Kérj tanácsot

Nagyon érdekes dolgokat lehet találni a „youtube”-on. Nemrégen például találtam egy orosz TV-műsort arról, hogyan készült 1979-ben a „Moszkva nem hisz a könnyeknek” című film.

Ez az alkotás sikert hozott a készítőinek, a franciák még a főcímdal szövegét is lefordították a saját nyelvükre, és kint volt a párizsi metróban a film plakátja...A film bejárta egész Európát, de nem csak Európát!

1980-ban megkapta a „legjobb idegen nyelvű filmek” kategóriájában az Oscar-díjat. Vlagyimír Mensov rendező olyan  -akkor már világhírű- kollégákat előzött meg a versenyben, mint a japán Kuroszava, és a francia Truffaut. A mi szempontunkból érdekes információ, hogy Szabó István „Bizalom” című filmjét is megelőzte a „Moszkva nem hisz a könnyeknek”. (Két évvel később, 1982-ben viszont már sikerül győznie Szabó Istvánnak a „Mephisto”-val.)

Ez a sorozat az orosz televízióban a régi szovjet filmek történetéről szól: hogyan készültek, milyen háttérinformációt lehet megtudni 20-30-40 évvel később a filmről, mit gondolnak az alkotók azokról az időkről, és a máról...

A "Moszkva nem hisz a könnyeknek" című filmről is sok érdekes dolgot elmesélnek az alkotók 20-30 perc alatt. Például kiderül, hogy a főhősnő, aki a filmben a modern, független, fejlődőképes vezetőnő megtestesítője, egy emancipált nő, saját autóval természetesen, nem is tudott vezetni.

A főhőst alakító Vera Alentova színésznő nem tudott vezetni, és azzal is gondban volt, hogy pár métert megtegyen autóval, mert ennyi kellett volna a felvételhez, de a gázt és a féket állandóan összekeverte...mígnem egy férfi a stábból elbújt a másik ülésen, és a kezével nyomta a gázt, amikor a filmben elindult a színésznő az autóval.

De a színészeket szembesítették is néhány bakival, mint például azzal, hogy egy autóban ülve, ugyanabban a jelenetben, az egyik férfiszereplő gyűrűje először az egyik ujján van, majd hirtelen a másikon...na de erre mondta maga az érintett: „Nagyon remélem, ezt csak Önök (az újságíró) és még vagy két ember vette észre!”

Ami engem nagyon meglepett a "youtube"-ra feltett műsor nézésekor, az az volt, hogy az öregedő színésznők mennyire egyformák a világ bármely pontján. Lehetnek amerikaiak, magyarok, vagy éppen oroszok, mint jelen esetben, nagyon nehéz feldolgozniuk, hogy öregszenek, és megöregszenek egyszer!

A főszereplő, Vera Alentova a felismerhetetlenségig megváltozott, és első ránézésre rögtön megállapítható, hogy nem az öregedéstől változott, torzult el az arca, hanem a plasztikai sebészeti beavatkozásoknak köszönhetően. De ugyanígy a film másik főszereplője (a történet három nő életét és barátságát meséli el 20 éves koruktól 40 éves korukig!), Irina Muravljova is átesett hasonló beavatkozáson, legalábbis úgy tűnik...

Az egyetlen, aki természetesen viseli a korát, és így felismerhető, a harmadik főszereplő, Raisza Rjazanova.

Szomorú látni, hogy mit meg nem tesz egy nő azért, hogy „szép” maradjon, de azt viszont nem értem, hogy a sok, korábban elrontott arc miért nem elég ahhoz, hogy ezeknek a színésznőknek –a világon bárhol!- elmenjen a kedvük az örök fiatalság „titkának” megfejtésétől.

Itt található néhány fénykép a színésznőkről 1979-ből, amikor a film készült, és így néznek ki ma:

http://krievukino.ucoz.lv/publ/filmas/maskava_asaram_netic/2-1-0-2 (itt még fel lehet ismerni Alentovát és Muravljovát, így ez a kép már elég régi lehet)

Itt Raisza Rjazanova látható egykoron, a csoportképen hátul, és ma.

http://krievukino.ucoz.lv/publ/aktieri/raisa_rjazanova/3-1-0-7

Végül itt egy cikk 2010. februárjából arról, hogy Vera Alentova magán viseli a plasztikai sebészeti beavatkozások „nyomait”, és a képek magukért beszélnek...

http://donbass.ua/news/culture/celebrity/2010/02/01/vera-alentova-plastika-uroduet-so-vremenem-aktrise-stalo-esche-huzhe-foto.html

Megértem a szándékot, de nekem, mint nézőnek, akinek ez a film az egyik nagy kedvencem, elég illúzióromboló Alentovát így látni! Nem öregen, arról szó sincs!!! Hanem szétszabott arccal!!!

Zsófi

(Itt lehet megnézni a TV-műsort, amelyről beszéltem, minden szereplő benne van, akkor és most!)

https://www.youtube.com/watch?v=vb_k26bDjFg&feature=related

https://www.youtube.com/watch?v=2C9Ktn0sosY&feature=related

Egy pszichológusnővel beszélgettem a napokban, és érdekes, de egyben nagyon szomorú tényeket osztott meg velem kedvenc témánkról – hogy miben vagyunk mások, és miben hasonlók mi, nők és a férfiak!

Elmondta: gyerekkorú páciensei között kétharmad a fiúk aránya! Döntően ők küszködnek szorongással, beilleszkedési nehézségekkel… mindazokkal a problémákkal, amelyek óvodás-kisiskolás korban jelentkeznek. Talán azért lehet ez így, mert az elvált családokban a gyerekek az apjuktól távol nőnek fel, hiányzik a fiúknak a férfi-viselkedésminta, a válások tehát jobban sújtják a fiúgyerekeket, mint a kislányokat. A társadalmunkban a hagyományos nemi szerepek felborultak, és a fiúk nehezebben alkalmazkodnak az új helyzethez. Ehhez járul hozzá, hogy az együtt élő családokban is olyan sokat dolgoznak az apák, hogy szinte semennyi idejük sem marad a fiaikkal való önfeledt foglalkozásra. Sokszor az apák hordják a vállukon a családfenntartás anyagi terheit, ez tovább nehezíti, hogy kivegyék a részüket a gyereknevelésből.

Később azonban, felnőve a nők fordulnak sokkal nagyobb arányban pszichológushoz, ha úgy érzik: egyedül nem tudják megoldani lelki problémáikat. A férfiak akkor sem kérik szakember segítségét, ha depressziósak. Inkább egyedül birkóznak meg démonaikkal… Ha megbirkóznak egyáltalán!

Mindenesetre nagyon másképp kezelik a lelki problémákat, mint a nők! A nők önreflektívebbek, tehát hajlamosak jobban átgondolni, hogy mit miért tesznek úgy, ahogy – elemzik saját énjüket, tudatosan keresik a megoldásokat a problémákra. Dolgoznak saját egyéniségükön, lelki egészségükön. Ennek része az is, hogy jóval nagyobb számban vesznek részt pszichoterápián, jól esik nekik beszélgetések során eljutni a megoldásokhoz.

A férfiak döntő többségben a cselekedeteikkel vezetik le a feszültségeiket. De sajnos ez azt is jelenti, hogy ha elviselhetetlennek érzik azt a feszültséget, akkor végleges megoldást keresnek rá. Az öngyilkos hajlamú férfiak nem gyógyszert vesznek be, vagy sütőbe dugják a fejüket – hogy esélyt adjanak a környezetüknek arra, hogy megmentsék őket, mint ahogy a kétségbeesett nők teszik. Az öngyilkos férfiak sajnos azonnal ható „megoldást” keresnek: felakasztják magukat, vagy más, de szintén biztos módszerrel vetnek véget lelki szenvedésüknek. Ők nem figyelmeztetésnek szánják ezt a végleges tettet, hanem lezárásnak.

Hogy egy kicsit oldjam ezt a komor témát, hallgassuk meg a Kispál és a Borz egyik legszebb számát, amely nagyon is témába vág:

„A homlokom hozzád nyomom
A te homlokodhoz az enyém
Nem kell hogy beszélj hozzám
Meg a kóládból se kérek én
Nem kell hogy törölgesd
Valami puhával az arcom
Ne is suttogj mint a szifonnak
A beletekert patron

Annyi hogy csak bent egyedül
Kardozok valami szarral
De majd mindjárt győzök…”

Szeretettel:

Nóra

Szombaton este úgy alakult, hogy egymás után hallgathattam meg a Művészetek Palotájában élőben Bogányi Gergely Liszt-zongoraestjét, és otthon az X-faktor aznapi adását felvételről a tévében. Óhatatlanul adódott némi összehasonlítás.

Na nem a zenei minőségben – ez fel sem merült persze. Kinek jutna eszébe komolyzenét popzenével összemérni? Másra való a kettő, és mindkettőt lehet értékelni a maga helyén. Mint ahogy az ember jóízűen elfogyaszt egy órákon át főzött, több fogásos háziebédet, és aztán annak is legalább annyira örül, ha egy kiváló séf negyedóra alatt rittyent az asztalra egy íz-orgiát – de a házhoz rendelt pizza is nagyon jól tud esni, ha az ember kiéhezett, és nem volt ideje főzőcskézni.

Liszt zenéje más szempontból késztetett összevetésre.

Tudjuk a kétszáz évvel ezelőtt született művészről: Doborjánban jött a világra, a helyi elemibe járt iskolába. „A kottázást magamtól tanultam meg, és sokkal szívesebben gyakoroltam, mint a betűvetést. Kilencéves koromig meglehetősen sok papírt teleírtam hangjegyekkel.” – írja gyerekkoráról. Már kilenc évesen nyilvánosság előtt zongorázott, első bécsi koncertjére még Beethoven is felfigyelt (11 éves volt Liszt ekkor!). Ekkor jelent meg nyomtatásban is első műve. A bécsi udvari karmester olyan sokat kért a tanításáért, hogy szülei nem tudták kifizetni. Ezért először Czerny tanítványa lett, aki a tehetségét látva 1 forintért vállalta tanítását. A következőket írta az emlékirataiba: „Soha nem volt ilyen buzgó, zseniális és szorgalmas tanítványom”. Liszt zeneelméletet is tanult, méghozzá Salieritől. 12 éves volt, amikor a párizsi Conservatoire vezetője, Cherubini elutasította a jelentkezését, mert külföldieket nem vehetett fel – de Liszt szerencsére erre sem hagyta abba a zenélést! Estélyeken játszva keresett pénzt a családja számára, közben magánórákat vett. Párizsból Londonba ment, koncertezett és pénzt keresett. Aztán Párizsban majdnem egy egész évig nem lépett fel, csak komponált és gyakorolt. Később visszament Bécsbe, és „zeneelméletet és ellenpontot tanult” (így írják a lexikonok, de én sajnos nem értek a zenéhez, és nem tudom, mi az az ellenpont…mármint zeneileg). Közben hangversenykörútra indult, ahol megismerkedett Chopinnel, akitől megtanulta a zongorajáték finom árnyalatait.

Nem untatlak tovább benneteket (az amúgy meglehetősen izgalmas és változatos) életútjával!

Négy dolgot szeretnék kiemelni Liszt életrajzából: a zsenialitás mellett a buzgóság, szorgalom, tanulás és szüntelen munka juttatta őt el oda, ahová került: a zenetörténet legmagasabb polcára!

Bogányi Gergely csodás virtuozitással tolmácsolta szombat este Liszt zenéjét. Tulajdonképpen ő maga volt Liszt! De tényleg! Csodálkozom, hogy más híradások ezt nem emelik ki eléggé, de Bogányi még megjelenésében is félelmetesen emlékeztet engem Liszt Ferencre! És ami nem utolsó szempont: a legnehezebb, szinte lejátszhatatlanul bonyolult (mert a virtuóz zongorista Liszt magának komponálta…) zenedarabokat is könnyedén játszotta, nagy élmény volt.

Bogányiról is tudhatunk egyet s mást: ő négy évesen kezdett zongorázni. Hat éves korában különdíjat kapott a nyíregyházi Országos Zongoraversenyen. Ekkor még nem tudott kottát olvasni! Hallás után tanulta meg a darabokat… (Ma sem kottából játszik, tavaly a Chopin-év alkalmából maratoni előadást adott: két napon át játszotta kotta nélkül Chopin összes, szólózongorára írt darabját!) Kilenc évesen pedig megnyerte az Országos Zongoraversenyt! 22 évesen aztán megnyerte a Liszt Ferenc Nemzetközi Zongoraversenyt is... 30 évesen lett legfiatalabb Kossuth-díjasunk.

Bizony, a Liszt-faktor benne is nagyon erősen megvan!

Ámde nem mindegy, hogyan él azzal, amit a Jóistentől kapott. Találtam egy interjúrészletet tőle (az Elite magazinban jelent meg), azt mondja: „Régen a kultúra csak egy szűk réteg számára volt elérhető, ma a média világában azonban sokkal szélesebb körben lehetne terjeszteni. Ezzel szemben az általános tapasztalat az, hogy a média nem tömegkultúrát eredményez, hanem igénytelenséget és testi-lelki rombolást. Egy jól megszervezett csapattal a média bárkiből ismert „sztárt" kreál, aki engedi, hogy személyiségét lerombolják vagy átalakítsák. A baj az, hogy az ilyen show-sztárok, akik nem értéket közvetítenek, sokak számára példaképpé válhatnak, és ezáltal nemcsak az igazi értékek szorulnak háttérbe, hanem egy sivár, igénytelen jövőkép megformálásának részeseivé lesznek.”

A művész nem sajnálja tőlük az ismertséget, csak talán helyettük is érzi a felelősséget, és őszintén sajnálja azokat a fiatalokat, akiknek ilyen példaképeken kell felnőniük.

„Mindenképpen különbséget tennék az ismertség és az úgynevezett sztárság között, ez utóbbit nem szeretem. Jómagam elsősorban a zenén keresztül váltam ismertté, és remélem, másokat is sikerült közelebb vinnem Bach, Mozart, Chopin vagy Liszt világához. Ez az életem és ez a misszióm: a zene szépségét eljuttatni minél több ember szívéhez, ezáltal közelebb vinni őket az igazsághoz. Természetesen örülök annak, ha a koncert után tetszést nyilvánítanak, vagy ha másnap is megismernek, mégis az a legfontosabb, hogy megmaradjunk sztárallűröktől mentes embereknek.”

Eddig az idézet – és akkor itt át is kötnék az X-faktorra. A szombati és vasárnapi adás talán az egyik legnehezebben megemészthető fázis a versenyzők számára: most dőlt el, hogy ki kerül az élő tévéadás-sorozatba. Kiből lesz „ismert ember”, és kiből sztár! Minden, ami eddig történt, csak előválogatás volt.

És újra, meg újra elhangzik a versenyzőktől: „Ha nem jutok be, nem is tudom, mi lesz… akkor vége mindennek. Akkor én nem is leszek énekes! Ez az utolsó esélyem!” – mondják fiatalabbnál fiatalabb emberek. Egy kategóriában vannak csak 25 év felettiek, de sajnos nem csak ők érzik veszett fejsze nyelének művészi pályafutásukat, ha a tévészerkesztők kiszórják őket a rostán… Ugyanezt mondja a 16, 19, 20 éves is.

