baskóról visszajövünk az Aranyosi-völgybe, és tovább megyünk a völgyön, akkor Tolcsvára érünk, ami egy nagy, bortermelésből és mezőgazdaságból élő falu. Egyik nevezetessége Pascal, a francia! (http://avasarlo.blog.hu/2009/06/03/os_kajan_etterem_tolcsva)

Pascal egyszer valahogy Tolcsvára keveredett, és haza sem ment már. Vettek egy parasztházat a feleségével, és megcsinálták Magyarország egyik –sokak szerint a (!!!)- legjobb francia vendéglőjét, bebizonyítva, hogy egy kis falu egyik eldugott utcájában is lehet országos hírű vendéglőt üzemeltetni, ha jó a séf, aki ebben az esetben maga a tulajdonos.

Tolcsváról már csak egy ugrás a 37-es út: aki végig bírta zögyögni az Aranyosi-völgyet, az nagyon meg tud örülni, hogy végre ismét sima úton haladhat. Szomorú, hogy az ország egyik legszebb völgyében szinte már járhatatlan az út, de még csak a válságra sem lehete fogni, mert már 20-25 éve romlik a minősége, ami addig sem volt a legjobb.

A 37-es úton elérjük Zemplént, Tokaj egy ugrás, de közel van Sárospatak és Sátoraljaújhely is. Tokaj egy igazi turistaparadicsom nyáron, állandó programokkal, fesztiválokkal. A helyiek azt mondják, nyaralni sem nagyon vágynak sehová, mert a városba jön a „nyár” a sok nyaralóval és a programokkal. Most például éppen a Hegyalja Fesztivál zajlik, ami a vidék legnagyobb könnyűzenei rendezvénye. (http://www.tokaj.hu/)

Ha megnéztük a Zemplént is, akkor innen már nincs messze Szabolcs-Szatmár, Tokajtól félórányi autóútra van Nyíregyháza, és onnan még egy órányira Debrecen.

Nekem ez a vidék maga a paradicsom, mert gyerekkoromban minden nyáron ellátogattunk apám családjához az Alföldre, és ezt a vidéket jól bejártuk, emiatt nagyon szeretem mindkét várost. A hegyek és a kis hegyi falvak után, amit egész éven nézegethettem, nagy változatosságot jelentett az Alföld, és a sok alföldi városka, meg nagyobb város.

Ma már biztosan viccesen hangzik, ami a 70-es, 80-as években még realitás volt: a mi kicsi falunkban egy kocsma volt, ott a füst és az alkoholos befolyásoltság alá kerülő emberek közt kellett bukdácsolni, ha egy gyerek fagyit akart venni. Sokszor ez tartott vissza attól, hogy fagyit vegyek, bár nagyon szerettem, de mégsem mentem...nem féltem, mert olyan volt akkoriban még az élet, hogy a helyi kocsmában nem kellett félni, még egy 5-6 éves gyereknek sem...tudtam melyik részeg bácsi ki, nagy csókolomot köszöntem mindenkinek, és még bódultan is fogadták a köszönésemet...de akkor sem szerettük mi gyerekek, hogy ott lehet csak fagyit kapni!

Na de apám falujában, ami akkorra már kisvárossá nőtte ki magát, volt egy „gyönyörű” cukrászda, ahol ablakos hűtőpultban nézegettek a sütik, és három-négy (!!!) különböző fagyi is volt egyszerre, a felszolgáló néniken meg kis fehér kötény volt, és „kismama” cipő!!! Nekem a kocsmánk után ez volt maga a –nyári- paradicsom, ettől jobbat képzelni sem tudtam, és nagy élmény volt egy hétig ott fagyizni minden nap.

Abaújról van még bőven mesélnivalóm, úgyhogy akkor: folyt.köv.!

Zsófi

  Tavaly már kiöntöttem nektek a szívemet: bevallottam, mennyire imádom a Balatont, és fel is soroltam számos okát a vonzalmamnak. (kerjtanacsot.blog.hu/2010/07/13/nekem_a_balaton_a_riviera_19)

Az idén néhány újabb érvet sorolok fel amellett, hogy miért lehetünk rá büszkék, és mi mindent érdemes ott megnézni, kipróbálni!

Először is: Tihany! Az ezer arcú Balaton-parton talán az egyik legkülönlegesebb karakterű város. Már a tavalyi cikkben is emlegettem Toszkánát a Balatonfelvidék kapcsán... Aki járt már Toszkánában, vagy olvasott róla, esetleg filmekből ismeri – az el fog ámulni, ha Tihany környékére ér: ez a vidék nemcsakhogy hasonlít a világ által állandóan magasztalt toszkán tájra – de felül is múlja azt! Itt is vannak gyönyörű, lankás dombok, terméskőből épült házak, hatalmas levendulamezők, szőlőskertek. De itt ráadásul még ott van a csodás Balaton is, sőt – a Belső-tó is, amelynek partja vadregényes, szinte érintetlen természet.

    A levenduláról szólván – hallottatok már a tihanyi őslevendulásról? A Csúcs-hegy oldalában 50 évvel ezelőtt telepített levendulamező lenyűgöző látvány, az illata bódító, nyugtató hatású. Számos népi hagyomány épült a használatára: természetes és kellemes molyirtóként használhatjuk a virágát a szekrénybe, ruháink közé helyezve. A szúnyogok is elkerülik az illatát – talán ezért ültet szinte minden tihanyi a kertjébe levendulatöveket! Illóolaját vízgőz-desztillációval oldják ki, és használatos szélgörcsoldónak, bélfertőtlenítőnek is. De a tihanyi bazársoron végigsétálva, a Batthyány utcában megtaláltam a levendularajongók kis mekkáját is: a Levendula kézműves ajándékboltot, egy csodás kis ékszerdobozt, ahol aztán minden, de tényleg minden a levenduláról szól, és minden nagyon ízléses, stílusos! Kapható itt természetesen monogrammos, hímzett kis zsákocskába töltött levendulavirág illatosítónak, molyirtónak, de van levendulahímzéses asztalterítő, kötény, hálóing is… Lenvászon állatfigurák a kicsiknek – levendulával töltve, ami szép és nyugodt álmokat hoz! Falra akasztható kerámia-tölcsérek, amibe egy csokor levendulát állíthatunk bele. Kézműves szappan olívaolajból és levendulából. És ami a legjobb: valódi, tihanyi levendulából készült szörp, üdítő, és levendulazselé!

A Belső-tó partján szabadtéri színpad áll, egész nyáron vonzó programokkal: e héten az Esőember színpadi változatát játsszák, Kulka János, Nagy Ervin, Garas Dezső szereplésével. De a nyár folyamán lesz még Hyppolit, Mágnás Miska, az Experidance Ezeregyév-előadása, valamint Budapest Bár és Quimby-koncert is.