De vajon miért? Miért érzik úgy, hogy a sikerhez, tehetségük kibontakozásához vezető út csakis a tévéképernyőn keresztül vezethet? Ahol, mint Bogányi is rámutat az interjúrészletben, lerombolják saját személyiségüket (vagy csak egy részét, de akkor is…), olyanná alakítják őket, ami a szerkesztők szerint jól eladható!

A talmi csillogás, a „tüzijáték és nagykoncert” – ahogy az egyik lány megfogalmazta vágyai netovábbját – mindent megér?

És ha napjaink média uralta világában tényleg csak a tévén át vezethetne út a sikerhez – miért adják fel ilyen könnyen? Miért nem mondják azt, hogy ha most nem sikerült – majd gyakorlok, tanulok, dolgozom egy évig, és próbálkozom újra! Idén három, tavalyról újrapróbálkozó lányt is beválasztottak a műsorba, az egyik be is jutott az élő adásba - ez jó példa lehetne a többiek előtt, de nem! Ők csak mondják mind: „Mindennek vége!”

Érdemes eljátszani a gondolattal, mi lett volna, ha Liszt csalódottságában, hogy nem tudta megfizetni az apja a bécsi udvari karmestert tanítónak, feladja a zenélést. Vagy amikor nem vették fel a párizsi konzervatóriumba!

Írjuk le hát még egyszer, mi az, ami a mai fiatalokat is elvezetheti álmaik megvalósulásához – pont, mint Lisztet és Bogányit!

Buzgóság, szorgalom, tanulás és szüntelen munka! Ne akarjátok ezt megúszni, kedves fiatal tehetségek! Akár zseniálisak vagytok, akár „csak” tehetségesek, bele fektetett munka nélkül semmit nem fogtok elérni!

Nóra

Kávéfüggő vagyok, és nagy adagban, tejjel, de leginkább tejhabbal szeretem a kávét, az viszont már teljesen mindegy, hogy melegen, langyosan, vagy jégdarabokkal!

Mostanában olvastam egy kutatásról, ami megerősített abban, hogy nem csak finom ital a kávé, de még hasznos is!

Amerikai kutatók 10 éven keresztül figyelték meg 50 ezer nő egészségi állapotát és kávéivási szokásait...és arra jutottak ennyi év alatt, hogy: azoknál a nőknél, akik legfeljebb napi egy kávét ittak, 15 százalékkal nagyobb volt a kockázata annak, hogy depresszió alakul ki, mint azoknál, akik napi két-három koffeines kávét ittak. Húsz százalékkal csökkent viszont a depresszió kockázata azoknál, akik napi négy kávét, 550 milligramm koffeint fogyasztottak.

Csak a koffeines kávé ivásakor tapasztalták a kutatók ezt a hatást, a koffeinmentes nem éri el ugyanezt...

Azt gondolják, a pozitív hatást az okozza, hogy a koffein megváltoztatja az agy kémiáját, és ez segít elkerülni a depresszió kialakulását.

Ezek után, hogyha számos teendőnk mellett mégis inkább egy csésze kávéra szavazunk, ne legyen lelkiismeret furdalásunk, mert ez mostantól már nem lustaság a részünkről! Szorgos munkát végzünk a jó mentális állapotunk megőrzéséért.

Éljenek a kávészünetek!

Zsófi

Ma október hatodika van, a magyar történelem –sajnos sok hasonló közt is az- egyik legszomorúbb napja! Hogy mi történt, azt tudjuk, az osztrák hatalom kivégeztetett 13 magyar tábornokot 1849-nek ezen a napján, megtorlásul a szabadságharcért, és erődemonstrációként.

Az, hogy ennyi idő elteltével egy történelmi esemény hogyan él tovább a közösség „össztudatában”, mi az, ami az utódokra is hatással van, és erre ők hogyan emlékeznek, hogyan ünneplik meg, jól jellemzi a jelent.

Találtam egy nagyon érdekes elemzést az interneten, ami általános iskolai tanároknak, osztályfőnököknek készült arról, hogy mit is jelent egy 10-11 éves ötödikesnek a mai ünnep. Mit értenek meg a gyerekek az eseményekből, mit emelnek ki, és milyen érzelmeket táplálnak a mai nap iránt.

Mivel ötödikben még nincs -vagy csak nagyon kevés!-történelmi tény a fejükben, ezért innen-onnan felszedett információkból alakítják ki a véleményüket.

Általában beszélnek a hősökről, vértanúkról, de gyorsan kiderül, hogy nem ismerik ezen fogalmak „hátterét”, és nem tudják konkrétan megfogalmazni, hogy mi és miért történt ezen a napon:

„Azért ezt a nemzeti ünnepet választottam, mert ők harcoltak a mi jövőnkért. Ők adták vérüket, hogy mi most szabadon lehetünk. Ők harcoltak a szabadságharc élén, őket végezték ki, mert őket tartották a fő bűnösnek.” (fiú)

„Azon a napon 13 hős halt meg.” (fiú)

„Ezek az emberek feláldozták magukat értünk. Én ezt az ünnepet szeretem, mert emlékezünk a régen meghalt hősökre.” (lány)

„Nekik köszönhetjük a békét. Tiszteljük és becsüljük őket. Bátrak voltak és hősök. Ők is sokat harcoltak a török ellen. Álmos vezér sokat törődött az embereivel. Sajnos, hamar meghalt.” (fiú)

Az is kiderül, hogy a vértanú szó jelentése is nehézséget okoz, nem értik, nem tudják mihez kötni.

„Az én kedvenc nemzeti ünnepem az aradi vértanú. (...) Hasonlít a halottak napjára. (...) Azon a napon 13 hős halt meg. Pl. Szabadságharc, Forradalom és még stb.” (lány)

„Ez az ünnep az aradi vértanúk kivégzéséről terjedt el.” (lány)

„Minden évben október 6-án van az aradi vértanúk, és mi az iskolában mindig megünnepeljük.” (fiú)

„Október 6. aradi vértanúnkon meghaltakat ünnepeltük.” (fiú)

„Az aradi vértanúk a kedvenc ünnepem, mert október 5-én születtem, és ők nem árulták el a hazát, inkább meghaltak érte. Hajnau (!) tábornok kivégeztette őket, mert megőrült.” (fiú)

„Az aradi vértanúkról annyit tudok, hogy tizenhárman voltak, plusz a polgármester [Valószínűleg Batthyány Lajos miniszterelnökről van szó, írja a tanulmány szerzője magyarázatként a kollégáinak]. Szerintem ezek az emberek sokat megtettek a hazájukért és élőhelyükért. Ezek az emberek hazaimádók voltak, szóval, szerették a szülőhelyüket, anyaföldjüket. Családjukat szerethették nagyon-nagyon, de hazájuk is nagy értéket jelenthetett akkoriban.” (lány)

Másoknál a vér szó felidézi -és össze is mossa a mai nap eseményeivel- a vérszerződés fogalmát !

„Az aradi vértanú olyan, hogy vérszerződést csináltak. Mindig ünnepelnek ezen a napon, és mindig látjuk, hogy ünnep lesz ebből. De nem értettem meg, hogy mit csináltak ezen a napon az emberek. Az anyukám mondta, hogy milyen nap ez, és már értettem, hogy aradi vértanút csinálnak. Valamikor szoktunk ott lenni, hogy ünnepeljünk rajta ezen a szép napon. Mindig azt hittem, hogy állandóan ott ünnepelnek, azon a helyen. Azután az ünnep után mindig kiveszek egy Magyarország-zászlót (papírzászló).” (fiú)

„Én nagyon szeretem ezt az ünnepet, egyben azért, mert egy nappal előtte születtem. Ők nagyon bátor emberek voltak, az én példaképeim. Ópusztaszerre elmentünk az osztállyal. Ott megnéztük a nagy kört, és én akkor nagyon jól éreztem magam. Nagyon megszerettem őket. Ekkor jöttem rá, hogy mekkora hősök ők. Minden születésem napján rájuk gondolok, hogy vérüket ontották, hogy mi és az egész Magyarország nyugodtan élhesse a saját életét. Az én véleményem szerint ők a legnagyobb hősök a világon!” (fiú)

„Van valahol egy kép, amin megvan, ahogyan elvágják az erüket, és egy kis tálba ömlesztik bele. Én nem tudom azt, hogy hol található az a kép. Szerintem nem kellett volna elvágni az ereket, mert utána… Volt tizenhárom aradi vértanú. A tizenhárom aradi vértanút kivégezték, lelőtték őket. És ha volt családjuk, nagyon szomorúak voltak. Én nagyon sajnálom őket, de ez így történt. Miért kellett meghalniuk az aradi vértanúknak.” (fiú)

Mit írnak a gyerekek az ünneplésről ?

„Én nem szeretem ezt az ünnepet nagyon. Az iskolában a faliújságon is van. Mi az iskolában úgy ünnepeljük, hogy néhány gyerek föllép más szerepében, és tizenhárom darab gyertyát gyújt mindegyik aradi emlékére. Én azért sajnálom őket.” (fiú)

„Nem szeretem, mert csak állni, csöndben kell maradni. (...) Az osztályból szerintem csak egy-két gyerek szereti ezt az ünnepséget. (...) Sajnálom őket, de nem [a szó be van keretezve] szeretem az ünnepséget, amit az ő emlékükre rendeztek. Azért néha szeretem, mert elmarad az első órából negyed óra. Hát ez az én véleményem az aradi vértanúk emlékére rendezett ünnepről.” (lány)

„Mi az iskolával mindig megünnepeljük. De van egy nagyon rossz benne, az, hogy sokat kell állni.” (fiú)

Igazán akkor válnak személyessé a gyerekek válaszai, amikor arról kell írniuk, hogyan ünnepelnek otthon, és mi a véleményük az ünnepről. Ez így már szociológiai és « társadalomállapot »-felmérésnek is megfelel.

A « rendpárti » megközelítés :

„Énszerintem ennek az ünnepnek sokkal nagyobb tiszteletet kellene adni, mert ők adták meg nekünk a szabadságot részben. Ezért szerintem munkaszünetet kellene tartani, felfedni sírjukat, és kötelező lenne meglátogatni őket, és legalább egy gyertyát gyújtani értük. Aki nem látogatja meg őket, azt nagyon súlyos pénzbüntetésre ítélni, aki többször megszegi a szabályt, egy hónapig börtönbe zárni. Jó lenne, ha a gyerekek is elmennének, mert ők tudnák, hogy kiket öltek meg ártatlanul. Énszerintem ezt kellene tenni.” (fiú)

A fővárosközpontú megközelítés, ami a média hatása, elég sajnálatos módon :

„A tévében mindig október 6-án a Hírek bemutatják, hol és hogyan ünneplik. Legtöbbször Budapesten ünneplik.” (lány)

Vannak, akiknek nem fontos, hogy beszéljenek a családban erről az ünnepről, és vannak olyanok, akik nem beszélnek a történelemről, ahogyan feltehetően másról sem, mert sokat dolgoznak. Sokan viszont fontosnak tartják, hogy megbeszéljék otthon is, mire emlékezünk október hatodikán.

„Mi otthon nem szoktunk erről beszélni.” (lány)

„Mi otthon nem szoktuk megünnepelni, mert nincs rá idő.” (fiú)

„Ezeken a napokon filmeket is szoktak a tévében vetíteni. A papámék is erről szoktak beszélgetni.” (fiú)

„Már tévében is láttam ilyet.” (lány)

„Ezután nem lesz sok olyan ember, mint most, aki szeretné az ünnepeket. Esetleg a karácsonyt vagy azokat, amikor ajándékot kaphatnak.” (lány)

„Amikor lesznek gyerekeim, minden apró részletet el fogok mesélni nekik, és majd mindig kérdezgetnek, elhalmoznak sok kérdéssel.” (lány)

Még azok a gyerekek is, akik szeretik ezt az ünnepet, nagy általánosságban fogalmazták meg, hogy miért is, és csak általában írnak arról, miért szeretnek ünnepelni, mit jelent nekik a nemzeti ünnep.

„Amikor a nemzeti ünnepen vagyok, beleélem magam. (...) Aki beszélget ünnepen, az nem tiszteli az ünnepet, márpedig előfordult a mi osztályunkban, a fiúk szoktak beszélgetni. Szerintem ez nagyon fontos nemzeti ünnep. Visszaemlékezünk az aradi vértanúkra. A felnőttek is sokat elárulnak róla.” (lány)

„Szerintem ez a legjobb nemzeti ünnep. Nekem nagyon húzódik a szívem ehhez az ünnephez.” (lány)

„Nagyon fontos ez az ünnep, mint a többi ünnep is. Nagyon sok ünnep van.” (lány)

„Én speciel szeretem ezeket a hazáról szól ünnepeket. Ez az ünnep sokaknak sokat ér. (...) Sokat jelent ez az ünnep.” (lány)

Én, mint hasonló korú gyerekek anyukája, azt gondolom, hogy a « több » itt még « kevesebb» !

Nem kell bonyolult történelmi összefüggések "unalmas" felvázolásába bonyolódni, hanem inkább kérdezzük ki őket : mit tudnak erről a napról, és milyen fogalomfoszlányok vannak a fejükben.

Ha ezeket tisztáztuk a gyerekekkel, akkor már könnyen helyre lehet tenni a dolgokat a fejükben egy kis magyarázattal arról, kik voltak az osztrákok, mit akartak nálunk, miért nem akartuk mi, hogy nálunk maradjanak, és mit szerettek volna őseink elérni a szabadságharccal, ami sajnos nem sikerült nekik, és miért nem sikerült, ennek viszont mi lett a következménye.

Ha ezeket megbeszéljük öt perc alatt a gyerekekkel, akkor talán elkerülhetjük, hogy a következő iskolai kérdőívre (egy újabb tanulmány készítésekor!) nagy butaságokat írjanak le, ezzel is jellemezve bennünket, felnőtteket.

Kívánok meghitt családi beszélgetéseket a mai napra is!

Zsófi

Itt olvasható a tanulmány:

http://www.osztalyfonok.hu/cikk.php?id=261

Talán butaság, de szükségét érzem, hogy magyarázkodással kezdjem: hogy keveredtem ennek a közismerten erotikus műfajnak egyáltalán a közelébe.

Az úgy volt, hogy a fiam úszóedzésre jár, az uszoda pedig egy épületben van a városi sportcsarnokkal. Néha én is úszom ilyenkor, de általában csak leülök a büfébe olvasni, amíg letelik az egy órás edzés, ám a legutóbbi alkalommal otthon felejtettem a könyvemet. Újságos sem volt a közelben. Nem volt hát jobb dolgom, mint megnézni, miért szólnak olyan jó, dögös zenék a sportcsarnokban teljes hangerővel – gyanakodni csak akkor kezdtem, hogy valami bizarr rendezvénybe csöppenek, amikor vastagon kisminkelt, ám alig felöltözött fiatalok kezdtek szállingózni az öltözőkből, a kapuk fölött pedig mélyvörös tollboák kanyarogtak... Ugyanilyen stílusban volt feldíszítve a tornaterem is: fekete-fehér szatén, és mélyvörös tollboák.

Hamar rájöttem: egy főpróba zajlik épp, a nemrégiben kitalált új sportág, a rúdtánc nemzetközi bajnokságára próbálnak a résztvevők.

Mivel minden ajtó tárva-nyitva volt, beültem a lelátó leghátsó sorába, és ámultam néztem a számomra teljesen idegen világot. Ami a legjobban meglepett: mintha még a résztvevők sem tudnák, pontosan mi is ez az egész!

Hisz ha azt mondom: rúdtánc – mindenkinek a Soprano család által üzemeltetett Bada Bing! sztriptízbár rúdtáncos lányai képzenek meg a szeme előtt (vagy valami hasonló)... És tényleg, jelen volt ez a világ is egy kicsit az egészben.

De közben egy sportcsarnokban voltunk, a versenyzők bemelegítettek (nem! Nem úgy! Ne gondoljatok semmi rosszra! Nyújtó és átmozgató gyakorlatokat végeztek...).

A mikrofon Csisztu Zsuzsa kezében volt, gyakorolta az esti verseny konferálását. Az ő személye akár azt a vonalat is erősíthette volna, hogy ez egy sportrendezvény – hisz Csisztu sportolóként és sportriporterként vált ismertté. Na de az is igaz, hogy egy másik „műfajban" is elhíresült (én a helyében nem biztos, hogy elvállalnám egy ilyen erotika-közeli sportág konferálását, mert ez óhatatlanul felidézi az emberekben azt, amire ő a karrierjéből talán a legkevésbé büszke...)

Ezek után tényleg érdekelt, mi lesz a színpadon! Erotikus tánc vagy sport?!

A lányok szóló versenypróbájáról valószínűleg lemaradtam, mert amikor beültem, épp párosok próbáltak a rudakon. Először két angol lány lépett színpadra – nem voltak félmeztelenek (tréningruhát viseltek), és nem vonaglottak egymáson. Sokkal inkább cirkuszi artistáknak éreztem őket, mint szexmunkásoknak! Érdekes módon, amikor a tévében láttam a rúdtáncbajnokságról szóló tudósítást, épp őket mutatták – és csodák csodája: bohócnak maszkírozva léptek fel! Jó volt tehát a megérzésem, hogy ők artisták, nem valamiféle go-go görlök.

Következett egy ausztrál vegyespáros – egy csinos lány és egy tökéletes izomzatú aboriginál fiú, aki (az utóbbi!) sajnos az egész mezőnyből az egyik legnőiesebb mozgású versenyzőnek bizonyult. Nem tudok megbékélni a táncosfiúk spiccben tartott lábfejével – nézzétek ezt el nekem, de a férfiasság szikráját is nélkülözi ez a mozdulat számomra.

Amikor a szóló fiúk kerültek sorra, akkor is mindössze egyetlen olyan produkciót láttam, ami valamelyest férfias volt... Ő szándékoltan kemény, határozott mozdulatokkal kígyózott a rúdon, a lólengést végző tornászfiúkra emlékeztetett. A többiek, főleg a copfos sellőfiú, és minden más férfiversenyző - azt bizonyították, ez a műfaj nem a férfias férfiaké! (A színpadról lelépve sem a lányok felé fordult a figyelmük, hanem kizárólag egymás felé.)

Végül, egy fél óra szemlélődés után felfogtam, hogy ez az új sportág azért jöhetett létre, mert a társadalmunk végzetesen átalakult. Ötven éve még a gyermekien ártatlan szórakozásra vágytak az emberek: a valódi cirkuszra! Krumpliorrú, csetlő-botló bohóccal, légiesen könnyed artistákkal. Mára azonban a szex annyira központi szerepet kapott mindenben, hogy a szórakoztatóipar is idomult ehhez. A régi vágású artistákból rúdtáncosok lesznek, akik vérmérsékletüknek megfelelően több-kevesebb szexualitást kevernek az alapvetően cirkuszi produkciójukba – és mindezt sport-köntösbe öltöztetik... Végül megfűszerezik egy csipetnyi valódi táncművészettel is! Vagy a szexiparból menekülni kívánó fiatalok váltanak ebbe az irányba – sporttá nemesítik azt, amit egyáltalán nem nemes céllal végeztek addig.

Ebből akár még érdekes, izgalmas egyveleg is kijöhetne – de sajnos nem jön. Az erotikus vonaltól inkább közönséges lesz a látvány, sportnak túl nevetséges a külsőségek miatt (a csillogó sellőfarokba öltözött fiúra emlékeztetnélek benneteket újra...), táncnak kevés, a cirkuszt pedig általában unalmasnak találom... A mozdulatok egyébként elképesztően nehezek lehetnek, félelmetes, ahogy fejjel lefelé pörögnek-forognak, nagyon hajlékonyak és izmosak - de nekem ez nem elég a szórakozáshoz.

Mókásan hangzik, de az egyetlen olyan mozzanat, ami a helyén volt, és kicsit is izgalmasnak találtam: amikor két produkció között előjött két lány, az egyikükön combközépig érő, fekete lakkbőr csizma, tűsarokkal, rövidnadrág, póló. A másik lányon hasonló ruha, de kevésbé feltűnő lábbeli. Valahogy olyan természetesen viselték ezt a felszerelést, és még csak nem is illegették benne magukat! Egyszerűen felkúsztak a két rúdra a színpadon – és egy-egy flanellronggyal komótosan fényesíteni, pucolgatni kezdték a fémrudak felületét...

Fel nem foghatom, mi okból vett fel a takarítólány lakkcsizmát – de eszembe jutott: lehet, hogy nálunk is népszerűbbé válna az ablakpucolás művelete, ha én ilyesmit viselnék közben?!

Nóra

Találtam videót a sellőről:

www.youtube.com/watch

Az ausztrál párosról:

www.youtube.com/watch

...és a fiúk kedvéért egy női versenyzőről is:

www.youtube.com/watch

Ha igazságos akarok lenni, el kell ismernem: videón nézve sokkal izgalmasabbnak és látványosabbnak találtam ezeket, mint élőben. Nyilván a próba-körülmények sokat levontak az élvezhetőségéből... így viszont egészen művészinek tűnik!

Geszti Péter mondott valamit, ami nagyon bölcs, és egyszerű "igazság", sokszor mégsem természetes ez a mindennapjainkban, és nem jut az eszünkbe! 

Elkezdődött megint az X-Faktor. A négy zsűritag: Keresztes Ildikó, Nagy Feró, Geszti Péter, és Malek Miklós, nagyon különböző egyéniségek. Mindenkinek más az erőssége, és éppen ettől lesz eredményes a munkájuk.

Már megvan a legjobb 24 énekes. Nagyon érdekes az a folyamat, amelynek során többezer indulóból eljutottak a legjobb 24-ig. Többször volt köztük nagy vita arról, ki engedhető tovább, ki nem. Ilyenkor mindig jól látszik, hogy ki milyen típusú ember, és mihez ért a legjobban, a mentorok között.

Keresztes Ildikó intuitív, érzelmes, gyakran könnyezi meg, ha tetszik neki, amit hall... 

Feró az életerő, és mindig ő az, aki a legnagyobb kritikát is úgy „szólja be”, hogy vicces, humoros, és nem durva. Még szerethető is.

Malek Miklós füle csalhatatlan, ő ízig-vérig zenész. Akkor nem hall hamis hangot, ha nincs. Éppen ezért félnek tőle a legjobban az indulók, mert „könyörtelenül” meghallja, ki mennyire énekel tisztán, ami egy ilyen versenyben azért nem utolsó szempont.

Geszti Péter meg egy igazi PR-szakember: ért a marketinghez, tudja, mi kell a közönségnek, mire vevő a mai könnyűzenei szakma, ki a sztáralkat, és kiben van meg a hangadottság mellett az is, amire egy előadónak feltétlenül szüksége van.

Engem minden alkalommal meggyőznek ők négyen, hogy képesek kiválogatni a valódi tehetségeket, amihez nem elég annyi, hogy valaki kijön a színpadra és szépen énekel...

Az egyik legszebb hangú fiatalembert nem engedték tovább, mert ízléstelen, giccses, mesterkélt volt a produkciója, és látszott, ez az ember már nem képes fejlődni: hiába a hangminőség, egy X-Faktor paródia fog csak kikerekedni a művészetéből, ha továbbjut. Nem jutott...

Volt viszont három fiú, akiket kiejtettek ugyan a százból, de aztán visszahívták őket, és feltették nekik azt a kérdést, amire nem lehetett nemet mondani: akarnak-e mégis továbbjutni a legjobb 50-be, de csapatként!

Így a fiúk pár nap alatt csapattá alakultak, és megmutatták, hogy milyen, ha tehetséges emberek találkoznak: éppen hogy nem elveszett az egyéniségük és a tehetségük a trióban, hanem sokkal színesebb lett attól, amit enyéniben produkáltak. 

Külön-külön mindhárman kellemes hangú fiatalok voltak, feledhető előadásokkal, de hárman együtt valószínűleg a verseny nagy kedvencei lesznek. Ehhez kellett a négy szakember éles szeme, hogy meglássák, ez a három fiú tud valamit, de ez együtt, sokkal jobban fog nekik menni!

Geszti Péter szerint a "kreatív" matematika úgy működik, hogy egy meg egy az nem kettő, hanem végtelen! Ha két tehetséges ember összetalálkozik, akkor abból sokkal több kreatív energia fog felszabadulni, mintha egyedül próbálkoznának...ha meg többen vannak, még fokozható is a dolog.

Meglátjuk, meddig jut el ez a három fiú, de hogy sokan fognak nekik drukkolni, az biztos!

Itt látható az a dal, amivel a legjobb százba jutottak, amikor még csak a válogatás gyorsasága kedvéért voltak egy csoportban, véletlenszerűen:

https://www.youtube.com/watch?v=HucE4wOQhM0

és itt az, amivel már a legjobb 24-be kerültek egy csapatként:

https://www.youtube.com/watch?v=entW-V33Fks

Zsófi

Elolvastam az októberi asztrológiai előrejelzést, nagyon „érdekes” hónap áll előttünk! Titokzatos hónap jön az asztrológus szerint, egy kis áskálódással és érzékiséggel megfűszerezve. Jól jön majd az őszinteség, beszélgetnünk kell olyan témákról, amelyeket eddig halogattunk...

A hónapban gyakran lesz olyan érzésünk, hogy ki kell mondanunk az igazat, de ne ítélkezzünk elhamarkodva, és próbáljunk a kritikával a megfelelő kereteken belül maradni. Aki viszont bátor, annak meglesz a jutalma, és meg fogja oldani a problémáit.

A Vénusz október 9.-én belép a Skorpió jegyébe, ahol november 2.-áig tartózkodik majd, megtanítva velünk újra a szenvedély érzését, és megérezzük a szeretet erejét is.

A Merkúr is belép a Skorpióba október 13.-án, amelyből adódhatnak kellemetlen helyzetek: az áskálódás és titkolózás odáig vezet, hogy másokat kezdünk el hibáztatni...

A Merkúr és a Vénusz a Skorpióban októberben az ösztöneinket és a vágyainkat teszteli, és azt még, hogy tudunk-e hinni a szeretetben, képesek vagyunk-e elfogadni magunkat és másokat is.

Őszinte beszélgetésekkel visszatalálhatunk saját értékeinkhez, de az „igazi vizsga” október végén, 27.-e és 31.-e között lesz: ekkor ugyanis megérthetjük, mennyire vagyunk közel önmagunkhoz.

Akit a saját jegyének a horoszkópja is érdekel, annak ajánlom az előrejelzés folytatását a www.divany.hu-n.

Reméljük, az idő is kellemes lesz a saját lelkünkhöz és belső értékeinkhez való visszataláláshoz!

Szép októbert kívánok!

Zsófi

Biztos sokan hallottátok már ezt a jó tanácsot  - akkor szokták elsütni, amikor egy fiatal felnőtt épp eldönteni készül, hogy milyen messzire telepedjen le a szüleitől. Lássuk, miért fontos ez a tanács!

Zsófi tegnapi cikke az anya-lánya kapcsolatot elemezte (kerjtanacsot.blog.hu/2011/09/28/nok_anyak_lanyok), én pedig találtam egy érdekes cikket egy ide vonatkozó kutatásról.

A Michigani Egyetem vezető pszichológusa, Kira S. Birditt a szülők és felnőtt gyermekeik közti súrlódásokat vizsgálta. 474 szülőt vizsgáltak, és az ő önálló életet élő gyermekeiket – vizsgálati feltétel volt, hogy maximum 80 kilométeres távolságra éljenek a szüleiktől. (Ez szerintetek még papucsos távolság?)

Az eredmények azt mutatták: a legtöbb esetben a szülők negatívabbnak ítélték meg a kapcsolatot, mint a gyerekek! Ezen belül pedig a lányos szülők sokkal rosszabbnak ítélték meg a felnőtt lányaikhoz fűződő kapcsolatot, mint a fiús szülők a fiakkal való viszonyt. Emellett a felnőtt gyerekek (fiú és lánygyermekek egyaránt) az anyjukhoz fűződő viszont rosszabbnak ítélték meg, mint az apjukkal való kapcsolatukat.

A legtöbb konfliktus abból adódott, ha a két generáció életvitele és életfelfogása gyökeresen eltért egymástól, vagy ha a szülők kéretlen jótanácsaikkal folyton bele akartak avatkozni a gyermekeik életébe.

Ezért persze leginkább a gyerekek orroltak meg a szüleikre… És elsősorban a lányok, az anyai beavatkozásra!

A szülők legtöbbször akkor ítélték meg „problémásnak” a felnőtt gyerekeikhez fűződő kapcsolatukat, ha elégedetlenek voltak a gyerek karrierjével, pénzügyi függetlenségével, családi állapotával…

További fontos konfliktus-forrás a látogatások gyakorisága… A szülők keveslik a figyelmet, amelyet a felnőtt gyerekeik rájuk fordítanak. Ezen kívül vitákat eredményez, hogy a gyerekek kommunikációs stílusa eltér a szülőkétől. A gyereknevelés elvi kérdései és gyakorlata – nem meglepő! – komoly vita-forrásnak bizonyult.

Furcsa módon a feszültségek nem szűntek, sőt – erősödtek, ahogy a gyerekek egyre idősebbek lettek! Pedig azt hinné az ember, hogy idővel a szülők elfogadják, hogy felnőttünk, és kisimulnak a meglévő ellentétek! De sajnos nem így van.

Márpedig ezek nem kis problémák. Ugyanez a kutató egy másik vizsgálattal azt is kimutatta: a szülők mentális egészségi állapotát nagy mértékben befolyásolják a felnőtt gyerekeik. Ha csak egy olyan gyermekük is van, akinek szerintük rendezetlen a magánélete, az életmódja – az bizony negatívan hat a szőlők stressz-hormon szintjére, és ezáltal az egészségére! Még akkor is, ha a többi gyerekük sikeres, és olyan életet él, amellyel a szülei elégedettek.

És még egy nagyon fontos kutatási eredmény: ha a szülők és felnőtt gyermekeik nem foglalkoznak a problémák megoldásával, hanem a szőnyeg alá söprik azokat – az hosszú távon kiélezi a konfliktusokat! Minél nagyobb és minél régebbi a konfliktus, annál kevésbé valószínű, hogy meg tudják oldani felek…

Az viszont kifejezetten jó hír, hogy a kutatási eredmények szerint a legtöbb esetben mind a szülők, mind utódaik megpróbálják figyelembe venni a másik fél szempontjait, megérteni a másik eltérő felfogását a vitás kérdésről. Egyszóval: többnyire mind a szülők, mint a felnőtt gyerekeik tudatában vannak annak, hogy milyen fontos rendbetenni a kapcsolataikat!