Tihanyról szólván nem hagyhatjuk ki az apátságot sem: az 1055-ös alapítású bencés apátság alapító oklevele a legrégibb, eredeti formájában fennmaradt magyar nyelvemlék (vagyis latin szövegében magyar szavakat, kifejezéseket is használ). Itt letölthetitek az eredeti oklevél másolatát pdf-formátumban, vagy elolvashatjátok a magyar fordítást, és meg is hallgathatjátok  Bánffy György előadásában: tihany.osb.hu/okirat.htm

Az apátságot I. András király (1046-1060) 1055-ben alapította Szent Ányos és Szűz Mária tiszteletére. Az alapító királyt az apátság altemplomában temették el 1060-ban, sírja egyedülálló módon érintetlenül maradt a mai napig – megtekinthető! A fölötte álló, kéttornyú barokk templom, Tihany (és szinte az egész magyar turisztika) jelképe, 1752-ben épült.

Látogassatok el Tihanyba, ha tehetitek, és vigyétek jó hírét! Még rengeteg turistának van ott hely - sajnos a település még ilyenkor, főszezonban is, kis túlzással kihaltnak nevezhető…

Hamarosan további balatoni ajánlóval is jelentkezem!

Nóra

  Hogy tetszik nektek ez a nő? Szimpatikus? Milyennek képzelitek a jellemét?

Mit szóltok hozzá, ha elárulom, hogy ő ma az angolok szemében az egyik legjobban utált személyiség…? Hugh Grant például Hitlerhez hasonlította a hölgyet… Lássuk hát, hogy miért.

Nagy-Britanniát egy szokatlan botrány rázta meg a napokban. Rupert Murdoch médiaguru birodalmának egy patinás oszlopa kidőlt: a News of the World (rövidítve NoW) című bulvár napilap 168 év után beszünteti működését - ugyanis a konkurens The Guardian bizonyítékokat szerzett róla, hogy a bulvárlap bűncselekmények áldozatainak, politikusoknak, sportolóknak, celebeknek a mobiltelefonjait hallgatta le zaftos hírek reményében – sőt, egy meggyilkolt 13 éves lány mobiltelefonjának postafiókjáról nem csak lehallgatta az üzeneteket, de le is törölte azokat…veszélyeztetve így a nyomozást!

A történet undorító és védhetetlen – nem is próbálták mentegetni magukat. A lapban hirdető óriáscégek azonnal visszavonták megbízásaikat, egyre több politikus – végül David Cameron miniszterelnök is vizsgálatot követelt, a miniszterelnökhelyettes rögtön bírósági ügyet is! Mindez villámsebességgel zajlott le: a Guardian cikke július 4-én hozta nyilvánosságra a törvénysértő lehallgatásokat, július 7-ére pedig Rupert Murdoch fia, James Murdoch, a kiadóvállalat elnöke, közleményben jelentette be: a 168 éves News Of The World utolsó száma vasárnap jelenik meg. (1995 óta nem fordult elő, hogy országos napilap szűnt meg Nagy-Britanniában – úgyhogy ez önmagában is nagy ügy!)

Murdoch a bejelentéssel egyidejűleg elnézést kért az érintett személyektől.

A szimpatikus, vörös sörényű hölgy nem más, mint Rebekah Brooks, a NoW főszerkesztője abban az időben, amikor a meggyilkolt kislány telefonüzeneteit letörölte a bulvárlap megbízottja… Ma a kiadó egyik igazgatója. A Scotland Yard bizonyítékok megsemmisítésével vádolja, Rebekah azonban azt állítja: ő nem tudott az ügyről semmit, de azonnal belső vizsgálatot kezdeményez az igazság kiderítésére. Na erre mondta Hugh Grant, aki a lehallgatottak közt szerepel: ez pont olyan, mintha Hitlert neveznénk ki a náci párt megtisztítására.

Az aljas, gátlástalan mesterkedők tehát lelepleződtek, a társadalom megfelelően reagált, vesszen a bűnös médium! – mondhatnánk…

Csakhogy… Csakhogy ha egy kicsit megkapargatjuk ezt a történetet, hamar kiderül, nem ennyiről van szó.

Először is: már 2005-ben felmerült a gyanú, hogy a NoW lehallgatja a királyi család tagjait, és más celebeket, ebből 2007-re lett bírósági ítélet két magánnyomozó ellen, akiket a lap megbízott. Ki volt 2005-ben a NoW főszerkesztője? Egy Andy Coulson nevű úriember – aki aztán, 2007 és 2011 januárja között David Cameron miniszterelnök kommunikációs igazgatójaként tevékenykedett… a botrányt követően mondott le a lap főszerkesztői pozíciójáról, és hamarosan a Konzervatív Párt alkalmazta.

Aztán 2010-ben újra előkerült a lehallgatós történet, amikor a New York Times megírta, hogy a Scotland Yard igyekezett eltusolni az ügyet, mivel a rendőrség szorosan együttműködött a bulvárlappal…

A botrány azonban még akkor sem volt elég nagy ahhoz, hogy megdöntse a NoW-t, és Rupert Murdoch birodalmát.

2011. július 4-én jött el ennek az ideje. De vajon miért pont ekkor?

Nem csigázlak benneteket tovább a piszkos részletekkel: azért, mert Murdoch cégóriása éppen most próbálja megvásárolni a legnagyobb brit műholdas tévét, a BSkyB-t, s ezzel alaposan felborítaná a brit médiaegyensúlyt… A Sky-fúziót pedig éppen az a vörös sörényű hölgy szervezi, akinek a korábbi piszkos üzelmeire most (hogy, hogy nem…) fény derült.

Már megint bebizonyosodott: semmi nem az, aminek látszik, vagy legalábbis nem csak az… Van itt politikai és üzleti vonatkozás is bőségesen!

Ettől függetlenül megáll az állítás: a brit bulvármédia a világ legundorítóbb jelenségei közt szerepel. Semmi sem drága nekik (szó szerint: ma a lap átnyújtott egy listát a Scotland Yardnak – azoknak a rendőröknek a nevét, akik információkkal látták el a lapot, nem egyszer akár 8 millió forintnak megfelelő összegért!). Én személy szerint örülök annak, hogy Rupert Murdoch személyes vagyona egyetlen nap alatt (tegnap) 600 millió fonttal csökkent az események hatására. Bár tudom, a kárörvendés nem szép dolog…

Nóra

Lapzárta után érkezett a hír: Andy Coulsont, a miniszterelnök korábbi kommunikációs igazgatóját ma letartóztatták!

  Július hatodika a Csók Világnapja! Tegnap foglalkozott is ezzel a média, nyári "uborkaszezonban" jól jön egy ilyen téma...