Nóra

Ugye van egy szép magyar mondás: "Nézd meg az anyját, vedd el a lányát!". Amilyen az anyja, olyan a lánya! Ez egy kiindulópont, és kapaszkodó is lehet minden férfi számára egy komoly kapcsolat kezdetén!

Az anya-lánya kapcsolat elemzése könyvtárakat tölt meg, mert annyira összetett és bonyolult. A lányok általában "lázadnak" az anyjukkal szemben, de az anyjuk az első számú nő is az életükben, a "MINTA".

A tapasztalat azt mutatja, hogy a nők sokkal elfogadóbbak a kapcsolat mélységétől függetlenül a férfiakkal, legyen szó osztálytársról gyerekkorban, apáról és fiútestvérről, majd később fiúgyerekről a családban, vagy egy férfi kollégáról a munkában, de még a politikusokkal is így vannak a nők. Ettől függetlenül mégis a saját nemünkkel vagyunk a legmélyebb viszonyban, bárhol legyünk is, de ez viszont nem jár problémamentesen, kritika és rivalizálás nélkül!

Már az óvodában, amikor a fiúk még fel sem figyelnek -mert nekik ez nem fontos!- a közösség szövevényes kapcsolatrendszerére, a lányok már "fúrnak-faragnak", "cikizik" egymást, időnként lobbiznak egymás mellett vagy éppen ellen, vagy esetleg kiközösítenek valakit egymás közül!

Éppen pár napja mesélte egy kedves ismerősöm, hogy állandó gond náluk most a 12 éves lánya „se vele, se nélküle” kapcsolata a barátnőjével: szinte születésük óta egy közösségbe járnak, baráti viszonyban vannak, de időnként teljesen egymás agyára mennek.

Pontosabban a másik lány -aki nem veszi észre, hogy időnként békén kellene hagyni a barátnőjét- megy az ő lánya agyára. Most az a legnagyobb problémájuk otthon, hogy a barátnő miért akar cserkészetre és gitárra is járni, amikor idáig legalább ott volt egyedül ismerősöm lánya.

A nők már csak ilyenek: szeretjük egymás, soha úgy nem nyílnánk meg egy barátunknak, ha férfi, mint egy barátnőnknek, mégis állandó napirendi pont az erőviszonyok felmérése és újra értékelése. Nem beszélve arról a helyzetről, amikor egy férfi lép be a képbe, és ki kell alakítani az új "sorrendet"!

Erre példa, amikor a női munkaközösségben férfi a főnök. Ez például a Szovjetunió „emancipált” társadalmában természetesen így volt. A nők megszakadhattak a traktoron, a szövödében, a fonodában, a cementgyárban, mindenhol, mert a háború után évekig nem volt elég felnőtt férfi, de a főnök mégis férfi volt!

Ha elolvassuk a „Csendesek a hajnalok” című kisregény, ami a háború idején játszódik a hátországban, és egy női légvédelmi alakulatról szól, még ott is azt látjuk, hogy a kis női csapatnak egy –a frontról már kiöregedett- férfi a parancsnoka.

Egy férfi ismerősöm így fogalmazta meg a munkahelyén uralkodó viszonyokat, ahol sok nővel kell együtt dolgoznia: „sok a macskaenergia!”. Ránk nézve, nőkre, ez egy cseppet sem fényes vélemény, de ha elgondolkozunk ezen a kijelentésen, akkor igazat kell adnunk annak, aki ezt így fogalmazta meg. Bizony sok nő együtt, egy munkahelyen, nem mindig telitalálat!

Visszatérve az anya-lány kapcsolathoz! Egy lány mindig feltétel nélkül elfogadja az apját, ha az nem ad okot az ellenkezőjére. De az anyját mindig kritikus szemmel nézi, mert érzi: egyformák! Ő is tudja majd azt, amit az anyja, csak fel kell hozzá nőni először. Persze ezt egy kicsi nem fogalmazza meg tudatosan, csak érzi.

Amikor elkezd cseperedni a kislány, és elkezd nővé válni, akkor még sokkal több okot talál arra, hogy az anyja személyiségét górcső alá vegye. Ez kell ahhoz, hogy egészséges felnőtt női személyiséggé váljon. Egy támpont ahhoz, hogy ő milyen nővé szeretne válni: mi az, ami az anyjában megvan, és tetszik, lemásolandó, és mi az, amit hiányol, de jó lenne beépíteni a maga életébe.

Éppen így vannak vele az anyák is: a fiúgyerekekkel elfogadóbbak, a lányokkal kritikusabbak. A legérdekesebb példa erre a muzulmán anyák nevelési elve, miszerint saját maguk tanítják meg a lányoknak, hogy a fiúk „értékesebbek” a társadalomban, hogyan kell alázattal elfogadni a letakart arcukat, és hogyan kell mindenben alárendelni magukat a férfiak akaratának, legalább is a társadalomban.

Merthogy azt mondják hozzáértők, nagyobb "zsarnok", és nagyobb "vezér" nincs, mint egy muzulmán nő a családjában. Tudja a helyét a társadalomban, de otthon is! Tudja, hogy a hagyományok, és a szokások megkívánják tőle nyílvánosan az apja, férje és fia iránti teljes alázatot, de azt is tudja, hogy a családja rá épül, nélküle nem működik, és ennek megfelelően viseli magát otthon...

Egy kedves ismerősöm mondta, amikor a fia és a lánya szinte egyszerre lettek felnőttek, és kezdtek kapcsolatot a másik nemmel: „Mondom a lányomnak, hogy menjen már férjhez, nehogy a végén vénlány maradjon!....A fiam? Van barátnője, de nem illik hozzá! Meg is mondtam neki, ne fűzze már be az első nő, aki az útjába kerül...”

Általában így van ez: a lányom menjen férjhez hamar, majd úgy is tudja, hogy kit válasszon, de a fiamat nem engedem oda "akárkinek"! Csak azt felejtik el gyakran az anyukák, hogy az ő lányuk is egy „akárki" a jövendő anyós számára, első pillantásra. Ezen el kell gondolkozni, amikor az ember a fiát félti a "nőcskéktől"!

Másik fontos tény még az anya-lány kapcsolatban, hogy az anyukák kritikusak a lányaikkal a háztartási ismeretek terén is, és ez sok konfliktusnak a forrása: a lányoknál egy anyai vizit kényszeres megfelelési vágyat okoz...

Ha jön a mama látogatóba, a család tudja, pár nappal előtte már se éjjel, se nappal, megy a csutakolás, hogy a mama mindent rendben találjon: élére vasalva minden, ha sikerül, megfőzve három napra a teljes ételsor előre, szőnyegrojt kigubancolva, a gyerek szekrénye kitakarítva, hadd ne soroljam tovább!

Anyánk hivatalos vizitje alatt a teljes napirend átalakítva, számítógép kikapcsolva, vagy pihenő üzemmódra állítva! Van olyan barátnőm, akit bármikor el lehet érni az interneten, kivéve, ha meglátogatja az édesanyja...mert a mamák régimódiak, nem szeretik a "lazsálást", mert egy „rendes” asszony nem lazsál! Nekik pedig a számítógép leginkább semmittevésre alkalmas eszköz. Régen az volt a lusta asszony, aki a háza előtt a kispadon ült naphosszat, ma az, aki a számítógépénél. Így alakul át a világ!

Erre mondta a barátnőm azt, hogy megmondta az anyukájának, bizony ő így pihen, így él társadalmi életet, hogy napi 1-2 órát csetel a barátnőjével. Régen is beszélgettek, pletykálkodtak ennyit a nők, csak nem virtuálisan, hanem boltban, piacon, fodrásznál, munkahelyen, utcán, játszótéren, mindenhol. Ma már rohanunk, nehéz randit, találkát egyeztetni a barátokkal, de ettől még jókat lehet velük beszélgetni legalább az interneten.

Tudom, ez nem a legjobb módja kommunikációs igényeink kielégítésének, egy kávéház sokkal jobb lenne, de reggel 7-kor, vagy este 11-kor, egy hálóingben, elég nehéz leugrani a kávéházba, míg "rákattintani" a barátainkra remekül lehet.

Üzenem a szigorú anyukáknak, hogy legyenek kevésbé szigorúak a „nagylányaikkal”, és ne utálják annyira a számítógépet, mert a "hiba" nem a "készülékben" van! 

Szeretettel: Zsófi

Több kedvencem is van a hetvenes években készült szovjet filmvígjátékok közül. Egy ilyen film DVD-je „valahogy” előkerült mostanában a polcról. Mivel véletlenek nincsenek, így leültem, és megnéztem a filmet! (Ezúton is köszönet érte barátnőmnek, akitől ajándékba kaptam néhány évvel ezelőtt a DVD-t.)

A filmet 1975.december 31-én mutatta be az orosz TV1, és sem az alkotók, sem a televízió vezetői akkor még nem gondolták, hogy a fenyőállítás (amit az oroszok az év utolsó napjára időzítenek), a pezsgő, a kaviár, és a „fővárosi saláta” (http://kerjtanacsot.blog.hu/2010/03/09/orosz_hussalata_1)  mellé új hagyományt teremtenek szilveszter estére.

Azóta ugyanis minden év utolsó napján műsorra kerül ez a film Oroszországban, nagyon hasonlóan az USA-ban közkedvelt „Az élet csodaszép” című filmhez, amely hagyományos karácsonyi filmprogram arrafelé. (Még a karácsonyi filmekbe is beleírják gyakran, hogy valaki éppen ezt a filmet nézi a TV-ben, és a könnyeit törölgeti.)

Nincs ember Oroszországban, aki ne idézne pár mondatot azonnal a filmből, ha meghallja a címét, ami már magában is sokat sejtet: „A sors iróniája! avagy élvezd a fürdőt!”

A legismertebb idézet az, amit a főhős ismételget a filmben számtalan alkalommal, hogy megmagyarázza, mi is okozta a „bajt”: „Tudja kérem, az úgy volt, hogy nekünk a barátaimmal az a szokásunk, hogy minden év december 31-én elmegyünk a fürdőbe!!!”

Számos generáció nőtt úgy fel, hogy nem csak megnézte a filmet december 31-én, hanem előtte valóban elment a fürdőbe! A film több hagyományt is teremtett. Na de mi lehet a titka?

A történet nagyon banális, de nagyon romantikus, és mindemellett még társadalomkritika is, ami 1975-ben, a brezsnyevi Szovjetunióban elég nagy teljesítmény volt egy vígjátéktól!

A főhős Zsenya, egy 36 éves orvos, aki szereti a nőket, de végre úgy dönt, hogy megállapodik, feleségül veszi barátnőjét. Készülnek a szilveszter estére, megbeszélik, hogy valami fontos el fog hangzani este a férfi részéről, a lány már nagyon boldog, várja a lánykérést.

A vőlegény-jelölt, szándékai komolyságát bizonyítandó elmeséli, hogy volt már ilyen helyzetben, amikor úgy gondolta, hogy meg fog nősülni, de a döntés előtt annyira megijedt, hogy mostantól minden nap a nő „képét” kell majd néznie, hogy ijedtében meg sem állt Leningrádig. De ez most nem olyan, bizonygatja szerelmének, ő megkomolyodott. Most van egy kis dolga, mondja, de este találkoznak, és megünneplik az év utolsó napját együtt.

Ekkor elmegy a fürdőbe, mert ugye tudjuk, ez a barátaival egy hagyomány már, és ott sikerül úgy megünnepelnie a négy férfinak a közelgő esküvőt, hogy a végére „elfelejtik”, kinek kellene elérnie az esti leningrádi gépet...

Ketten elalszanak, ketten meg közben eldöntik, hogy a két alvó közül ki az, aki Leningrádba kell, hogy jusson, és bizony Zsenyára esik a választásuk, a másik barátjuk helyett!

A főhős teljesen részegen meg is érkezik Leningrádba, közben tanúi lehetünk a szovjet szocialista erkölcsi törvények egyikének: egy részeg embernek mindenki ismeretlenül is segít! Zsenyát felteszik a gépre, majd leveszik onnan, kivonszolják a reptérről, ott nagy nehezen beszáll egy taxiba, és kinyögi a saját címét.

A moszkvai lakcímével megérkezik Leningrád ugyanolyan nevű utcájába, ott egy ugyanolyan lakótelep áll, ugyanazzal a háztípussal, és azzal a lépcsőházzal, mint a fővárosban. Amikor felér a saját lakásának hitt lakáshoz, még a kulcs is nyitja az ajtót, és a bútorok is hasonlóak, persze még rendetlenség is van, mint nála, mert ő is, ahogy ennek a lakásnak a tulajdonosa is, éppen a napokban költözött be új otthonába. „Érdekes” és „véletlen” egybeesések ezek az egyenlősítő, és szabványosító Szovjetunióban, ahol a fő cél a szovjet „embertípus” kialakítása volt.

Innen már jön a romantika, meg a vígjáték: doktorunk lefekszik a kanapéra, de alig alszik egy kicsit, megjön Nágya, a lakás tulajdonosa, aki szintén harmincas, tanárnő, és még hajadon!

Szép lassan kiderül, hogy mi történt, mindketten igazat állítanak a címüket illetően, csak két különböző városról beszélnek...

Zsenya lassan kijózanodik, Nágya öregedő –de komoly állást betöltő- vőlegénye megérkezik többször is, de mindig elrohan, mert a tanárnő nem hajlandó kitenni a fagyra az idegent, aki ugye a szilveszter éjszaka miatt nem tud azonnal hazautazni, reggelig kell várnia. Az éjszakát végig beszélgetik, énekelgetik, kiderül, hogy mindketten félnek a magánytól, és nem igazán szerelemből döntöttek a párjaik mellett, hanem mert kellene már család mindkettőjük életébe.

Reggel hazarepül a főhős, de mire végre elaludna a saját ágyában, megérkezik Nágya, és boldog a vég! Megtalálták az igazit, jöhet az életreszóló boldogság! Hisszük mi, nézők!

Nágyát egy lengyel színésznő, Barbara Brilszka alakítja, aki ezzel a filmmel egy csapásra nagyon népszerű, és elismert lett a Szovjetunióban. A kort jellemzi az, ami ezután következett: a szovjet siker hatására a saját hazájában, Lengyelországban „munkanélkülivé” vált. Nem kapott szerepeket, viszont többször megfenyegették.

A filmben elhangzó dalok is népszerűvé váltak azonnal, és önálló életet kezdtek. A főhősnő énekszinkronhangja az akkor még csak 26 éves kezdő énekesnő, Alla Pugacsova lett, aki ezt követően az egyik legismertebb és legelismertebb orosz énekesnővé vált.

A film évtizedek óta tartó töretlen sikerén felbuzdulva 2007-ben elkészítették a folytatást, ami szinte ugyanez a történet, de egy nagy svédcsavarral!

Az elején kiderül, hogy hiába volt a nézők optimizmusa, a szerelemből nem lett házasság, Nágya mégis csak hazautazott Leningrádba, és feleségül ment Ippolithoz, a komoly és megbízható „elvtárshoz”. Született egy lányuk, akinek van egy nagyon komoly udvarlója, és hogy ne maradjon ki a társadalomkritika most sem, az udvarló mai, modern, orosz üzletember hatalmas autóval, a legdrágább divatházak ruháiban, és telefonhallgatóval meg mikrofonnal a fején, amibe a legdrámaibb párbeszédek közepén elkezd egészen másról beszélni, ha éppen hívja valaki.

Ezzel teljesen komikussá és hihetetlenné teszi a jelenetet, de mai korunkra nagyon jellemzővé is, amikor sorsszerű szerelmi párbeszédekben egyszer csak megszólal így: „Nahát! Szervusz! Mi a helyzet? Igen, rendben van!”...

Most is megérkezik egy moszkvai részeg, aki azt hiszi, otthon van. Természetesen ez a doktor fia, ki is lehetne más, aki ugyanolyan bohém ellenpontja a „komoly” üzletembernek, ahogy apja volt egykoron a „karót nyelt” elvtársnak.

Megérkeznek a „szülők” is, ugyanazok a színészek a filmben, mint 1975-ben, ez is nagyon érdekessé teszi a folytatást.

Hogy hogyan fejeződik be a történet, azt nem tudom, de el sem árulnám, hátha egyszer hozzánk is eljut a film...

Kellemes őszi napot kívánok mindenkinek!

Zsófi

P.S. Itt lehet meghallgatni a két főszereplő előadásában a film legszebb dalait.

https://www.youtube.com/watch?v=WYXYHhjRbY8&NR=1

https://www.youtube.com/watch?v=plhuFzMDN-U&feature=results_main&playnext=1&list=PLDC60850E58BACC2B

https://www.youtube.com/watch?v=yvgCUZOXY-A&feature=related

Az eljegyzésről szóló cikkhez érkezett Szavaa hozzászólása, többek között arról, hogy az ő generációja már nem rózsaszín szemüvegen keresztül nézi a szerelmét, hanem sajnos azt is meglátja a másikban, hogy mi fogja megváltoztatni 20-25 év múlva… És hogy ez mennyire megnehezíti, hogy elköteleződjünk a másik mellett.

Nem először hallom ezt, érdemes beszélni róla! Mert nagyon sok kapcsolati válságban, és nagyon sok válás során is előkerül ez a jól ismert szemrehányás: „Úgy megváltoztál!”…

De tényleg válóok-e az, hogy a másik ember megváltozik mellettünk az idők során?

És egyáltalán: létezik-e olyan személyiség, amely semmit sem változik, miközben újabb és újabb élethelyzetekbe kerül, új tapasztalatokkal gazdagodik?

Szerintem ilyen nincs. Mindenki más lesz negyvenévesen, mit volt kamaszkorában, és huszonévesen. Szerencse, hogy más lesz! Mert nagy teher a környezetének az az ember, aki felnőni képtelen, aki görcsösen ragaszkodik saját korábbi énjéhez.

A változás ugyanis fejlődést is jelent! Még akkor is van fejlődés, ha a felszínen esetleg főleg negatív irányú változások tűnnek fel az adott ember környezetének.

Amikor kiválasztjuk a párunkat, akkor igyekeznünk kellene elvárások helyett elfogadással fordulni hozzá. Holtbiztos ugyanis, hogy ha egy nagyon konkrét elképzeléssel indulunk a házasságnak – elképzeléssel arról, hogy milyen LEGYEN  a másik ember a következő 20-30 év során -, akkor csak csalódhatunk!

Ha viszont kellően megismertük őt, akkor tényleg, ahogy Szavaa is írja: látni fogjuk, vajon mivé LEHET ez az ember a következő évtizedek során. De ezt nem valami súlyos teherként kell felfogni, hanem a lehetőségeket kell benne meglátnunk, meg kell előlegeznünk neki a bizalmat, elhinni róla, hogy a változásai fejlődéssel járnak majd!

És ami még fontosabb: segítenünk kell neki abban, hogy fejlődhessen! Nem lebéklyózni őt egy adott állapotba, és nyafogni, ha ő előre szeretne lépni – hogy „miért nem vagy már olyan, mint az elején…?”. Ez rettentően visszahúzó tud lenni, és az ilyen súlytól mindenki igyekszik szabadulni. Ha az én személyiségem egy természetes változáson, fejlődésen megy át, akkor nem akarom azt hallgatni állandóan, hogy „régen jobb voltál”.

Egy párkapcsolat akkor lehet igazán jó, ha ezt mindketten felfogják a mássikkal kapcsolatban. Ha segítik egymás lelki-szellemi fejlődését, gyarapodását. Ha nem élik meg elviselhetetlen tehernek a másik megváltozásának folyamatát, hanem inkább egy izgalmas útnak tekintik, melyen együtt kell végigmenni.

Szerintem nincs is izgalmasabb az életben, mint olyan közel kerülni egy másik személyiséghez, hogy beleláthatunk a lelki folyamataiba, részt vehetünk benne!

Ennek érdekében nagyon oda kell figyelni a párunkra, meg kell próbálni megérteni a mozgatórugóit, s ha magunktól nem értjük, mit miért csinál úgy, ahogy – akkor meg kell kérdezni! Beszélgetni kell, a saját belső folyamatainkat megosztani a másikkal, és akkor cserébe ő is jobban megnyílik majd. Törődni kell egymással. Ahogy Zsófi írta az eljegyzés-cikk hozzászólásai közt: igenis a szeretet azt jelenti, hogy nagyon jó adni a másiknak! Figyelmet, időt, munkát, türelmet. Elfogadást.

Mi, nők, ezt manapság hajlamosak vagyunk elfelejteni. Elvárásaink vannak, csak kapni akarunk… Pedig ha többet adnánk, akkor azt a páratlan élményt nyernénk el cserébe, hogy menedék leszünk a férfinak, megint csak Zsófi szavaival: mi leszünk az otthon melege!

Nóra

P.S.: Kaptam egy erős kritikát – nem itt, a blogon, hanem egy facebook-bejegyzésben, miszerint ítélkező mindaz, amit írok… amolyan „majd én megmondom a tutit” jellegű. Márpedig nem lenne szabad beleszólnom, hogy ki hogy éli az életét, kinek mit kellene tennie.

Gondolkodtam, hogy reagáljak-e rá. Erre jutottam: talán nem vált mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy ez egy vélemény-blog. Amit itt leírunk, Zsófi meg én, az a mi kettőnk, világról akotott véleményét tükrözi. Ha egy ismerősünk történetének ürügyén a párkapcsolatokról írunk pl., akkor nem csak azért írunk, hogy „pletykálkodjunk” – hanem mert van véleményünk az esetről. A véleményünk leírása pedig nem ítélkezés, és nem hisszük azt, hogy zsebünkben a bölcsek köve! Bárki lehet más véleményen, és örülünk, ha azt meg is osztja velünk. Mert a jó beszélgetésekkel jót teszünk magunknak, egymásnak, a világnak. Tuti megoldások nincsenek. De ha csak egy olvasó is hasznosnak találja azt, amit én a saját véleményemként leírok, akkor már megérte! Sőt – ha senki nem hasznosítja, csak én – azzal, hogy leírtam - , akkor is megéri.

Bocsássátok meg ezt a „szerkesztőségi megjegyzést”!

Weöres Sándor

Szüret után

Legények:
Kürtös pogácsa, füstölt szalonna
Itt van rakásra, díszlik halomba.

Lányok:
Minden kopasznak jut hajnövesztő,
Minden ravasznak egy nyírfavessző.

Legények:
Minden leánynak füstös kemence,
Minden legénynek tág-öblű pince.

Lányok:
Minden leánynak szép rózsa, szegfű,
Minden legénynek hátára seprű.

Tóth Árpád

Szeptemberi szonett

Szeptember szép szultánja, Ősz, pompás, buja zsarnok,
Már vár a hódoló táj; a zöld és elviselt
Kaftánú bús tuja mind furcsa dervised,
Mind mélyen hajladoz, s halkan imázva mormog.

Sárga selyemben várnak a szép, hervatag ormok,
Rabnők, kiket elgyötresz, s kik engedelmesek;
S te jössz, puhán s pompázón, s gyűrűfényes kezed
Aranyos reflexétől a tiprott fű is csillog.

Ki gőggel és egykedvűn, de fénylőn s mégis áldva
Ölsz meg mindeneket, hervadás padisáhja,
Köszöntelek e szirtről, leghívebb dervised.

Hatalmas úrkezed ereszd vállamra keggyel,
S ha térdre tör hűs súlya, szólj halkan: most eredj el,
S átkos, dús ajándékul az őszi bút vigyed.

Paul Verlain

Őszi sanzon

Ősz húrja zsong,
jajong, busong
a tájon,
s ont monoton
bút konokon
és fájón.

S én csüggeteg,
halvány beteg,
mig éjfél
kong, csak sirok,
s elém a sok
tűnt kéj kél.

Óh, múlni már,
ősz! húllni már,
eresszél!
Mint holt avart,
mit felkavart
a rossz szél...

(Tóth Árpád fordítása )

Ady Endre

Párisban járt az Õsz

Párisba tegnap beszökött az Õsz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rõzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Õsz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hõkölt belé
S Párisból az Õsz kacagva szaladt.
Itt járt s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögõ lombok alatt.

József Attila

Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között
kaparásznak az őszi ködök,
a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,
de szuszogó mozdonyról álmodik
a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb
tollászkodik és hosszan elborong.
A kövön nyirkos tapadás pezseg.

Batyuba szedte rongyait a nyár,
a pirosító kedvü oda már,
oly váratlanul, ahogy érkezett.

Ki figyelte meg, hogy, mig dolgozik,
a gyár körül az ősz ólálkodik,
hogy nyála már a téglákra csorog?

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,
de nem hittem, hogy itt van, ily közel,
hogy szemembe néz s fülembe morog.

Kellemes őszi vasárnapot kívánok!

Zsófi

Szeptember 23-án a Nap átlépett a Szűz-jegyből a Mérlegbe, ami mindenkire hatni fog.

Előrejelzések szerint könnyedebb és lazább időszak köszönt be. Ugye a Szűz-jegy munkamán hatása után -amikor mindennel haladni akarunk, minden részletre figyelni próbálunk, és eredménycentrikusság hatalmasodhat el rajtunk-, a Mérleg más szelek szárnyán érkezik!

Ilyenkor jön el a társadalmi és társasági életünk felfrissítésének ideje. Szinte mindegy, hogy egy üveg bor és a szerelmünk társaságában élvezzük az életet, vagy zajos társaságba pottyanunk, ez az időszak az örömökről és az élet szeretetéről szól.

A Mérleg-jegy egyenességre törekszik, és igazságos. Lehet, hogy emiatt időnként a döntőbíró szerepében találjuk magunkat, vagy egy döntésnél minden szempontot figyelembe akarunk venni, át akarunk gondolni, és emiatt nehezebben jutunk egyről a kettőre. Amikor viszont meghozzuk a döntést, az eredmény mindenki számára kedvező lesz.

Ami még hatással lehet ránk mostanában, az az, hogy a Mars szeptember 19-én belépett az Oroszlán jegyébe, majdnem két hónapra. A Nap „mérlegi” hatása mellett ez is azt erősíti majd, hogy jókedvűen örüljünk az életnek.

Németvölgyi-Nagy Renáta asztrológus szerint a hónap utolsó napjai hozhatnak feszültségeket, nem várt nehézségeket. Szeptember 29-én Vénusz-Szaturnusz együttállás lesz, ami valaminek a lezárását jelentheti, és érzelmi stresszt okozhat.

A bolygókon túl ne felejtsük el azt sem, hogy most már -időjárástól függetlenül- beköszönt az ősz, egyre rövidebbek lesznek a nappalok, és a hosszabb estékkel több időnk marad átgondolni az év eddigi eseményeit, és felkészülni az utolsó negyedre.

Kívánok kellemes őszi napokat, és gazdag szüretet a borvidékeknek!

Zsófi

Huszonéves unokahúgom mesélte, hogy barátai, akik 3 éve egy párt alkotnak, és 27 évesek – eljegyezték egymást. Ez még önmagában nem nagy hír, de a reakciók mégis érdekesek.

A baráti kört meglepte a hír. Vajon miért? Egy három éve együtt járó, harminchoz közelítő pár esetében miért meglepő, hogy el akarják kötelezni magukat? Nagy pletykaáradat indult meg – kikérdezték a lányt, kikérdezték a fiút, hogy hogyan zajlott a lánykérés. (Nem fogtok nagyon csodálkozni, ha megtudjátok, hogy a lány lelkesen mesélt mindenkinek, a fiú viszont azt felelte: „Nem beszélhetnénk másról?!”…?)

Az is hamar kiderült, hogy ez az eljegyzés egyelőre csak annyit jelez, hogy a fiú rájött: a lány már elvárja ezt a gesztust, és a kedvére akart tenni. A fiú elvált családban nőtt fel, és nem tulajdonít nagy fontosságot a házasságnak (nyilván tudatosan vagy tudat alatt fél, hogy ő is rosszul választ, vagy nem tudja „végigcsinálni”). A lány viszont faluról jött, ahol még ma is nagy külsőségekkel mennek férjhez a lányok.

A jegyességet szokatlanul hosszúra tervezik: 2-3 év múlva akarnak csak összeházasodni. Én meg ezen lepődtem meg. Ennyi évesen, három együtt töltött év után vajon miért kell még 3 év, ha már tudják: együtt akarják leélni az életüket? A válasz prózai: pénzt kell gyűjteni… Na de mire? A nagy lagzira!

Ez nálam végképp kicsapta a biztosítékot. Ér-e annyit egy nagy, fényes lagzi, hogy egy pár életéből három évet elvegyen?! Mert bizony elvesz belőle – hiszen a végleges elköteleződést emiatt halogatják, a gyerekvállalást emiatt halogatják… Én is éltem „papír nélkül” együtt a párommal, ezért aztán tudom: igenis van különbség a házasság és az együtt élés között.

Azt ugyan még a régi időkben sem írta elő semmiféle szabály, hogy meddig kell tartania a jegyes-időszaknak, de általában egy-két évnél nem tartott tovább. Ha mégis, akkor megindult a szóbeszéd, hogy a fiú talán már ki akar táncolni… (Nem voltak ugyan még hivatalosan jegyesek, de a világ sokat pletykált az angol trónörökös és Catherine Middleton sokéves együtt járásáról: a gonosz bulvársajtó el is nevezte „Waity Katie”-nek, azaz „Várakozó Kati”-nak…) A jegyesség lényege ugyanis épp az volt eredetileg, hogy a fiatalok valamennyire megismerjék egymást a házasság előtt. Erre pedig egy év épp elég… Együtt lakás nélkül az ember három év alatt sem ismeri meg a másikat jobban, mint egy év alatt.

Na de ma már ugye más a helyzet, ha egy pár már eleve együtt járt az eljegyzés előtt három évig, talán együtt is éltek, akkor a jegyesség nem a megismerésről szól! Akkor miről szól vajon?

Mint mondtam: ebben a konkrét esetben a lány kedélyeinek a megnyugtatásáról szól. Hogy elhiggye, tényleg őt akarja a fiú.

Csak még nem most…

Kívánom ismeretlenül is ennek a párnak, hogy ne kopjon el az elköteleződés a hosszú várakozás alatt, és hogy hamar rádöbbenjenek: egy mindent-bele lagzi sem ér annyit, hogy évekre kihagyjanak az életükből egy olyan csodálatos élményt, mint a gyerekvállalás.

Nóra

Cikkajánló: Lehet, hogy a változástól félünk...?

Itt pedig egy filmismertető: arról, hogy a menyasszonyok és vőlegények időnként tetszés szerint cserélgethetőek...