A csók érzelmeink kifejezése, jobban érezzük magunkat tőle, és testünk-lelkünk egészségesebb egy kellemes csók után, tudtuk meg a híradásokból.

Ez mind igaz, de sajnos az is, amit egy pszichológusnő nyilatkozott, és amit én csak gondoltam idáig, de nem mertem kijelenteni, mert negatívnak tűnő szubjektív vélemény lett volna, mindenféle „tudományos” alap nélkül.

De sajnos tegnap óta a pszichológusra hivatkozva "tudományosan" is alá tudom támasztani azt, amivel sokan egyetértünk a harminc felettiek táborában, de nem akarunk fanyalogni, hogy ne legyen „savanyú-a-szőlő” érzése a dolognak!

A pszichológus elmondta, hogy még korábban a csók egy intim, szerelmi kapcsolat kezdetét jelentette, általában a fiatalok innentől számították a „járást”, ez volt az évfordulók kiindulópontja, addig ma ez az érzelemkifejezés kikerült az intim kategóriából a fiatalok tudatában, és egy „baráti”, „ismerkedős” gesztus lett!

Ezért van az, hogy csókorgiákba torkollik a bulik nagyrésze, nem egyedi jelenség, hogy egymás után több emberrel is csókolózik egy mai tizen-huszon éves egy este alatt.

Ezt hallva értettem meg, hogy a VV-típusú műsorokban miért csattan el olyan könnyen egy csók, és miért mászik bele mindenki mindenki szájába előbb vagy utóbb, ha öt fiatalnál több van összezárva valahol.

A pszichológusnő azt is elmondta, hogy mostanra a csók, és az apróbb intim és meghitt „velejárók” kerültek ki egy átlagos együttjárásból, idővel az is el fog jönni, amikor a szex kerül ki, tette hozzá, majd így folytatta megadva a végső döfést: és mindezek után a legvégén, a kapcsolat fog kikerülni a kapcsolatból!!!

Hát ez aztán bizakodó és optimista jövőkép! Szép új világ? Tegyünk ez ellen, tanítsuk meg a jövő generációkat arra, hogy a csóknak (és a szexnek is!) csak akkor van értelme, ha szívből és szerelemből következik, különben enélkül csak egy „nyálas” és „fertőzésveszélyes” dögunalom! (Ahogy ezt tudjuk már pár éve az "Esőembertől" is!) 

Zsófi

Több olyan történettel is találkoztam mostanában, ami 30-as, 40-es éveiben járó kortársaim mindennapi gondjairól, nehézségeiről szólnak: sajnos ebből van elég!

Maga az egy nehéz feladat, hogy az ember elfogadja, bizony már nem egy nyeretlen kétéves: sok dolog van már mögötte az életben, de még sok előtte is...ehhez a helyzethez alkalmazkodni kell, szembe kell nézni lelkünk változásával, és közben állandó tűzoltásként ott vannak a napi feladatok, a konfliktusok és a család minden nyűge, hogy a párkapcsolatok minőségét és fontosságát már ne is említsük!

Sok bajt fogunk rá a gazdasági körülményekre, hogyha rosszabbul megy a gazdaság, akkor ugye mindenkinek rosszabbul megy...ahogy egy hitelekkel foglalkozó bankos nyilatkozta, vége a plazmatévés-kölcsönöknek, amikor a magyarok azért képesek voltak eladósítani magukat, hogy pl. egy világbajnokságot szuper minőségben lehessen megnézni.

Ennek vége, ha jól emlékszem, 120 milliárd forintnyi idén az ÁFA-kiesés, ami azt jelenti, hogy nem költjük a pénzt úgy, mint korábban, így ÁFA sem lesz belőle. Ami miatt ma a legtöbb háztartás kölcsönt vesz fel, azt mondják a hozzáértők, az az, hogy a megélhetést és a rezsit valahogy meg lehessen oldani ideig-óráig, de persze ez olyan, mint nagyban, állami szinten: valós termelés és bevétel nélkül kölcsönből meddig lehet a bajokat hárítani!

Ez ma a legjelentősebb oka annak, hogy minden generáció, és ebben a negyvenesek is, maguk alatt vannak: két ember kapcsolatát pedig mérgezi a munkanélküliség. Ez a helyzet kit ne terhelne meg? A férfiakat meg még sokkal jobban, mint a nőket.

Egy nő, ha munka nélkül marad, nem örül neki, de ha a férj dolgozik, akkor azt tudja mondani, hogy legalább több idő marad a háztartásra, meg a gyerekekre és ettől nyugodtabb lesz a hátország...na de mit mond egy férfi ilyen helyzetben?

Ismerek több olyan férjet, aki elvállalta, hogy külföldre települ felesége munkája miatt, és a többség ezt nem viseli túl jól. Volt olyan eset, amikor a férj kijelentette két év után, hogy most már elég, haza akar menni, tanítani akar megint, még ha szegény lesz, akkor is, és pakoljanak. Erre a felesége sem kertelt, bevallotta hogy ő nem fog hazamenni, jó fizetése van, és amíg vitatkozgattak az elmúlt hónapokban, hogy mi legyen a jövő, neki egy új –helyi- kapcsolata is alakult.

Férj hazautazott, két gyerek maradt anyukával, és azóta évente egyszer-kétszer találkoznak az apjukkal, akitől teljesen elszoktak, és akit alig ismernek meg.

De van olyan férj is, aki önként és dalolva süt-főz otthon, eszébe nem jut munkát keresni. Amikor a barátai megkérdezték egymástól a háta mögött, hogy mit is csinál ő tulajdonképpen külföldön, akkor egyikőjük „viccesen” rávágta: ő az, aki elment „focista feleségnek”! Nagyjából ennyi a férfiak véleménye egy „családanya-típusú” apukáról. Lássuk be, tényleg kevés férfi tud egy ilyen helyzetben boldog vagy elégedett lenni, pláne ha ez a helyzet kezd beállni, és végleges formát ölteni.

Sok olyan párkapcsolat van, amelyiket a pénztelenség terhel, de sok meg úgy küzd a problémákkal, hogy nincsenek mindennapi megélhetési gondok. Ilyenkor látszik, hogy amikor az embernek van mit ennie és van fedél a feje fölött, akkor természetesen több és más igényei keletkeznek. Ha nem tudja megvalósítani, kiélni, vagy egyszerűen csak megfogalmazni ezeket, mert maga sem tudja, hogy tulajdonképpen mi baja is van, akkor ez ugyanúgy problémákat okoz, mint amikor a létfenntartásért küzdünk.

Több olyan középkorú férfit is ismerek, akinél látszatra minden rendben van (család, gyerekek, munka, anyagi javak), de mégsincs!

Túlhajszoltak, idegesek, képtelenek magukat kipihenni, alvászavarokkal küzdenek, és ugye előbb vagy utóbb ebből jön az egykedvűség, a fásultság, a minden mindegy érzése, és legvégső szakaszként a depresszió!