Tegnap este megint ott felejtettem magamat a TV előtt!

Gimnazista korom legkedvesebb írója Örkény István volt. Nagyon szerettem humorát, bölcsességét,  és azt az egyéni látásmódot, amivel teljesen új lapot kezdett a magyar irodalomban.

Hogylétemről

-Jó napot.

-Jó napot.

-Hogy van?

-Köszönöm, jól.

-És az egészsége hogy szolgál?

-Nincs okom panaszra.

-De minek húzza azt a kötelet maga után?

-Kötelet? – kérdeztem hátrapillantva. – Azok a beleim.

Ő fogalmazta meg számomra a legjobban a „kötődés” fogalmát is:

Apróhirdetés

Örök nosztalgia

Joliot Curie téri, ötödik emeleti, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt, Sas-hegyre néző lakásomat sürgősen, ráfizetéssel is elcserélném Joliot Curie téri, ötödik emeleti, kétszobás, alkóvos, beépített konyhabútorral fölszerelt lakásra, a Sas-hegyre néző kilátással.

Az írásbeli érettségi vizsgámon azt hittem álmodom, amikor megkaptuk a három tétel címét, amelyekből választani lehetett, és a legutolsó helyen ez állt:

„Az abszurditás és a groteszk kifejeződési lehetőségei az „egyperces” műfajában – egy szabadon választott Örkény István novella értelmezése.”

Azt hiszem, nagy szerencse, hogy ültem, mert elájultam volna máskülönben.

Ez jutott eszembe tegnap, amikor véletlenül az M1-re kapcsoltam, és megláttam Sinkovits Imrét a szemére húzott tűzoltósisakban. Azt hiszem ez a kép a 30 alatti korosztályoknak nem sokat mond már, de aki öregebb, az rögtön tudja, miről van szó.

Briliáns alkotói gárdával rendezte meg Fábri Zoltán 1969-ben a „Tótékat”, „Isten hozta, őrnagy úr!” címmel.

Az operatőr Illés György, a dramaturg Bacsó Péter volt, és a színészek!!!

Latinovits Zoltán az Őrnagy úr, Sinkovits Imre Tót Lajos, Fónay Márta a felesége, Mariska, Venczel Vera a lánya, Ágika, Páger Antal a plébános!

Latinovits zavarodott, pihenni vágyó, de azt dobozolással megoldó Őrnagy ura felejthetetlen, ahogy Sinkovits megalkuvó, a fronton harcoló fia egészségéért aggódó Tűzoltóparancsnoka is!

És a vég! Amikor visszajön még három napra az őrnagy, akiről Tóték már azt hitték, soha többé nem látják, és végre visszatérhetnek a régi életükhöz.

Tót Lajos kimegy az őrnaggyal a kertbe, behozni a margóvágót, ami a dobozoláshoz kell, majd egyedül tér vissza, mire felesége megkérdezi tőle:

„-Háromba vágtad, édes,  jó Lajosom?

-Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam...Talán nem jól tettem?

-De jól tetted, édes, jó Lajosom – mondta Mariska. – Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.”

Hát ilyen egyszerű ez, mindig tudni kell, mit hogyan kell csinálni!

Zsófi  

Egész Miskolcot felrázta a hír: kedvenc gimnáziumunk várhatóan új nevet kap. Az érintett öregdiákok - meg persze a jelenlegiek is - szinte fel sem bírják fogni, hogy ez a címke esetleg megszűnik létezni. Mert a Földes Ferenc Gimnázium már rég nem csak egy név a sok közül. Ahogy a gyorsan körbeküldött tiltakozó-aláírásgyűjtő ív fogalmaz:

„Mit is jelent a Földes?

-        a kisiskolásoknak, a gyermekeinknek példát és életcélt,

-        a jelenlegi Földes diákoknak büszkeséget, tartást,

-        a volt Földes diákoknak emléket, összetartozást,

-        a miskolciaknak szimbólumot, hírnevet, elismerést,

-        az országunkban tekintélyt.”

Ezért a hatalmas felzúdulás, ez az a címke, amit mi, akik ott töltöttük felnőtté válásunk első éveit, azóta is viselünk.

Melyek az indokok, amelyek miatt a változtatás gondolata egyáltalán fölmerült?

A gimnázium igen hosszú múltra tekint vissza. Épp mi koptattuk a padjait, amikor fennállásának 425. évfordulóját ünnepeltük! Ez persze úgy értendő, hogy a két elődgimnázium egyikét, a református középiskolát 1560-ban alapították (1898-tól viselte a Lévay József Gimnázium nevet). A másik elődünk, a katolikus gimnázium 1730 óta oktatta a diákokat, és 1922 óta viselte a Fráter György Főgimnázium nevet.

A két „végleges” név kialakulása előtt is sokszor változott mindkét intézmény megnevezése: a Fráteré többször, hisz volt Katolikus algimnázium, majd Királyi Katolikus Gimnázium, aztán Alapítványi Gimnázium, ezután Miskolci Királyi Katolikus Fráter György Főgimnázium, ebből Állami Fráter György Gimnázium. 1953-ban pedig beléolvasztották a Lévay-t.

De előbb még 1950. december 1-én Rákosi Mátyás Közoktatási Minisztériuma kiadta a rendeletet: az addigi Fráter ezentúl Földes Ferenc Gimnázium néven működik tovább. Arról nem szólnak a feljegyzések, hogy lett volna bármiféle tiltakozás a fráteristák részéről akkoriban az akkor szintén nagymúltú név, a Fráter megváltoztatása miatt… Igaz, 1950-ben nem volt „divat” a tiltakozás!

Földes Ferenc (ahogy Zsófi a tegnapi cikk kommentjei közt felidézte: kerjtanacsot.blog.hu/2011/09/20/jozsef_attila_es_az_idegen_anyag#c14507430) a két világháború között munkálkodó filozófiadoktor volt, aki 1932-ben 4 hónapot ült börtönben a baloldali szervezetekkel való együttműködése okán. 1939 és 1941 között számos cikket (és egy jelentős könyvet) publikált a munkásság és a jobbágygyermekek oktatásáról, a kultúra fejlesztésének szükségességéről. 1942-ben munkaszolgálatra hívták be, és 1943 januárjában a fronton eltűnt.

Azt még nevének mai ellenzői sem állítják, hogy Földes bármi olyasmit tett volna, ami a rovására írható. Haladó gondolkodású volt, a szegények oktatásáért harcolt, és a háború harmincévesen elvitte, még mielőtt a Rákosi-rendszer kommunistáival azonosíthattuk volna. Sőt – ki tudja, ha megéri 1956-ot, akkor vajon a barrikád melyik oldalán érte volna a forradalom?

A jelenlegi névváltoztatók fő érve tehát nem az, hogy Földes Ferenc kommunista volt – hanem a következő néhány ok vezette el őket a javaslathoz:

- Földes Ferenc nem volt elég jelentős személyiség ahhoz, hogy az ország egyik legeredményesebb, patinás gimnáziuma viselje a nevét. Munkássága nem ér fel azzal, amit más, szóba jöhető személyiségek letettek az asztalra.

- Miskolchoz semmilyen szálon nem kötődik. Besztercén született, Budapesten, majd Párizsban és Bolognában tanult… Az orosz fronton halt meg. Így a miskolciak legfontosabb gimnáziumát elnevezni róla eleve légből kapott ötlet volt!

- A nevet a legkeményebb kommunista diktatúra idején, Rákosi minisztériuma adta, az addig is jónevű Fráter Gimnázium nevét pedig elvették.

- 1956-ban a forradalom idején maguk a tanárok és a diákok döntöttek úgy, hogy átnevezik Széchenyi István Gimnáziummá. A téli szünet után állította vissza az igazgató a Földes nevet, elébe menvén az 1957-es rendeletnek, mely visszanevezett minden intézményt a forradalom előtti nevére.   

1997-ben érkezett a volt 56-osok részéről először a megkeresés az önkormányzathoz, hogy a Földesből újra Széchenyi István Gimnázium lehessen. Ezt az akkori városvezetés azzal az indokkal utasította el, hogy a Földes mára márkanévvé vált, és Földes személye nem vállalhatatlan a rendszerváltozás fényében sem.

A mai városvezetés azonban úgy tűnik, támogatja a kezdeményezést. De legalábbis október 20-ára napirendre tűzte a közgyűlés a témát.

Veres Pál, az iskola jelenlegi igazgatója azok közé tartozik, akik nem szívesen adják a Földes nevet. „Az iskola neve egyedülálló az országban, és ezen a néven azonosítják ország és világszerte. A névről már nem a személy jut az emberek eszébe, hanem maga az iskola, és az iskola országos, illetve nemzetközi eredményei.” – nyilatkozta. A Széchenyi név ellen szóló érv, hogy rengeteg intézmény (közte sok gimnázium is) viseli a legnagyobb magyar nevét. Ám a Földes vezetésének a névváltoztatásról csak véleménynyilvánítási joga van… a döntés a közgyűlésé.

A földesistákat azonban nem olyan fából faragták, akik könnyen engednek! Petíciót szövegeztek, aláírásokat gyűjtenek, és minden fórumon tiltakoznak. Több volt földesista rendkívüli osztálytalálkozót szervez a Hősök terére – mondván, ha már aláírunk, akkor legalább találkozzunk. Az aláírásgyűjtés hivatalos - engedélyezett - időpontjai: 2011. szeptember 22. 15.30-20.00, 2011. szeptember 23. 15.30-20.00, szeptember 24. és 25. (szombat, vasárnap) egész nap és hétfőn szeptember 26-án 15.30-20.00. Az én osztályomat 24-én 16 órára hívta össze a szervező.

Nekem pedig főhet a fejem – elmenjek-e? Egyrészt messze élek Miskolctól, kell-e nekem innen beavatkoznom a miskolciak életébe akár még csak egy aláírás erejéig is? Aztán: van-e értelme petíciózni? – a döntést úgyis a döntéshozók fogják meghozni. No meg: tényleg akkora baj lenne, ha ezentúl más nevet viselne ugyanaz az intézmény? Hisz a szellemisége semmit sem változna – pontosabban, legyünk őszinték: már a mi korukban sem volt akkora a dicsfény az iskola körül, mint az azt a megelőző évtizedekben… Hogy azóta hol tart az intézmény, nem is tudom.

És hát felmerül a kérdés: mi is a Földes? Egy épület? Egy tantestület? (Dehogy, hisz az folyamatosan változik.) Vagy a tradíció? (Igen, na de a Fráter és a Lévay tradíciója is…) Tényleg ennyit jelen a név..?

Mi, akik oda jártunk 4 évig, mindig földesisták maradunk, mint ahogyan a régi Fráter-diákok sem váltak 1950-ben földesistává… Akik pedig most kezdik majd, nyilván az új nevet fogják megszeretni (ha lesz új név, és ha szeretnivaló lesz az intézmény maga…). Nekünk a Földes azért fontos, mert az ifjúkorunk színtere, későbbi eredményeink megalapozója. És ezt semmiféle névváltozás nem tudja felülírni.

Úgyhogy nem tudom, beálljak-e a tiltakozók közé. Ti mit gondoltok minderről?

Nóra 

(Ha van kedvetek, küldjétek el ezt a bejegyzést más földesistáknak is - vitassuk meg itt a témát velük is!)

Néhány nappal ezelőtt fogorvosnál jártam, és hazafelé menet azon kaptam magamat, hogy eszembe jutott két sor József Attilától.

„Felnőttem már! Szaporodik fogamban az idegen anyag, mint szívemben a halál!” Ez anniyra szép, hogy muszáj az embernek átgondolnia!

Amikor 17 évesen ideér a tananyagban a gimnazista, elolvassa például ezt a sort, tetszik neki, érti is, hogy alapvetően miről szól, majd átlépi, és jöhet a következő lecke.

Amikor pár év vagy évtized múlva ez a „gyerek” megint összetalálkozik ugyanazzal a műalkotással, vagy csak pár sorával, egészen más színt kap az egész.

Ha gyakorlatias akarok lenni, 17 évesen volt 3 fogam "javítva", ma ez már legalább 13. Így szaporodott az idegen anyag...

Ahogy Mátyás király kérdezte egykori katonájától: „Kendnek hány még a 32?” A válasz elég lehangoló volt: „Bizony már csak 12!”

Reméljük a legjobbakat, hogy a mai, modern fogorvostudomány mellett így nem járok. Viszont József Attila versét újra elolvasva meglepődtem. Nem csak a fent idézett két sora kapott sokkal több „réteget” és „színt”, mint a gimnáziumban, de az egész vers is.

Aktuális ma is: jó lenne nagyobb rend, boldogabb világ! De ez már egy másik "tészta", pestiesen szólva, inkább olvassuk el József Attilát!

LEVEGÕT!

Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.

Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az õszi szél köztük vigyázva botlott.
A hûvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.

Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan elõbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.

Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, mirõl álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
elõkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnõtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnõttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fõvel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensõmbõl vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

1935. november 21.

Szép napot, és sok irodalmi élményt kívánok mindenkinek !

Zsófi

Bud Spencer születésnapja kapcsán már szóba kerültek a 30-40 (sőt, majdnem 50!) évvel ezelőtti, pofozkodós-nevettető olasz filmek (kerjtanacsot.blog.hu/2011/07/25/piedone_az_ordog_keze). Zsófitól azóta megkaptam ajándékba Bud Spencer önéletrajzi regényét is, és az öreg ebben magáról az olasz westernről is nagyon jókat ír! Ebből idézek most nektek pár érdekes részt. 1964-ben járunk épp…

„Olaszország a rövid lejáratú váltókkal, az autók áradatával a gazdasági felemelkedés szakaszába lépett, és a filmiparban is váratlan csodák történtek. Előbb csak egy szerény kísérletet tettek: egyetlen moziban, Firenzében vetítették le az „apokrif” westernt, az Egy maréknyi dollárért című filmet. Majd nemzeti mozgalom lett belőle: olajfoltként széterjedt a nagyobb olasz városokban. Ez a film alig kilencvenmillió lírába került, ám miután az első mozik műsorra tűzték, több mint hárommilliárd lírát, mintegy nyolcvanmillió eurót hozott. „Apokrif”, azaz nem igazi westernnek neveztem, mert a váratlan, zajos siker fölfedte: az egyetlen amerikai ebben a filmben a hórihorgas Clint Eastwood, az addig ismeretlen amerikai televíziós karakterszínész volt, akit ez a film röpített a csillagokig. Ugyanígy ért hirtelen a csúcsra az olasz-német-spanyol kooprodukciós film rendezője, mister Bob Robertson is, akit ma csak Sergio Leone néven ismer a világ. (…)

Képregényekbe illő brutalitás, tanmesékbe illő dialógusok („Ha egy pisztolyos férfi találkozik egy puskás férfival, a pisztolyos halott ember!”), nem kevés irónia és a végső párbaj képeinek elnyújtása: ezek voltak a fő tényezői a történelmi léptékű sikernek.

1964-től a hetvenes évek elejéig az olasz filmipar mintegy 440 cowboyfilmet gyártott, többet közülük az egész világon vetítettek. (…)

A kritika fintorgott. Ma azonban, negyven év távlatából a világon mindenhol fellelhetőek a mi westernjeinket boncolgató könyvek, amelyek az egykori figyelemre méltó jelenség értékére mutatnak rá. (…)

A filmtörténetben egymást követik az olyan sikerfilmek, amelyeket kezdetben nem is akartak megcsinálni. Az ördög jobb és bal keze is ebbe a kategóriába tartozik. (…) A forgatókönyvet már több fontos producer is visszadobta, mert még mindig Sergio Leone korát éltük, a véres, erőszakos filmekét, ezért egy humoros western képtelenségnek tűnt. Pedig nem tettünk mást, csak egyszerűen nem mutattunk holttesteket meg vért. Az igazat megvallva, ha valaki végignézi a hetvenes évek elején készült olasz westerneket, észreveheti, hogy a műfaj minden elemét annyira kiaknázták, hogy csak idő kérdése volt, mikor fordul át az egész bohózatba. … Mi pedig egyenesen a bohózati elemeket, a humort helyeztük előtérbe. (…)

Amikor belekezdtünk Az ördög jobb és bal keze forgatásába, előbb ösztönösen fedeztük fel a western vígjátéki elemeit, később pedig már dolgoztunk is rajta. … Elementáris, megállíthatatlan folyamat indult be: ha Terence megszólal, én bosszús arcot vágok; ő a fürge, én meg a buldózer; ő egyik zűrből keveredik a másikba, és persze engem is belerángat, ami miatt én mindig feldühödöm. A kövér és a sovány, a ravasz és az ostoba, az ész és a kar, a szeretet és a gyűlölet. Ez a dichotómia a filmművészet őskora óta működik, és ezt csak erősíti az az alkímia, amit ketten együtt beindítottunk…

A film sikere (ami arra késztette a lesajnáló jelzők gyártásában nagymester amerikaiakat, hogy megalkossák a spagettiwestern után a „babwestern” fogalmát) főként annak tulajdonítható, hogy a gyilkos revolvergolyók helyett óriási bunyót rendeztünk egészséges pofonokkal és egyéb csattanókkal. Párbaj helyett verekedés. Az olasz western ideje lejárt (vagy kiszolgálta azt, attól függ, honnan nézzük). A párbaj megmaradt, de úgy kifigurázva, hogy a közönség felváltva kacagott rajta és fütyült, egyetlen gonosz holtteste sem látszott a vásznon, legföljebb elbambultak a fejükre mért ütéseimtől. Az efféle megoldásokat a gyerekek is kedvelték, úgyhogy szemben a „komoly” westernekkel (amelyeket gyerekeknek nem volt szabad megnézniük), egész olasz családok mentek együtt moziba Az ördög jobb és bal kezére.”

És még valami: Bud Spencer azt is leírja, hogy az amerikai kritikusok ugyan lesajnálták őket, de a közönség ott is, mint a világon mindenhol, imádta a filmjeiket! Épp ezért külön szomorú, hogy nagy filmsztárok, mint Jack Nicholson, Depardieu, Catherine Deneuve hogyan próbálták semmibe venni ezt olasz mackót (filmfesztiválokon keresztül néztek rajta, sokszor kimutatták, hogy semmire sem tartják a munkásságát) – noha az alakításai annyi örömet okoztak az embereknek világszerte.

De szerencsére Carlo Pedersoli, azaz Bud Spencer éppen eléggé olasz lelkületű ahhoz, hogy magában a helyére tegye ezeket a bántó emlékeket. Ő nem tarja magát színésznek sem – hisz csak véletlenül csöppent az egészbe, és nem is színészkedett, csak önmagát alakította…

Igaz, élete során 60 filmben szerepelt – nevezhetjük-e akkor mégis másnak, mint színésznek?!

Nóra

Mostanában több olyan történetbe is sikerült belefutnom, ahol a szülő-gyerek viszony volt a középpontban. Helyesebben az a tény, hogy a szülő nem akarja, vagy nem tudja objektíven szemlélni a gyerekét, és sokan ebből adódóan szégyellnek olyan dolgokat, amit nem rejtegetni kellene, hanem orvosolni!

Egyik ismerősöm gyereke egy bátortalan kisfiú, időnként hatalmas dühkitörésekkel, de alapvető, korára jellemző mozgáskoordináció hiányával.

Azt gondolom, nekem annyiból van könnyebb dolgom, mint az átlagszülőnek, mert kritikus közegben nőttem fel, ahol nevén neveztük a dolgokat. Én sokáig azt hittem, ez mindenhol így van. Nagyon furcsa volt látni kamaszként, felnőttként, majd szülővé válva, hogy ez egyáltalán nem általános jelenség.

Ma józan paraszti észből okos ember tőkét kovácsol, és vagy kitanulja a pszichológiát, vagy elmegy életmód-tanácsadónak. Éppen az átlag problémamegoldó képessége miatt mindkettő keresett, és közkedvelt szakma.

Visszatérve a kisfiú történetéhez, nekem feltűnt, hogy nagyon „suta”, koordinálatlan a mozgása, és soha nem mászik fel sehová, nem hintázik, de az anyukáját ez sokáig nem zavarta.

Mígnem az anyuka három és félévesen elvitte egy szakemberhez, mert egyre kezelhetetlenebb lett a gyerek dackorszaka, és a szakember azonnal megállapította, hogy a mozgásfejlődése le van maradva, bizony baj, hogy nem mászókázik, és nem tud hintázni.

Egy másik történetben, egy másik kisfiú viszont nagyon csendes, lassú, szemlélődő gyerek. Az anyukája, aki óvónő, meg is jegyezte egyszer, az én három gyerekem rohangálása láttán a játszótéren, hogy: „na neked is vannak ám eleven gyerekeid!”.

Ez egyértelműen inkább leszólás volt, a hangsúlyából megítélve, mint dicséret, és ez egy pedagógustól még rosszabbul esik, mert ugye ő csak tudja, milyen egy gyerek: az enyémekben biztosan hiba van, és az ő aranyos, csendes kisfia a jólnevelt.

Aztán kiderült, hogy a kisfia az elsőben egész éven nem tudott megtanulni írni, és kiderítették róla egy felméréssel, hogy a jobb és a bal agyféltekéje közt nem megfelelő az információáramlás, fejleszteni kell.

Erre az anyuka annyira kétségbe esett, hogy milyen szégyen lesz ugyanabban az iskolában elsőt ismételni, bukott „szamár” lesz a gyereke, hogy átíratta egy háromnyelvű iskolába, ahol nem kell elsőben még írott betűkkel írni, csak nyomtatottal. Az már elkeseredésükben és „szégyenükben” nem jutott eszükbe a szülőknek, hogy csak idegen nyelven fog folyni a tanítás, ami egy átlagos gyereknek is megterhelő, pláne milyen zavart okoz majd az ő gyereküknél.

Harmadik történetem sem kevésbé tanulságos. Összefutottam egy kedves anyukával, aki megismerkedésünk tizedik percében elmesélte nekem, hogy a kisebbik fia három éves múlt, és még nem beszél, mert „lusta”. Kérdeztem tőle, hogy volt-e vele már valahol. Volt, és több helyen is azt mondták neki, hogy várjanak három éves koráig, majd utána biztosan elkezd beszélni, ha nem, majd akkor kell vizsgálgatni.

A gyerek elmúlt három, és az anyukája várta, hogy na akkor majd elkezd beszélni, de nem kezdett. Néhány rövidke szót kitalált, és azt adott tárgyakra használja, amit a család meg is ért, de a magyar beszédhez ezeknek sok köze nincs.

Mondtam neki, én nem várnék a helyében, mert ez nem lustaság kérdése, ha egy gyerek nem tud beszélni, és addig járjon szakemberekhez, amíg valaki meg nem mondja, mi a baj. Én javasoltam is neki egy központot, amelyről nagyon jókat hallottam a barátaimtól, több gyerek is jár oda tornára, fejlesztésre, pszichológushoz.

Egy hét múlva felhívtam telefonon, és megadtam a központ telefonszámát, mire kiderült, hogy egy ismerős logopédusnak, akivel jó barátságban is vannak, és aki addig azt mondta, hogy nincs a gyereknek baja, elmesélte, hogy én, –aki ugye csak egy anyuka vagyok!- mit mondtam. Erre a logopédus megállapította nagy gyorsan, hogy a gyerek mozgáskoordinációja fejletlen, és emiatt nem beszél: másfél évvel van elmaradva a korosztályától! Amikor rákérdezett az anyuka, hogy ezt miért nem mondta már hamarabb a logopédus, akkor azt válaszolta, hogy mert félt, hogy megbántja ezzel a szülőket!!!

Azt gondolom, ez a dolgok lényege, a logopédus megadta a választ, mi ezekkel az esetekkel a baj. Annyira nem akarunk szembesülni a gyerekeinket érintő problémákkal, hogyha ismerős, vagy barát a szakember, nem is meri felvállalni a szakmai véleményét, így persze akaratlanul is kárt okoz.

De miért is nem mert őszinte lenni? Mert nálunk ugye az a legáltalánosabb reakció minden hasonló problémára, hogy: „Az én gyerekem nem hülye! Nincs semmi baja!”

Ilyen általános hozzáállás mellett elég nehéz elfogadtatni, hogy egy lemaradással küzdő gyerek nem hülye, hanem segítséget igényel, és minél előbb, annál jobb. Egyetlen rosszat tehet ilyen helyzetben az aggódó szülő, ha halogat, meg homokba dugja a fejét.

Ez az utolsó történetem 35 évvel korábbról való. Egy kislány nem tudott járni. Elvitték a Pető Intézetbe, ahol pár hónap alatt látványos javulást produkált. Na de nagyon messze voltak a szülei, látogatni jártak havonta egyszer, és a gyerek csak azt látta meg a dolgokból, hogy itt vele mindenki "kemény", sokat kell dolgozni, és őt nem szereti senki, haza akar menni.

A szülei hazavitték, így maradt tolókocsiban egész életére, pedig azt mondták a fejlesztői néhány hónap munka után, hogy fog tudni járni.

Zsófi

Az előző két írásból, meg a hozzászólásokból kicsit úgy tűnhet: a férfiak lettek korunkban a romantikus érzelmek szinte kizárólagos birtokosai… Alapoztuk mindezt két hollywoodi filmre – na de lássuk most a való életet!

A „Hölgyválasz”-ban (http://kerjtanacsot.blog.hu/2011/09/14/igen_a_ferfiak_romantikusabbak_mint_a_nok) egy férfi elkezd társastáncot tanulni, és megtalálja önmaga érzelemdús énjét. Én pár napja részt vehettem egy csodás flamenco-előadáson (nem kellett érte Spanyolországig menni, csak az Eötvös utcáig, köszönet perezvonnak, amiért felhívta rá a figyelmemet!) – és ott bizony kizárólag nők táncoltak, forró szenvedéllyel! Sőt, a fellépő La Kati (Inhof Katalin, a legjobb magyar flamenco-táncosnő) tanítványaival beszélgetve az is kiderült: egy fiú akad közöttük, aki ugyan nagyon jól táncol – de hát ő a fehér holló! A tánc azért sokkal inkább a nőket ragadja meg.

De nem csak a tánc – az érzelmeket felkavaró zene is. Elmesélem mindjárt, hogy miből vontam le ezt a következtetést!

Az említett előadást Manuel Alejandro Montero gitárzenéje kísérte (vagy inkább vitte a hátán?), gyönyörű volt, a Costa Rica-i származású zenész a Sabicas Nemzetközi Gitárfesztivál és a Nino Ricardo Nemzetközi Gitárfesztivál első díjasa. Gyulai Csaba nagyon érdekes ütőhangszereken, Kallai Nóra csellón kísérte időnként – de a lényeg azért a gitár volt.

Emlékeztek Woody Allen filmjére, a Vicky Christina Barcelonára? A kulcsjelentek egyikében a Javier Bardem által alakított spnayol festőművész elviszi a merev, gátlásos, ideggörcs Vicky-t egy laza, vacsora utáni koncertecskére, ahol spanyol gitárzenét hallgatnak a parkban összegyűlt közönség tagjai. És ekkor Vicky szívén elolvad a jégpáncél, a zene hatására folyni kezdenek a könnyei, magyarázkodva azt mondja: „Mindig elérzékenyülök a spanyol gitártól.”

Nos, az általam látott flamenco előadás csöndjében, a leginkább szívet tépő fandango (vagy nem tudom, milyen dal – sajnos nem értek a hagyományos spanyol zenék műfajaihoz) közepette felhangzott a sötétben egy elfojtott női zokogás… Majd újra, meg újra. Fékezhetetlenül sírt mögöttünk pár sorral egy nő. És persze nem tudhatjuk, hogy egy nagyon is konkrét szívfájdalom miatt zokogott, vagy egyszerűen a gyönyörűséges dallamok facsarták össze a szívét – de mondjátok meg őszintén: el tudjátok ti azt képzelni, hogy egy férfi nyilvánosan zokogni kezdjen egy romatikus dallam hallatán?!

Az igazság az, hogy mi, nők olyannyira át vagyunk hatva érzelmekkel, annyira a mindennapjaink lényege, mozgatórugója, hogy mit érzünk – hogy nekünk a romantika igenis lételemünk. Az igazság tehát árnyaltabb, mint ahogy eddig próbáltuk beállítani… (Mindig, minden témában árnyaltabb, persze – az általánosítások torzítanak.)

Mester MM nagyon találóan fogalmazta meg az előző cikkhez írt hozzászólásában: „A férfiak alapjában véve macsók, akiknek védeniük kell az erős és sérthetetlen megjelenésüket. …ebbe a szerepbe a romantika nehezen fér bele, pedig ugyanolyan kívánatos lenne számukra, számunkra is. Ezért amikor senki sem látja, csak az imádott nőszemély, akkor bizony előtör! … a nőkben a romantika állandó szintet képvisel.”

Vannak persze kevésébé romantikázó nők - a cinikusok, az elfojtók, a keménykedők… De ha jól megnézzük, szinte mindannyiunkban ott található a máz alatt az érzékeny szívünk. Szerencsére.

Hallgassatok meg egy Alegriát Manuel Alejandro Montero előadásában, utána nézzetek meg La Kati előadásában egy seguiriyas-t, melyet Cadizban adott elő egy flamenco-fesztiválon - és romantikázzatok!

Zene: www.youtube.com/watch

Tánc: www.youtube.com/watch

Szép hétvégét kívánok!

Nóra

Nóra nagyon jó témát talált legutóbbi írásához (http://kerjtanacsot.blog.hu/2011/09/13/a_ferfiak_romantikusabbak_mint_a_nok), amelyet egy film ihletett. Én is valami hasonlóról fogok most írni, és talán választ is adok Nórának a cikke címében feltett kérdésére!

Pár hete láttam a Hölgyválasz című filmet, és nagyon tetszett! Nem csak azért, mert nagyszerű a film összes színésze, és nagyszerű az, ahogy az egész filmet megcsinálták, hanem mert a film által felvetett kérdések és problémák is nagyon aktuálisak, pedig a film maga egy habkönnyű romantikus vígjáték, legalább is ebbe a kategóriába sorolták, de nem is nagyon tévedtek a besorolással.

Adva van egy ötvenes, sikeres, amerikai ügyvéd, aki jelen esetben Richard Gere, és az ugyancsak sikeres asszonykája (Susan Sarandon), akivel már 20 éve élnek együtt, és két kamasz gyerek szülei is.

Mindenük megvan, ők az igazi amerikai felsőközép mintapéldányai, de ettől függetlenül, vagy inkább éppen ettől függően, amikor a munka után hazakeveredik az egyik, a másik általában már alszik.