Az egyik kedves ismerősöm nyaralni indult, de fáradtan. Egy egész napos vezetés után elaludt a kormány mögött, és árokba borult a családjával együtt. Megúszták szerencsére, nagyobb baj nem lett, de az autó összetört. Azt gondolom, ha az ember kimászik egy roncsból pár karcolással, vagy anélkül, ugye hogy tud örülni még annak is, ha a kocsi viszont ugyanezt már nem mondhatja el magáról. Ilyenkor tudjuk csak értékelni az igazán fontos dolgokat és észrevenni, hogy a többmilliós kocsi nem tartozik ebbe a sorba egy életre veszélyes helyzetben!

Azt hiszem, ha valaki átél egy ilyen eseményt, azt jelként kell értelmezni: oda kell figyelni, életmódot kell váltani, és innentől kezdve még sokkal jobban örülni a napnak, a felhőknek, a csendnek, olyan dolgoknak, ami nem megvehető, ha nincs, de nem is kerül pénzbe, ha élvezni akarjuk...

Utazni jó, de nem biztos, hogy kell 2000 km-t menni, ha pihenni akarunk, vagy élményeket. Én például ott tudok nyaralni, ahol van két szabad napom, és van velem egy könyv, nekem most ez a legnagyobb vágyam, persze azt is megértem, aki utazási élményekre vágyik, de akkor is ismernünk kell a fizikai tűrőképességünk határait, ha nem akarunk egy álomutazás helyett egy rémálomutazást.

Másik nemrégiben hallott történet, amikor tisztes családapa, a munkaerők gyöngye elveszíti a talajt a lába alól, érzi, valami nem a régi, elmegy megvizsgáltatni magát, és kiderül: depressziós!

Ott sincs minden rendben akkor, valamit elhibázott, vagy nem tudta megfogalmazni az érzelmeit, a vágyait, elfojtotta a dühét, de ezer és egy ok is lehet még a háttérben. A lényeg ugyanaz, meg kell állni, és bizony nagy és mély lelkitúrát kell tenni. Sok férfi 38-40 éves kora körül „zakkan” meg először komolyabban.

Azt hisszük, a negyven felé közeledés élménye tipikus női probléma, de ha jól megnézzük, ez is olyan érzelmi helyzet, mint az össze többi, amiről mi nők nyíltan beszélün, nem szégyellünk egymásnak és nyílvánosan „rinyálni”: egy ismert harmincas nőt, például egy színészt, bátran meg lehet kérdezni bármilyen interjúban erről, míg általában ugyanez a kérdés egy férfi esetében nem kérdés.

Jól látszik, a férfiak sérülékenyebbek lelkileg -bármi mást is állítanak-, mint a nők, mert a problémákat hajlamosak a szőnyeg alá seperni, és nem tudomást venni róla, míg mi nők sírunk, nevetünk, hisztizünk, drámai nagyjeleneteket rendezünk.

Mindez kell nekünk ahhoz, hogy lássuk magunkat és a problémáinkat tisztábban és azokat magunkból képesek legyünk kiélni, kibeszélni.

Nemrégen láttam egy nagyon jó filmet, a címe: Vagány nők klubja. Volt benne néhány jelenet, ami megmarad és érdemes tovább gondolni...

(http://hu.wikipedia.org/wiki/Vag%C3%A1ny_n%C5%91k_klubja)

A főszereplő egy írónő, akinek az édesanyja nagyon sok lelki problémát hoz a házasságába: szigorú édesanya, háborúban eltűnt „Nagy Szerelem”, alkoholgondok. Egy szélsőséges természetű hangulatember, aki nagy terhet ró ezzel a családjára. Férje végtelenül türelmes, a gyerekei pedig nem értik anyjuk „motivációját” és elhidegülnek tőle. A felnőtt és sikeres írónővel édesanyja három legjobb barátnője érteti meg, hogy mik voltak az okok, amelyek miatt úgy telt a gyerekkora, ahogy, miért volt olyan az anyja, amilyen, amit a felnőtt gyermek képtelen megbocsájtani –első ránézésre teljesen jogosan- az anyjának.

A hetvenes éveiben járó anyuka is kénytelen szembenézni a múltjával, ha meg akarja javítani viszonyát a lányával. Ráébred lassan, mennyi rosszat okozott azzal, hogy önző módon évtizedekig csak a maga problémáival volt elfoglalva ahelyett, hogy észrevette volna azt a sok szép és jó dolgot, aminek bírtokában volt -például a családját- mindvégig.

Az írónő szülei együtt élnek, de sok közük már évtizedek óta nincs egymáshoz, amikor a régi dolgok tisztázása közben az édesanyja bemegy az apja szobájába és őszintén felteszi neki a kulcskérdést: „Mondd, ugye nagyon tönkretettem az életedet?”

A válasz tömör, és egy egész élet szomorúsága van benne: „ÁÁÁ, dehogy, Drágám! Azt hittem az én voltam!”

Zsófi

Zsófi a legutóbbi írásában megállapította: az 1938-ban íródott „Ragaszkodom a szerelemhez” ma is aktuális élethelyzetekről szól: kapuzárási pánikba esett, generációkkal fiatalabb nőket hajtó férfiakról. kerjtanacsot.blog.hu/2011/06/30/ragaszkodom_a_szerelemhez

Én a „Szerelem és más drogok” kapcsán megállapítom, hogy az oly sokat ostorozott amerikai társadalom rákfenéi ugyanazok, mint a mi magyar tásadalmunknak: a kapcsolatteremtés ellehetetlenülése, a félelem az elköteleződéstől…a valódi érzelmektől.

Ez utóbbi egy átlagosan nézhető amerikai film, melyben Jamie, a sármos, felnőni képtelen pasi lányról lányra száll. Az orvosi egyetemet félbehagyta, orvos szülei nagy csalódására (és az ő bosszantásuk céljából…), komolytalan állásokkal próbálkozik, de azokat sem tudja megtartani. Végül kiköt az amerikai pénzgyártó-gépezet egyik legjellemzőbb fellegvárában: a gyógyszeriparban. Orvoslátogató gyógyszerügynökként végre bevetheti szívdöglesztő stílusát, az orvosasszisztensek és titkárnők ágyán keresztül pedig bejut a nagy gyógyszervásárló orvosok előszobájába is…

Imígyen folytatná felszínes, minden érzelemtől és kötöttségektől mentes életét – ha nem futna bele egy beteg lányba, akivel a szenvedélyes alkalmi szextől eljutnak a bonyolult, elköteleződést igénylő – tehát valódi kapcsolatig.