Az ügyvéd úr azon kapja magát, hogy hazafelé menet tömegközlekedve, minden este megnézi, ahogy egy csinos fiatal nő (Jennifer Lopez) egy tánciskola ablakában nézeget, vagy inkább szomorkodik.

Innentől felgyorsulnak az események, mert titokban beíratkozik a kezdő társastánc-tanfolyamra, ott új barátokra tesz szert, és annyira nagy a sikere, hogy az egyik lelkes táncpartnerével beneveznek egy amatőr táncbajnokságra.

Mindeközben a családja semmit nem sejt, lehazudja a csillagokat is a próbák miatt, de nem tűnik fel semmi sem a feleségének, mígnem a feleség egyik kolléganője rajtakapja a saját férjét, hogy öt éve párhuzamos viszonyt folytat a házassága mellett egy nővel.

Ekkor az ügyvédné megijed, és beindul, magándetektívet fogad, aki kideríti, hogy merre jár a férje esténként...

Nem mesélem tovább a filmet, biztosan sokan látták már, mert nem új, 2004-ben készült.

Ami szerintem nagyon jól kikerekedett a történetből:

1.Minden házasság és kapcsolat elkopik, ha soha nem figyelnek egymásra a felek...

2.Nem minden az anyagi biztonság, ettől még nem feltétlenül boldog az ember, és ahogy az ügyvéd úr meg is fogalmazza a film végén a feleségének: azért titkolta előle is, hogy táncolni tanul, mert szégyellte bevallani még magának is, hogy bár szép családja, és nyugodt élete van, sokszor érzi magát boldogtalannak, valami hiányzott az életéből.

3.Nem kell rögtön odébb állni, ha nem mennek jól otthon a dolgok...minden helyretehető, ha elkezdenek az érintettek egy kicsit egymásra figyelni...

Persze sok egyéb bölcsesség volt még a filmben. Például a feleség kiselőadást tart a magándetektívnek arról, hogy mit jelent az, amikor két ember összeköti az életét:”Látod, én itt vagyok, és itt is leszek neked, én leszek az életed tanúja, én fogok tudni mindent rólad, így nem fog nyom nélkül elmúlni az életed!”

Nemcsak párterápiás tanácsokat ad a film, de nekem nagyon tetszett kemény társadalomkritikája is. Még a tanfolyam legelején belibben a tánciskolába egy „profi” táncos, akin látszik, hogy az élete a tánc.

Hosszú, latinos fürtjeivel egy igazi bohémnak tűnik, mígnem az ügyvéd úr elkezdi figyelni jobban, és pár percen belül le is buktatja. Kiderül, hogy ők ketten kollégák az ügyvédi irodában, a latinos álfürtök kopasz fejet takarnak, és a komoly ügyvéd gyerekkora óta él-hal a versenytáncokért, de ezt soha nem merte felvállalni, mert egy komolytalan buzinak nézték volna, és problémái lettek volna a munkában a hobbija miatt.

Elmeséli barátjának, hogy utálja az állandó foci-témát az irodában, de ez is csak alibi neki, hogy elég férfiasnak tűnjön. Amikor a film végén lebukik a kollégái előtt, és kiderül, hogy mi a hobbija, a háta mögött kibeszélik és kinevetik az ügyvédek.

Ezt meghallja, odamegy az egyik nőhöz, miközben kifejti a többieknek, hogy egyáltalán nem értenek a tánchoz, és ahhoz, hogy milyen érzés azt művelni, ültéből felkapja a kolléganőt, megforgatja, majd ugyanazzal a lendülettel, amivel felállította a székéből, vissza is ülteti...a kolléganő szája természetesen tátva marad. Az egész jelenetet még fokozza a táncoslábú ügyvéd úr, és amikor kimegy az irodából, ezt mondja: „Utálom a focit, mert szar, és különben meg bekaphatjátok!”.

Ilyen sematikusan, klisékben szeretünk gondolkodni általában, mert a készen kapott „igazságok” mellett nem kell törni az agyunkat, és ez egyfajta biztonságérzetet ad.

Különösen híres erről Amerika, mert ugye: Aki erős, nem sír! Aki akar valamit, az el is éri! Mindenért nagyon meg kell dolgozni! Az idő pénz! A táncos ügyvéd buzi! A foci meg kemény fickók sportja! Ja! És akinek pedig megvan mindene, ami kell a boldogsághoz, az nem lehet boldogtalan, tehát ne rinyáljon!

A film végén minden jóra fordul, ahogy az egy amerikai romantikus vígjátéktól elvárható: a házaspár ismét egymásra talál, a magányosok párra lelnek, az ablakban szomorkodó tánctanárnő újra elindul versenyeken...de addigra ez már mind lényegtelenné válik, mert az ember azon tűnődik, hogy kellene-e valami hobbi...vagy csak esetleg több "szín"!

És ezért nagyon jó a film!

Zsófi

A Blue Valentine című filmről „perezvon” blogján olvastam, de amikorra ő megírta róla a cikkét, már én is eldöntöttem: ez a film engem érdekel. Nagyon kedvelem Ryan Goslingot, a film főszereplőjét: az a fajta fiatal színész, aki nem szívtipró-alkat, mégis mindig elhiszem, hogy a főszereplőnőt leveszi a lábáról. Ráadásul a vonzó átlagférfi karakterén túl is nagyon érdekes alakításokat láttam eddig tőle. A „Szerelmünk lapjai” című Nick Cassavetes-filmben, a „Maradj”-ban, amelyben egy öngyilkosságra készülő művészt alakít, a „Törés”-ben Anthony Hopkins méltó partnereként (ez azért elég sokat jelent!)…

A Blue Valentine nem való akármikorra – ha szórakozásra vágyunk, és a hétköznapi gondjainkat szeretnénk magunk mögött hagyni – akkor ne ezt a filmet válasszuk. Az a fajta alkotás, ami megráz, sokáig velünk marad, pedig semmi különös nincs benne.

Egy teljesen hétköznapi dráma, egy párkapcsolat története, de mint film, mesterien megírt és nagyon jól megrendezett mű. Ajánlom nektek „perezvon” írását róla: perezvonsgeometry.blogspot.com/2011/09/letezik-egy-megdonthetetlen.html

Mivel teljes mértékben egyet értek a filmkritikájával, nem is a filmről fogok most írni nektek – hanem néhány olyan gondolatról, amelyet a film generált.

Itt van például ez, amit a főszereplő férfi egy kollegájának mond a filmben:

„Úgy érzem, a férfiak romantikusabbak, mint a nők… Mi a házasság gondolatát is elutasítjuk, amíg egyszer csak jön egy lány, és hirtelen azt gondoljuk: bolond lennék, ha nem venném feleségül, ez a lány annyira csodás! De úgy tűnik, a lányok nem így vannak vele… ők a rendelkezésre álló lehetőségek közül választják ki a legmegfelelőbbet. „Ó, ennek a fiúnak jó állása van!”… Lássuk be, egész életükben a szőke herceget keresik, aztán végül ahhoz a fickóhoz mennek hozzá, amelyiknek a legjobb állása van, és aki nem fog lelépni…”

Tartok tőle, hogy a filmbéli Deannek igaza van, legalábbis egyre több nő adja fel az álmait az észérvekkel szemben. (Ha nem is mindegyik – én azért bízom benne, hogy maradtunk még páran, akik szerelemből házasodtunk, és nem érdekből!)

Vajon miért lett ez így? A nyilvánvaló evolúciós okok jutnak eszembe: hiszen a nőnek a legvonzóbb gének továbbörökítése van az ösztöneibe kódolva – ugyanakkor az eszünk tudja azt is, hogy egy alfahím nagy valószínűség szerint nőről nőre jár, nem marad gyermeke anyja mellett… Tehát férjnek, a gyereknevelés szakaszában már ideálisabb egy béta…Akinek jó állása van, és aki kitart mellettünk.

Nem hangzik valami romantikusan… Hogy van ez hát? Talán épp azért megy tönkre annyi házasság, mert a nők megalkuvóan választanak az elején? Feladják az ösztöneik diktálta, elemi vonzerőn alapuló párválasztás igényét, helyette a megbízható, ám érzelmileg nem eléggé megalapozott kapcsolatot választják – ám ez később visszaüt?

Azt a férfit, aki nem rengeti meg a nő összes sejtjét, akit nem tud testestül-lelkestül elfogadni, akit nem tud a saját alfájának tekinteni – sajnos egyre kevésbé viseli majd el a kapcsolat előrehaladtával, az idő múlásával.

Vagy akit nem ismer eléggé – ezért alakulnak oly gyakran rosszul a kényszerűségből kötött házasságok: ha jön a gyerek, és muszáj összeházasodni, mert a nő nem akarja elpusztítani saját magzatát. A filmbéli történetben éppen ez a helyzet (megspékelve még egy csavarral)… Bár szerelmesek egymásba, de nem volt elég idejük arra, hogy megalapozzák a családjukat. Kényszerhelyzetben döntenek egymás mellett, ez a sebtében összeütött építmény (a házasságuk) pedig az évek, a hétköznapok terhei alatt rogyadozni kezd. 

És előbb-utóbb jönnek az olyan mondatok, amelyek a Blue Valentine-filmnek a legnagyobb erősségei (perezvon is kiemelte őket, de nekem is muszáj felidezni), a semmitmondó, ki tudja, milyen sérelmeket fedő vagdalkozások:

„Elegem van ebből…nem bírom tovább… Hagyd ezt abba! Eddig vagyok ezzel az egésszel…”

Nóra

Ma szeptember 12-e van, ami nekem nem arról nevezetes, hogy tegnap volt szeptember 11-e, hanem arról, hogy ma van egy barátom születésnapja...

Nem tudok róla objektíven és elfogulatlanul írni, mert nagyon jól ismerem és nagyon jó barátom.

Időnként megállunk egy szóra, megvitatjuk a világ dolgait, és ha sikerül, meg is váltjuk azt...

Olyan ember ez az én kedves barátom, akit nagyon lehet szeretni, de amikor nem annyira, akkor sem látszik rajta ez! Erre mondja ő, hogy: „ja kérem, mindenki maga tehet róla, hogy milyen a PIÁR-ja!”.

Sok szépet és jót írhatnék még róla, de nem fogok, hanem inkább kívánok neki nagyon sok boldog születésnapot, és kívánom, hogy mindig legyen legalább egy barátja, aki szeretne neki egy olyan szép születésnapot szervezni, mint Micimackó és Malacka Fülesnek!

Zsófi

Tegnap indult, de még 13-áig tart egy nagyon izgalmas programsorozat: a Brazil Hét, azaz Semana Brasil, melyet a Brazil Nagykövetség szervez, tehát garantáltan nem valami vacak, közhelyekre épülő esemény lesz.

Részeként két kiállítás:

“Sergio absztrahált álmai és érzései...”
Sergio Valmir Bosa brazil festőművész kiállítása.
Cím: Hapimag Galéria (1014 – Budapest, Fortuna utca 18.)
A kiállítás 2011. október 15-ig tekinthető meg.

“Brazil színek Budapesten”
Brazil képzőművészek kiállítása.
Szervezők: Judith Klein és Carmen Pousada
Cím: Nádor Galéria (1054 – Budapest, József Nádor tér 8.)
A kiállítás 2011. szeptember 23-ig tekinthető meg.

Ezen kívül rengeteg, színes rendezvény:

Szeptember 9. péntek 17.00
“Kávé és irodalom”
Irodalmi teadélután verssel és prózával, brazil kávéval és süteményekkel.
Szervező: ELTE BTK – Brazil lektorátus

“Brazília, ahogy mi ismerjük”
Dr. Pál Ferenc, az ELTE BTK dékánhelyettesének és a Portugál Irodalmi és Nyelvi Tanszék vezetőjének előadása Brazília és Magyarország
kapcsolatáról.
Cím: ELTE (1088 – Budapest, Múzeum krt. 4.)
Időpont: szept. 9. 17:00

Szeptember 10. szombat
“Brazília ízlés szerint – Fedezd fel Brazíliát!”
A Brazil Kulturális Központ egy olyan magánintézmény, melynek célja a brazil kultúra széleskörű megismertetése és népszerűsítése Magyarországon. A nyílt napon néptánc és népzenei bemutatók, táncoktatás, capoeira bemutató és workshop várja majd az odalátogatókat.
Szervező: Brazil Kulturális Központ/Centro Cultural Brasileiro
Cím: Centro Cultural Brasileiro (1074 – Budapest, Huszár utca 4.)
Időpont: 12 órától egész nap

Szeptember 11. vasárnap
“Brazil utcafesztivál”
Öt capoeira és tánccsoport összefogott, hogy egy igazi brazil hangulatú napot varázsoljon a budapesti nyári forgatagba, capoeira bemutatóval, hagyományos táncokkal, focival, ügyességi játékokkal, élő zenével és brazil ételekkel.
Cím: Pesti Bisztró (1065 – Budapest, Nagymező utca 19.)
Időpont: 12 órától egész nap

Szeptember 12. hétfő
“Gasztronómiai fesztivál”
Ételkóstoló, a hagyományos brazil konyha receptjei, édességek, brazil gyümölcslevek, főzőiskola
(feijoada), zenés-táncos vacsora.
Szervező: Corcovado Étterem
Cím: Corcovado Étterem (1061 – Budapest, Káldy Gyula utca 5.)
Időpont: 12 órától egész nap

Szeptember 13. kedd
Brazil mozi: “Kincsek a szeméttelepen”
című fesztiváldíjas dokumentumfilm vetítése a Művész moziban
(Lixo Extraordinário/Waste land – 2010) R: Karen Harley, João Jardim, Lucy Walker
Szervező: Brazil Nagykövetség
Cím: Művész mozi (1066 – Budapest, Teréz krt. 30.)
Időpont: 19:30

Brazília számos ok miatt a szívem csücske – ajánlom nektek szeretettel, hogy ismerjétek meg a lehető legjobban, például a Brazil Hét alkalmával!

Egy másik, nem kevésbé kedves programom is van a számotokra: a Duna tévében holnap este megnézhetitek a Kispál és a Borz zenekar búcsúkoncertjéről, és magáról a zenekarról szóló filmet – a címe „Napozz Holddal – a Kispálfilm”. Eddig egyetlen egyszer vetítették le a filmet, az ország 25 mozijában, és a jegy mellé DVD-n is megkaphatták a megjelentek. Ám televíziós vetítése most lesz először, jó szívvel ajánlom, hogy nézze meg mindenki, aki szereti a zenéjüket, és akit érdekel a magyar alternatív zenei élet valaha volt legsikerebb zenekarának története. A vetítés tehát szeptember 10-én 19.30-kor lesz a Dunán.

Szeptember 11-én pedig sor kerül újra a Magyar Dal napjára, amely annyit jelent, hogy ismert és kevésbé ismert magyar zenészek Budapesten kívül hét magyar városban (Egerben, Salgótarjánban, Zalaegerszegen, Boldogon, Százhalombattán, Szombathelyen, és Nyíregyházán, mely idén a a Magyar Dal fővárosa címet is megkapta) lépnek fel ingyenes koncerteken, összesen 40 színpadon. Keressétek meg a helyszíneket, és hallgassatok jó magyar dalokat ezen a napon is: www.magyardalnapja.hu

Szép, koraőszi hétvégét kívánok nektek!

Nóra