A film egyik legjellemzőbb jelentében Jamie bepánikol, sőt, szabályos pánikrohamot kap, mert megérzi: ki kell végre mondania a lánynak, hogy szereti! Márpedig ő addig soha életében, még a szüleinek sem mondta ezt... A lány pedig mivel is nyugtathatná? „Ne aggódj, én sem mondtam még senki másnak, hogy szeretem, csak a macskámnak egyszer!”

Itt tartunk most… harminc-közeli felnőttek rettegnek attól, hogy valódi érzelmeket éljenek át, hogy a könnyed szórakozáson túl mást is felvállaljanak.

A film számos más, figyelemre méltó szálat is egybefon. Belelátunk a gyógyszergyárak gátlástalan profithajhászásába, és közben azt is megtudjuk: az amerikai kisnyugdíjasok buszos túrákra indulnak Kanadába, hogy olcsóbban juthassanak a gyógyszereikhez… A Viagra piacra dobásának bombasztikus történetét is megismerjük – megértjük, miért volt oly égető szüksége a kék pirulára az érzelmi sivárságban élő, tehát logikusan szexuális zavaroktól is szenvedő férfiaknak…

A történet és a rendező nem ás túl mélyre egyik kérdésben sem, de arra alkalmas, hogy elgondolkodjunk mindezen.

És talán arra is, hogy megállapítsuk: a szerelem többnyire inkább gyógyszer, mint önpusztításra alkalmas drog… Gyógyszer a magányra, a felszínességre, az elidegenedésre. 

Én minden szingli ismerősömnek felírnám receptre!

Nóra

Ismét megbizonyosodtam róla, hogy lehet színvonalas műsorokat is találni a magyar csatornák műsorán...

Néhány napja találtam, megintcsak véletlenszerűen, egy 1988-ban készült tévéjátékot, amely Hajdúfy Miklós munkája, és a címe ez: „Ragaszkodom a szerelemhez”. Az eredeti vígjátékot Bókay János (1892-1961) írta, aki kora népszerű írója, vígjátékszerzője, műfordítója volt. Ő írta például az „Egy rózsaszál szebben beszél” című regényt, Kacsóh Pongrác életéről, és Puccini életéről a „Bohémek és pillangók” című –szintén- életrajzi regényt.

A tévéjáték elődje egy 1943-ban készített film volt, amelynek forgatókönyvét szintén Bókay vígjátékából írták. A történet klasszikus alaphelyzet: a húszéves kisasszony hazaérkezik a svájci nevelőintézetből, ahová jómódú édesapja íratta be édesanyja halála után. Az apa ötvenes ügyvéd, aki lánya miatt nem nősölt újra. A lány viszont felnőtt, tehát úgy érzi, itt az ideje, hogy ő is „éljen” egy kicsit, és ezt úgy valósítja meg, hogy beleszeret barátja -lányával egykorú- titkárnőjébe.

Egy kicsit sem tartja a kialakult helyzetet furcsának, míg lánya a saját női eszközeivel rá nem világít annak komikus voltára: bizony az a nagy igazság, hogy jóképű és sármos apját elkapta az öregedő férfiakra jellemző pánik, és „lányakorú” szerelmével szeretné visszatekertetni az idő kerekét és saját biológiai óráját.

Az alaphelyzet nem egy szokatlan és ritka szituáció, még azt is mondhatnánk, hogyan lehet ebből néhány szereplővel érdekes és izgalmas darabot írni. Bókay bravúrosan megmutatja, hogy lehet!

Az 1988-ban készült tévéjáték sármos ügyvédje Darvas Iván, aki hihetetlenül érzékletesen alakítja az öregedő szívtiprót. A néző egy percig nem kételkedik, hogy akármelyik 20 éves lányt bármikor képes elszeretni a szövegével és a tapasztalatával a fiatal udvarlójától, ahogy ezt a darabban teszi.

A dolog érdekessége, hogy az ötvenes évei elején járó ügyvédet Darvas Iván 63 évesen is hitelesen tudja megformálni, még tíz évvel idősebben is elhisszük neki, hogy ő valóban a nők kedvence!

A butácska, de céltudatos titkárnő szerepében Tóth Enikő is nagyszerű, és a másik „szerelmespár” is telitalálat. Darvas svájci nevelést kapott kisasszony lánya Pápai Erika, az ügyvéd legjobb barátja pedig Bács Ferenc.

Előző mondatomból már kitalálható az is, hogy Bókay János egy szokványos, mondhatni unalmas élethelyzetbe beleírt egy olyan „svédcsavart”, amitől aztán a történet a végéig "feszes" és izgalmas marad.

Az ügyvéd lánya először megpróbál beszélni apjával, és elmagyarázni neki: nem biztos, hogy egy csitri titkárnő jelenti a megoldást a gondjaira, de természetesen apja kineveti és kislányként kezeli.

Ekkor jön a lány ötlete: apja -ugyancsak egyedülálló- legjobb barátját, akit Árpád bácsiként (Bács Ferenc) születése óta ismer és tisztel, tudtán kívül felhasználja terveihez.

Felhívja magára, mint nő, a férfi figyelmét, és addig provokálja, míg a férfi udvarolni nem kezd neki. Teljesen beleéli magát abba, hogy a lány szereti. Ahogy ez már lenni szokott, apja barátja azonnal meg is kéri a kezét, a lány természetesen igent mond, és látványos enyelgésbe kezdenek.

Az apa elé tartott görbe tükör pedig felnyitja végre a szemét, hogy ne tegye ő sem azt, amit a lánya és a legjobb barátja esetében nem tart helyesnek.

Szerintem a legjobb jelenet a mű végén van, amikor az ügyvéd kicsit szomorúan -de megkönnyebbülve- elbúcsúzik fiatal kedvesétől, és felsorolja, mit fog tenni a lány csalódásában és bánatában a következő percekben és órákban.

Ekkor ébred rá a néző, hogy: igen, nincs új a nap alatt! Az emberi érzelmek, a kérdések és a válaszok már évszázadok óta körülbelül ugyanazok, csak mi hisszük azt, hogy egyediek és "megismételhetetlenek" örömeink és problémáink.

Szerencsére ekkor jön a Bókay-Hajdúfy-Darvas hármas, és meg tudja mutatni nekünk, hogy szinte minden emberi probléma gyökere közös és kortalan, ha egy filmen látjuk akkor banális és triviális is tud lenni, sőt, időnként még vicces is!

A problémák megoldása közben próbáljuk meg nézni a saját "mozinkat" úgy, mint egy vígjátékot, talán ez is segíteni fog! 

Zsófi

Mostanában sokat beszéltünk arról a blogon, hogy a főzés, befőzés, sütés nem bonyolult dolgok, és mégis sokan vannak, akik nem tudnak, vagy nem akarnak "konyhatündérkedni", megannyi előnye ellenére sem.

Nóra írt róla korábban, hogy van egy kisfilm a „youtube”-on, amely elég megdöbbentő, (http://kerjtanacsot.blog.hu/2011/05/30/miert_nem_foznek_a_magyar_nok) mert kiderül belőle, hogy a megkérdezett nők többsége alig tud valamit a konyhai alapműveletekről.

Találtam egy érdekes és idevágó cikket a femina.hu-n „Főzőiskola” címmel, amelyet ezúton is szeretnék népszerűsíteni. Úgy látszik rajtunk kívül másnak is feltűnt, hogy ezen a helyzeten változtatni kell: ne nőjjenek fel generációk anélkül, hogy otthon megismernék a főzés örömét és a finom házi ízek evésének gyönyörét!

Két szakember –egy séf és egy gasztronómiai tanácsadó- rövid kisfilmekben mutatja be, hogyan készül pl. a rántás, a habarás, a galuska, a párolt és a pirított rizs, vagy a hasábburgonya, és a szalmakrumpli!

Azoknak is érdekesek lehetnek a kisfilmek, akik rendszeresen főznek, mert egy séf profi mozdulatait nézve, még egy krumplikockázás is egy igazi látványosság.

Kívánok jó szórakozást a cikkhez, és kellemes napot mindenkinek!

Zsófi

http://www.femina.hu/recept/fozoiskola

„A buddhistáknak van egy jó kis gyakorlatuk: hétvégenként egy füzetbe felírják, hogy a héten mi hozta ki őket a sodrukból. Mitől féltek, miért haragudtak, min háborodtak fel – csak röviden, emlékeztető szavakban. Egy hónap múlva aztán végignézik a listát, és figyelik magukat, mi az, ami még mindig bántja, felháborítja őket, és mi az, aminek már nincs jelentősége a számukra. Azokat kihúzzák. Ilyenkor néha döbbenten látja az ember, milyen marhaságokon izgatja fel magát. Olyasmiken, amiknek napok múltával már semmi jelentőségük sincs. Ilyenformán idővel kirajzolódnak az érzelmileg valóban fontos dolgok. A sérelmek legnagyobb része pedig eloszlik a felejtéssel – ha az ember engedi magának, hogy elfelejtse ezeket. Nem véletlen, hogy a Bibliában is ez áll: „A bosszú az enyém, mondá az Úr”. Vagyis ne őrizd a sérelmeidet, és ne foglalkozz azzal, hogyan adod vissza azokat a pofonokat, amiket az élettől kaptál. Bízd ezeket Istenre!” – eddig az idézet Popper Péter „Lélekrágcsáló” című könyvéből.

És ez jutott eszembe, amikor visszagondoltam az elmúlt hetemre. Különösen stresszes hét volt, sokféle zűrrel-bajjal, bonyodalommal… Ha most leülnék, és megpróbálnám összeírni, hogy mi minden tett próbára ezekben a napokban, jó hosszú lista lenne - már ha egyáltalán össze tudnám szedni mindet. De valószínűleg már a fele sem jutna eszembe.

Az biztos: egy hónap múlva szinte mindet kihúzhatnám a listáról! Kit fog akkor már érdekelni, hogy leállt velem az autó az országút közepén? Hogy volt olyan nap, amikor egyszerre kellett volna négy különböző helyen lennem… Hogy összekaptam egy régi baráttal, olyannal, akivel szinte soha nincs köztünk még egy vita sem.

Mert ha ezeken rágódnék tovább, akkor nem jutna időm élvezni azokat a pillanatokat, amelyek jók, amikor nem történik semmi nyomasztó – hurcolhatnám magammal helyette az élet összes negatívumát, ahogy Popper fogalmaz.

Tanuljatok hát meg ti is felejteni, lerakni a fölöslegesen cipelt csomagokat, továbblépni.

Sőt: ennek továbbfejlesztése az, ha már a stresszhelyzet közepén eszetekbe jut: tényleg annyira fontos ez, hogy megüssön miatta a guta?! Tényleg megéri akár egy-két percig is rontani ezzel a saját kedvemet?

Nem azt akarom ezzel mondani, hogy minden rózsaszín, nincsenek valós problémák az életben – természetesen vannak. De jobban jár az ember, ha a problémákat inkább megoldandó feladatnak fogja fel, és nem rombolja a saját egészségét azzal, hogy hosszan rágódik a sérelmein. Próbáljátok ki a Popper-ajánlotta buddhista módszert: listázzatok, ha másképp nem megy.

A bosszút pedig bízzátok Istenre.

Nyugodt nyári napokat kívánok:

Nóra

Megünnepeltük Garfield 33.születésnapját, (http://kerjtanacsot.blog.hu/2011/06/19/egy_33_eves_kover_macska_tortenete), de mostanában nem csak neki, hanem több híres  macskának is születésnapja van!

1981.május 11-én mutatták be Londonban Andrew Lloyd Webber művét, a Macskákat, amely azóta állandóan jelen van a zenés színházak műsorán. Lefordították húsz nyelvre, és több mint 20 ország 250 városában aratott sikert.

Nem sok kellett ahhoz, hogy ez a darab a szerző fiókjában maradjon. Webber ötletére -amelyet Thomas S.Eliot angol költő, „Macskák könyve” (http://jazsoli5.freeblog.hu/archives/2009/06/21/Thomas_Stearns_Eliot_Macskak_konyve/) című versciklusára épített- először senki nem volt vevő, nem akarták színpadra vinni.

Elsőre nem hitték el a szakemberek, hogy érdekelni fog bárkit is emberi jellemmel felruházott macskák „nyávogása” az életről, saját életükről, gondjaikról, örömeikről.

Szerencsére mégis sikerült színpadra vinni a darabot, és nagyon gyorsan kiderült, hogy „vevő” rá a nagyközönség nem csak Londonban, hanem az egész világon.

Ma már szinte hihetetlen, hogy a mű londoni bemutatója után még két teljes év sem kellett ahhoz, hogy a „nyugati macskák” átjussanak a „vasfüggönyön”, és meghódítság Kelet-Európát is.

Büszkén mondhatjuk, hogy ez az érdem a miénk, Magyarországé, pontosabban Szirtes Tamásé, aki azóta A.L. Webber barátja lett.

Szirtes Tamás mesélte, hogy a külföldre emigrált bácsikája 1981-ben küldött neki egy lemezt, és annyit írt mellé, hogy ezt a darabot most látta, nem tér azóta sem magához, ezt hallania kell az unokaöccsének is!

Szirtes Tamás meghallgatta a lemezt, és azonnal elhatározta, hogy meg is nézi. Londonba utazott, és eldöntötte, hogy bemutatja a Macskákat a Madách színházban, ami nem volt akkoriban olyan egyszerű, mint ahogy azt most gondolnánk.

Így mesélt erről Webber egy interjúban 2005-ben:

„-Már akkor tudtam, hogy Budapesttel varázslatos viszonyom lesz, amikor először mentem Magyarországra... – -kuncog- – a nyolcvanas években. Egy olyan nagy fekete orosz batárral hoztak be a reptérről. Ahogy kiszálltam a kocsiból, putty, megtisztelt egy galamb! A miniszter ott állt a kapuban nagy mosollyal, én meg nyújtottam a kezem, és a homlokomról csurgott a galamb ajándéka...
Bizony, Budapest volt az első kelet-európai főváros, ahol engedélyeztem a darabjaimat a hidegháborús időkben.

-Ráadásul úgy, hogy abszolút szabad kezet adott Szirtes Tamás rendezőnek.

-Igen. Ugyanis a Madách Színház nem tudta volna kifizetni se az eredeti rendezőt, se az eredeti szereposztást, viszont rettenetesen szerette volna műsorra tűzni a Macskákat. Megelőlegeztem a bizalmat Szirtes Tamásnak, és jól tettem, mert látványosan bejött. Addig-addig épült köztünk ez a szakmai barátság, míg a Fantomot is odaadtam neki, ugyanilyen feltételekkel, és ezt is sikerre vitte.” (http://www.nlcafe.hu/noklapja/20050222/egy_kis_fantom_egy_kis_hollywood_meg_egy_kis_budapest/)

A Macskák 1983.március 25-én szólaltak meg először a magyar közönség előtt a Madách színházban, és azonnal hatalmas siker lett az előadás. Színházi rekord született azóta: másfél millió (!!!) ember volt kíváncsi a darabra, az előadás végi tapsok együtt összesen három hétig tartanának, és ha az összes néző sorba állna, a kasszától egészen Siófokig (!!!) tartana a sor!

Generációk nőttek fel a Madách színház előadásán, és az abból készült kazettákon, CD-ken. Az egyetemi szobatársnőm és barátnőm például hónapokig nem vette ki a Macskák kazettáját a magnóból, énekeltük a dalokat Haumann Péterrel, Kishonti Ildikóval, és a Hűvösvölgyi Ildikó-Cseke Péter párossal…

Érdekes volt 18-20 évesen “dalban” kapni meg azokat a “bölcsességeket”, amelyek később egyszercsak szembe is jöttek az emberrel.

Talán ez a mű sikerének is a titka: mindenki megtalálja a darabban azt a “macskát”, akit szerethet, vagy fujjolhat, de érzelemmentesen nem tudjuk megúszni. Az érzelmekre pedig nagy szükségünk van ahhoz, hogy könnyebben átlássuk a saját helyzetünket, és kapaszkodóként használjuk fel egy-egy rosszabb életszakasz legyőzéséhez.

A sikerhez nem lett volna elég a macskák bölcsessége, a gyönyörű zene is kellett hozzá…

A Macskák 1300. előadását 2010. januárjában ünnepelték meg a Madách színházban, és az volt az érdekessége, hogy az addigi szereposztásokból válogatva, egy-egy szerepben több színész énekelte együtt a legismertebb dalokat. Az előadás meglepetése az volt, hogy a legendás első szereposztásból Haumann Péter énekelte el az öreg színházi macska dalát Bencze Ilonával együtt.

A zenehallgatáshoz jó szórakozást, a Macskáknak meg további töretlen sikert kívánok!

Zsófi

https://www.youtube.com/watch?v=tliaZ6UwUhc&feature=related

https://www.youtube.com/watch?v=lTThwwDdyxY

https://www.youtube.com/watch?v=7CVFdawegRU

https://www.youtube.com/watch?v=M05yd3-DQvE

Zsófi tegnap szép versekkel köszöntötte a csillagászati nyarat – amely az idén ajtóstul rontott a házba! Hőségriadó van, a teraszom árnyékos sarkában elhelyezett hőmérő 31 fokot mutat, az UV-sugárzás veszélyes mértékű…

De nem csak ebből tudhatjuk, hogy végérvényesen elkezdődött 2011 nyara: ez a hétvége már igazi nyári programokat kínál. Az idén nem kényszerültek választásra a vidéki és budapesti programok közül az érdeklődők a Múzeumok Éjszakáján – mert a szlogen szerint ez „Az első kétéjszakás kaland”: a vidéki helyszíneken már június 18-án lezajlott, Budapest múzeumaiban pedig holnap, június 24-én este kereshetünk programokat.

Ezekben a percekben veszi kezdetét a Fishing on Orfű fesztivál, Lovasi András „szülötte”. Idén is, mint 2007 óta minden évben, a megnyitón megpróbálják átugrani az orfűi tavat… Ha ez idén sem sikerül, akkor nem marad más, mint rengeteg, jobbnál jobb koncert. Az idén ez az a fesztivál, amire a legjobban szerettem volna eljutni, mert csupa-csupa kedvencem lép fel: a Quimby, a Kiscsillag, The Braindogs, a Budapest Bár, a Kutya vacsorája. De lesz Óriás, Üllői Úti Fuck, Magashegyi Underground, Ian Siegal, Frenk, Hobo és Kaláka is (és még rengeteg minden, pl. Soerii és Poulek, no meg Fluor Tomi… de azt csak a legkitartóbbak láthatják, mert hajnali egykor kezdődik, ma éjjel). A fesztivál szombat hajnalban zárul, a vasárnap a lábadozásé…

A Gödör Klubban, Budapesten a Zene ünnepétől, június 21-étől Szent Iván éjjeléig, azaz 24-éig tart a Víg Végnapjaink Fesztivál, jazz, alternatív rock, akusztikus zene, folk- és világzene szerepel az ingyenes kínálatban.

Balatonfüreden 26-áig tart a Bike Fest, 5 nap alatt több versenyszámban indulnak a bringások.

Lokálpatriótaként és Földes-öregdiákként nem hagyhatom ki: a Liszt-év keretében június 27-én, hétfőn kerül sor a Miskolci Nemzeti Színház Játékszínében a Földes Ferenc által írt „In memoriam Liszt Ferenc” elméleti előadásra.

A kedvencem pedig erre a hétvégére: Levendula Fesztivál Tihanyban! A csodálatos, és hazánkfiai körében sem eléggé ismert őslevendulás köré szerveződött programsorozat június 23. és 25. között zajlik, helyi amatőr művészeti csoportokkal, kirakodóvásárral, kézműves játszóházzal. Fénypontja a levendulaaratás, amelyben mindenki részt vehet!

Egész biztosan ott lennék, ha tehetném! De sajnos nem tehetem, mert a nyár nyári vírust is hozott – a nagyfiam lázas betegen gubbaszt. A teljes influenza-ellenes arzenált be kell vetnem, mert hétfőn indul élete első „ottalvós” táborába a gyönyörű Zselicbe… Muszáj addigra rendbehoznom!

Nektek szép, nyári hétvégét kívánok!

Nóra

Devecsery László: Nyári este

Minden muzsikál!
Csodaszép, csodaszép!
Ágak közt a fészek
pelyhes menedék.
 
Virágok kelyhében
tündérek ülnek,
s csendesen nékünk,
nékünk hegedülnek.

Gazdag Erzsi: Hol van a nyár?

Kati, kató, katibogár,
mondd meg nekem: hol van a nyár?

Ott, hol a fülemüle,
fagyalbokor közepébe,

nádirigó víg sípjában,
patak csobogó fodrában,

búzavirág kék szemében,
ezüsthalak pikkelyében.

Ott trilláz a réti fűben,
egy kis tücsökhegedűben.

Göncölszekér rúdja mellett
csillagökröket terelget.

Zelk Zoltán: Vakáció

Hova menjünk,
milyen tájra?
Hegyre talán,
vagy pusztára?

Folyópartra,
vagy erdőre?
Faluszéli
zöld mezőre?

Lepkét fogjunk,
vagy horgásszunk?
Vagy mégiscsak
hegyet másszunk?

Akár erdő
akár folyó,
Gyönyörű a
vakáció!

A verseket válogatta, és szép nyarat kíván mindenkinek: Zsófi

Nemrégen írtam arról, hogy egy háromfogásos vacsorát is el lehet készíteni egy óra alatt (http://kerjtanacsot.blog.hu/2011/06/09/gyorsan_finomat_2), majd Nóra írt arról, hogy ő hogyan főzi be gyorsan és ügyesen a gyümölcsöket, és az sem olyan nehéz, mint ahogy sokan gondolják. (http://kerjtanacsot.blog.hu/2011/06/14/a_befozes_nem_is_akkora_ordongosseg)

Tegnap eszembe jutott ez a „témakör”, mert megint olyan ebédet főztem, ami a gyerekeim legnagyobb kedvence: egy „erősebb” leves és egy sütemény. A leves ilyenkor bármilyen „húskészítménnyel” készülhet, ezen belül akármi lehet: csirkeleves, zöldséges halleves, gulyásleves, frankfurti leves, kolbászos káposztaleves...de most nem is ez a lényeg, hanem a második fogás, a sütemény!

Ugye ilyenkor nem a sütés a fő atrakció, mert a sütemény az ebéd része, tehát nem akarok többet bajolni vele, mint ahogy egy „rendes” második fogással tenném. A klasszikus torták nem jönnek szóba, és nem is esnének olyan jól egy leves után, mint amikor nagy ünnepi ebédet készítünk, és az ebéd után egy kis szünetet követően jöhet a desszert és a délutánba nyúló családi beszélgetés a kistányér felett!

Szóval gyors édesség kell, és ilyenkor is nagyon hasznos az internet. Kinyitom a „mindmegette.hu” oldalát, és öt perc alatt találok nagyon könnyen elkészíthető recepteket.

A tegnapi például olyan egyszerű volt, hogy elsőre úgy tűnt nekem: ez nem is recept, hanem egy vicc...

A kíváncsiságom viszont sokkal erősebb volt, mint amennyire kételkedtem az eredmény sikerében. Időm is alig maradt már, így nem sokat hezitáltam, hanem megsütöttem a süteményt.

Így készül:

Pikk-pakk túrós sütemény (lusta túrós)

Hozzávalók:

·         25 dkg rétesliszt

·         22 dkg porcukor

·         1 csomag sütőpor

·         10 dkg vaj

·         50 dkg áttört túró

·         10 dkg mazsola

·         1 citrom reszelt héja

·         2 csomag vaníliás cukor

·         2 dl tej

·         2 egész tojás

Elkészítés:

25 dkg réteslisztet összekeverünk 22 dkg porcukorral és 1 csomag sütőporral. A tepsit kivajazzuk 5 dkg vajjal. A por felét egyenletesen beleszórjuk a tepsibe, erre teszünk

50 dkg áttört túrót,

10 dkg mazsolát,

1 citrom reszelt héját és

2 csomag vaníliás cukrot

összekeverve.

A por másik felét rászórjuk a túrós masszára. 5 dkg olvasztott vajjal leöntjük. 2 dl tejet, 2 egész tojással kikeverünk, és ezt is a tetejére öntjük. Előmelegített sütőben 30 percig sütjük.

Nagyon szépen megsült, és hamar elfogyott.

Van egy másik receptem, ami szintén megfelel a követelményeknek, ha gyorsan van szükségünk édességre.

Bögrés süti

Hozzávalók:

·         2 bögre cukor

·         1 kocka margarin

·         1/2 bögre víz

·         4 evőkanál kakaópor

·         1 vaníliás cukor

·         1 bögre rétesliszt

·         1/2 bögre finomliszt

·         1 sütőpor

·         4 egész tojás

Elkészítés:

A margarint felolvasztjuk a cukorral, a vízzel, a kakaóval és a vaníliás cukorral. Amint folyós lesz, egy bögrével félrerakunk, a többit hozzáadjuk a lisztekből, sütőporból, illetve a tojásokból kikevert tésztához. Kivajazott, lisztezett tepsiben, előmelegített sütőben kb. 20-25 percig sütjük. Kivesszük a sütőből, villával sűrűn megszúrkáljuk, és rácsurgatjuk a félretett kakaós masszát. Tetejére kókuszreszeléket szórunk és már kész is.

Én kókusz nélkül készítem, de úgy is nagyon finom.

Végül egy cseresznyés recepttel fejezem be, mert ilyenkor -minden mennyiségben- éljen a cseresznye!

Cseresznyés gríztorta

Hozzávalók:

·         5 dl tej

·         12,5 dkg gríz

·         só

·         1 kg kimagozott cseresznye (mélyhűtött vagy befőtt is lehet)

·         6 dkg vaj

·         1 csomag vaníliás cukor

·         12,5 dkg cukor

·         3 tojás

·         fél citrom reszelt héja

·         7,5 dkg őrölt mandula

Elkészítés:

A tejet egy csipet sóval felmelegítjük (nem kell, hogy forrjon), levesszük a tűzről, és belekeverjük a grízt, hogy duzzadjon.

A vajat habosra keverjük a cukorral, és folytonos keverés mellett hozzáadjuk a vaníliás cukrot, a 3 tojássárgát, a citromhéjat és a mandulát. Hozzákeverjük az alaposan lecsepegtetett cseresznyét és a még meleg tejbegrízt. A 3 tojásfehérjét egy csipet cukorral nagyon keményre felverjük, majd ezt is óvatosan a masszához adjuk.
A sütőt előmelegítjük 180 fokra (légkeveréses nem igazán jó hozzá), és egy kivajazott 26 centis formában kb. 45 percig sütjük a süteményt.

Jó étvágyat!

Zsófi